Az abszurd embernek mindent ki kell merítenie, még önmagát is.

Azzal a mondattal akartam kezdeni ezt az írást, hogy „Vannak könyvek, amelyektől féltem.”

De aztán jobban átgondolva ráeszméltem, hogy igazából csak egy ilyen könyv volt. Albert Camus, Algériában született francia író 1942-ben megjelentetett regénye, melyet magyarra Gyergyai Albert Közöny címmel fordított le. Az eredeti cím L'Étranger, azaz Az idegen. 

Miért féltem tőle? Mert úgy éreztem, mindent megingathat, amit valóságnak gondolok. 

A regény híres kezdete így szól: „Ma meghalt az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.” Még most is a hideg futkos a hátamon, amikor ezt fölidézem. És a könyv így is folytatódik. A főszereplő, Mersault, mindenféle ok nélkül egyszerűen lelő az algíri tengerparton egy ismeretlen arabot. És amikor tettének okairól faggatják, nem is tud mit mondani. Lelőtte, mert... csak. Miféle világ az, ahol az ilyesmi lehetséges? És ha felnyílik a szemünk, rádöbbenünk: hiszen ebben a világban élünk!

A létezés abszurd.

Mindenesetre a Közöny elolvasása után hosszú évtizedekig nem éreztem magamban kellő erőt ahhoz, hogy mást is elolvassak Camus-től. Csak most. Most már igen.

Az Európa Diákkönyvtár sorozatban egy kötetben adták ki Camus másik nagyon híres regényét, A pestist, illetve a Sziszüphosz mítosza című hatalmas filozófiai esszét. 

És most, elolvasva ezt a két könyvet, arra eszméltem rá, hogy Camus voltaképpen a barátom. Egy nagyon-nagyon jó barátom.

A regényről most nem írok. A covid-pandémia idején ismét aktuálissá vált a könyv, hiszen az is egy nagy járványról szól, karanténról, felfordult életről, és persze sok-sok halálról. Meghökkentően sok párhuzamot találhattam a mi világjárványunk, illetve a könyvben leírt oráni pestisjárvány között. Szétszakadt családok, bezárkózott életek, a fürdőzés tilalma, a statisztikák bámulása, a mindenre ránehezedő szomorúság és szorongás: ha kisebb halálozási ráta mellett, de átéltük mi is. Ugyanakkor az 1947-ben megjelent regény a világháborúról, illetve a nácizmus pestiséről is szól, sok pontján egyértelműen megnyílik e metafora felé. Nemcsak arról, de arról is. És persze nem is lehet ez másképp. Camus A pestisben is az abszurd ember (azaz minden ember) viselkedését írja le. Bármilyen csapás érkezik, küzd tovább ellene, anélkül hogy sikerre vagy győzelemre reménye volna. Az értelmetlenség belátásából nem következik nihilizmus. Épp ellenkezőleg.

A pestis nagyszerű regény, de a Sziszüphosz mítosza egy olyan esszé, amelyet életem legnagyobb olvasményélményei között tartok számon.

Az esszé az abszurdra nem végeredményként, hanem kiindulásként tekint. Az abszurd nem megoldás semmire, sokkal inkább léttapasztalat. Senki sem akarja az abszurdot: egyszerűen átérzi.

És talán ez a legnagyobb vízválasztó. Barátom nekem csak az lehet, aki velejéig átérezte már és tudatosította magában a létezés abszurditását.

Mit jelent a létezés abszurditásának átérzése? Azt, hogy bár egyes cselekedeteinknek nagyon is van értelme, és amit teszünk, az többnyire ésszerű és logikus, de az egész a legkevésbé sem az. Mire való az, hogy létezünk? Mi ennek az értelme? Nincs értelme.

Sokan úgy képzelik és úgy ítélik meg, hogy ez egy lehangoló gondolat. Valójában nagyon is éltető, szédítő, csodálatos. De valamit csakugyan látni kell. Az embernek van egy nagyon erős törekvése és ösztöne: ha a részleteket értelmesnek akarja látni, értelmesnek akarja látni az egészet is. Camus igazság utáni sóvárgásnak nevezi ezt az ösztönt. Szeretnénk tudni, mi hogy van, és miért. Honnan van a világ, miből van az ember, mi a feladata, mit tudhat, miben reménykedhet stb. Az abszurd definíciója Camus-nél éppen ez: a sóvárgó ember és a világ süket csöndjének ellentéte. A világ nem válaszol. Nem mutat értelmet.

