Elmondanám, de nem merem.

Szimler Bálint alkotása, a Fekete pont a nagy magyar iskolafilmek sorába illeszkedik; a horrorisztikus magyar iskolarendszer visszásságait mutatja be gyilkos, szatirikus humorral.

Tegnap este néztük meg a filmet a Művész Mozi legnagyobb termében, a Buñuelben, ahol — hasonlóképp tavaly, amikor a Magyarázat mindenre címűt láttuk ott — teljes teltház volt. A magyar nézőket érdekli ez a film, hiszen róluk, a mindennapjaikról, saját legelemibb élettapasztalataikról szól. Az állam — eléggé el nem ítélhető módon — nem az ilyen produkciókat támogatja hatalmas pénzekkel, holott egy nemzet kultúráját csak az efféle önkritika építheti. 

Palkó, az ötödikes kisfiú, több év kinntartózkodás után hazatér Németországból a családjával, és persze új, magyar iskolába kerül, a Nyéki-Németh általánosba. 

És minden, amit tapasztal, elborzasztja. Végül megnémul, egyáltalán nem hajlandó már kommunikálni senkivel, majd felmászik az iskola udvarán álló hatalmas fára, és ekkor látjuk őt utoljára.

(A film után fölmerült bennünk a kérdés: talán leesett, és meghalt? Nyitva marad ez a kérdés, a nézőre van bízva az eldöntése. Ahogyan a művészetben mindig: nem a válasz a lényeges, hanem hogy miért élt ezzel az eszközzel a művész. Hamarosan visszatérek erre.)

A film mindent bemutat, ami egy iskolarendszerben rossz lehet. Olyan töménységben, hogy az érzékenyebb néző gyorsan levágja: ez a mű nem realista a szónak abban az értelmében, ahogyan azt a 19. századi művészet egyik legjelentősebb vonulatára alkalmazták. Olyan hely, ahol egyszerűen minden rossz, nem létezik, és nem is létezhet. Itt egy másik művészeti hagyományhoz nyúltak vissza az alkotók: a groteszkhez. A Magyarázat mindenre a magyar irodalmi előzmények közül nekem Kosztolányit idézte; a Fekete pont elődje Örkény.

A film szerkezete is ezt az érzést erősíti. Nem egy történetet látunk elmesélve, hanem jelenetek sorjáznak egymásra, sokszor különösebb összefüggések nélkül. A film nem tart valahonnan valahová, nincs eleje és vége, inkább egy örök jelenben játszódik, katarzis, végeredmény, tanulság, kifejlet nélkül. A külső díszletek is erre utalnak. Csak utólag gondolkodtam el rajta: vajon miből feltételeztem én, hogy ez a film manapság játszódik, és nem a '90-es években? Az iskolában egy gyerek kezében se látunk mobiltelefont (ezek csak az egyik betétjelenetben kapnak szerepet), az egész suli technikai színvonala úgy általában a múlt századot idézi, az épített környezet szintén. Vajon miért? Két válasz lehetséges erre. Az egyik szerint az alkotó azt is szándékozott ábrázolni ezzel, hogy a jelenkor magyarországi iskolája technikai értelemben is elmaradott. A másik szerint pedig inkább azt fejezte ki vele, hogy nincs változás; kívül-belül ugyanott tartunk, ahol a Kádár-kor végén, Magyarország egy örökös poshadt állóvízben tapicskol. Szerintem inkább ez utóbbi magyarázat a helyes. (Annál is inkább, mert ha valaki valóban a kortárs iskola problémáiról akarna megfogalmazni filmet, vagyis ilyen értelemben is realista akarna maradni, akkor egyszerűen nem kerülhetné meg a technikai fejlődés jelentette kihívásokat, a telefonok, a mesterséges intelligencia szerepét. Ha ezt a filmet realistának akarná látni valaki, akkor leginkább az „így képzeli el egy boomer a mai sulit” gondolata fogalmazódna meg bennünk; ez az egész értelmezést félre is vinné, és elfeledtetné velünk, milyen remek ez az alkotás.)

Jeleneteket látunk tehát, amolyan mozaikszerűen, egyik nem feltétlenül következik a másikból; ám ezek a jelenetek egytől egyig kitűnőek, kegyetlenek, és persze rendkívül viccesek. (Viccesek, bár nevetni nem sok kedvem volt rajtuk.)