Természetesen a gordiuszi csomó nagyon könnyedén átvágható — öncsalással. Posztulálunk valami értelmet, mindenható Istent, vallást, olyan eszméket, melyek mindent megmagyaráznak. De ezzel még nem jutunk előrébb. A becsületes ember ilyesféle magyarázatoknak egyszerűen nem ülhet föl. A becsületes ember szembenéz azzal, hogy adhatunk bármiféle magyarázatot, az egész ettől még értelmetlen marad. 

Akkor hát — adódhat a kérdés, melyet Camus föl is tesz, sőt ez képezi egész eszmefuttatása magját — nem teljesen mindegy, élünk-e vagy meghalunk? Akkor miért nem leszünk öngyilkosok? Nem ez lenne a logikus válasz az abszurdra?

Camus határozottan ellentmond ennek. Szerinte épp ellenkezőleg: öngyilkos csak az lehet, akinek van válasza. Az abszurd embernek nincsenek válaszai. Nézi, megéli, átéli és megtapasztalja az életet, fürdik benne, élvezi, fájlalja, örül és szorong benne: csak nem érti. Öngyilkos csak az lehet, aki mindent megértett.

Az abszurd embernek mindent ki kell merítenie, még önmagát is.*

Mit jelent ez? Azt, hogy az élet minden egyes pillanatát át kell élnie és éreznie, nem mondhatja, hogy ez vagy az érdektelen, és dobjuk el inkább. 

Az abszurd életérzés nem tagadása az életnek. Igaz, lázadás. Camus szerint: szenvedély, szabadság és lázadás. Ez a három dolog következik az abszurdból. Szenvedély, hogy mégis mindent megízleljünk, megéljünk, belevessük magunkat az életbe, „kimerítsük”, ami benne van. Szabadság, azaz annak a hite, hogy nincs fölöttünk semmi, ami ebben korlátokat szabhatna. És lázadás, hogy mégse fogadjuk el soha az értelmetlenséget. Az abszurd gondolkodás egy sajátos irracionalizmus. Nem becsüli le az észt, és nem akarja mindenestül kidobni az ablakon. Csak belátja a korlátait. Mégis lázadnia kell folyton a világ értelmetlensége ellen, és nem fogadhat el egyszerűsítő világmagyarázatokat. Hadd idézzek egy egész bekezdést az esszéből.

Ez a lázadás ad értéket az életnek. Felöleli az egész létet, így adja vissza a nagyságát. Aki nem hord szemellenzőt, annak nincs szebb látvány, mint az értelem csatája a legyőzhetetlen valósággal. Semmi sem fogható az emberi gőghöz. Hiába is szapulják. A fegyelemben, melyet a szellem kényszerít magára, az akaratban, melyet a semmiből kohol, a párviadalban van valami lenyűgöző, valami sajátságos. Ha elszegényítjük a valóságot, mely épp embertelenségével teszi naggyá az embert, akkor az embert is elszegényítjük. Értem most már, hogy a mindent magyarázó doktrínáktól miért érzem szegényebbnek magam. Leveszik rólam önnön életem terhét, holott egyedül kellene hordanom. E fordulóponton nem tudom elképzelni, hogy a szkeptikus metafizika a lemondás erkölcstanában találjon szövetségest magának.*

Teljesen világos, hogy ez nem egy életellenes, nem egy emberellenes, sőt még csak nem is egy istenellenes filozófia. Adjátok meg az Istennek, ami az Istené. Az embernek pedig, ami az emberé. Az emberé a folytonos keresés, lázadás, a folyamatos élés, tapasztalás, érzés, önkimerítés. Lényegében egy szó írja le ezt legteljesebben: a szenvedély.

Az abszurd életérzés lényegében eleve szenvedélyből keletkezik: a kérdezés szenvedélyéből. Akinek nincsenek kérdései, de vannak válaszai, az nem is érezheti át azt a csodát, amit a létezés jelent.

Egyébként a csoda nagyon is jó szó. Maga is azt jelenti, hogy a dolog nem racionális, nem ésszerű, nem értelmes, hanem túl van minden magyarázaton. 

Az abszurd ember az, aki újra és újra képes rádöbbenni a létezés csodájára. 

_______________

*Vargyas Zoltán fordítása