A jelenetek azt mutatják be, hogy mennyire nem nevel az iskola sem gondolkodásra, sem önállóságra, sem szolidaritásra. Az órák unalmasak, elvontak, a gyerekek életéhez nem kapcsolódnak, a tanárok gyakran megalázzák a tanulókat, humornak helye nincs. Az egész intézmény hihetetlenül avítt, áporodott szagot áraszt. Hogy mi lenne a tanulók igénye, az senkit sem érdekel. Parancsok és kicsinyes szabályok vannak. Nem mindegy, hogy melyik ajtón lépünk be az iskolába, mert ha nem a megfelelőn, akkor visszaküld minket a portás. A menzaételek ehetetlenek. A tanárok kifejezetten a kooperáció ellen nevelik a gyerekeket. A legfontosabb (szinte egyetlen) nevelési eszköz a büntetés.

Ennél a mikrovilágnál már csak a szülőké és a többi felnőtté nyomasztóbb. Az öreg néni kikiabál az ablakon, mert hangosak a gyerekek. Az egyik apa bejön a suliba, és kérdőre vonja, majd minden szempontból megalázza az egyetlen tanárt, aki némi friss levegőt próbálna behozni az áporodottságba. A szülői értekezlet talán a film legjobb jelenete, emlékeztetett engem az R. M. N. című film egyik kulcsjelenetére. Kiderül, hogy az összeverődött szülők többségében semmiféle szolidaritás, nagyvonalúság nincs. Nem fogadják el, hogy egy osztálykirándulás lehetne akár egynapos is, ha van olyan szülő, aki a többnaposat nem tudja kifizetni. (Persze, hiszen, merül föl a nézőben, az életre az nevel minket igazán, ha közösen jól bebaszunk a többiekkel.)

Végestelen-végig sorolhatnánk a példákat, hogy morálisan mennyire romlott világot mutat be ez a film, olyat, amelynél a valóságos azért szerencsére jobb valamivel. De szükség van a túlzásra, hogy a befogadó elgondolkozzon. A groteszknek ez az esztétikája.

Ám hogy pontosan hogyan is működik ez az esztétika, arra hadd hozzak végül csak egyetlen példát.

Énekórán a tanulók egy népdalt énekelnek, melynek ez a szövege:

Elmondanám, de nem merem.

Természetesen a néző azonnal érzi, hogy ez a dal egy kicsit a tanulók valóságáról is szól. Mivel a rendszer alapvetően sunnyogásra neveli őket, az őszinteséget teljesen elfojtják magukban,  és amit kimondanának, azt nem is merik kimondani. Kiénekelni azonban, úgy tűnik, talán mégis lehet legalább ezt az érzést. 

Kivéve, ha még ez is meg van tiltva. Merthogy a rosszabbul éneklő kislány nem énekelhet együtt a többiekkel.

Kinek ne jutna eszébe az Oscar-díjas magyar Mindenki című kisfilm? Kizártnak tartom, hogy a rendezőnek ne jutott volna eszébe, és itt ne afféle intertextuális kikacsintásnak lennénk tanúi. Az intertextualitás, ha jó, kinyitja a művet új jelentések irányába. Eszünkbe juthat, hogy a Mindenki miről szólt: bár a nevelő a gyerekeket arra neveli, hogy ne legyenek egymással szolidárisak (mert a versenyeredmény mindig fontosabb), a gyerekek mégis azok lesznek. 

Ez a finom játék egyszersmind a remény hírnöke is. Nem a gyerekek azok, akik miatt a rendszer embertelen; épp ellenkezőleg: ha van valahol remény, az bennük van.

Hiszen lám, amikor jön egy tanár, aki picit is felszabadítja őket, egészen csodálatos színdarabot alkotnak Cervantes egyik drámájából.

A lappangó, elfojtott lázadás végig ott van a filmben. Mindenki elmondaná, csak nem meri. 

Ez az, ami mégis pozitív energiákat csempész egy látszólag oly lehangoló világba. Az iskola valahol mégis a remény birodalma, még ha talán ez a legutolsó szó is, ami a film alapján eszünkbe jutna róla.