A bölcsen, harmonikusan öregedett, remekmívű városokat, ahol emberek éltek, akik nemcsak lakni akartak a házakban, hanem élni is; akik nem hitték el, hogy a műtrágya éppen olyan fontos, mint a kontrapunkt, és a zsenit nem a tőzsdén jegyezték, mint a vágómarhát, mikor felmegy a hús ára, hanem az ellenálláson mérték, amit a zseni elsőrendűen felidéz.

Minden magyar olvasónak van viszonya Máraihoz. Akkor is, ha erről a viszonyról nem beszél; akkor is, ha nem tudatosul benne. Márai a magyar irodalomtörténet egyik legrendkívülibb jelensége. Akkor is az, ha prózáját nem szeretjük. Olyan fenomén, akihez viszonyulni kell, mert magatartása, a szerep, melyet fölvett, kihívja a viszonyulást.

Milyen az én viszonyom Máraihoz?

A magyar polgári irodalom (Kosztolányi, Babits, Szerb Antal és társaik) nagy rajongójaként természetesen mindig is vonzott az alakja, bizonyos értelemben folytatását láttam benne a nagy nyugatos prózaírói hagyománynak. Még kamaszkoromban olvastam el az Egy polgár vallomásai című memoárját, melyet mind a mai napig a magyar irodalom egyik fontos könyvének tartok. De regényei, melyek közül persze csak párat olvastam el, nem igazán fogtak meg, inkább untattak. Még az irodalomtörténészek által legtöbbre tartott Szindbád hazamegy is kissé túlírtnak érződött számomra. Mintha Kosztolányi és Krúdy magasrendű prózájának csak kétségkívül színvonalas, de haloványabb lenyomata volna Máraié. Később időről időre elővettem a naplóit. Ezek nagyon érdekeltek, és élvezettel, kíváncsisággal, sőt gyönyörűséggel olvastam őket. 

Szépen lassan kialakult bennem egyfajta ítélet: Márai igazi erőssége, igazi otthona, a műfaj, amelyben igazán ki tudott teljesedni, és amelyben remekműveket alkotott, az emlékírás volt. Nincs is ebben semmi különös. Azt hiszem, minden írónak megvan a saját műfaja, műneme, amelyikben igazán ki tudja fejezni azt, ami ő maga. Tóth Árpád is írt novellákat, de azért mégiscsak a verseiért szeretjük. Babits regényei izgalmas kísérletek, de csúcsteljesítményekre azért a lírájában volt képes. És így tovább. Márai igazi műfaja a memoár — állapítottam meg magamban.

Most jutottam el oda, hogy elolvassam Márainak talán a legfontosabb memoárját, az Egy polgár vallomásai folytatását, az 1944 és 1948 között időszak emlékeit földolgozó Föld, Föld!... című emlékiratot. 

Már az első benyomások megkaptak, a könyv végére jutva azonban egészen kristályossá vált bennem a felismerés, hogy ez az írás egy remekmű, alighanem Márai legfontosabb könyve, és az egész magyar irodalomnak is az egyik legfontosabb dokumentuma, melynek jelentősége olyan művekéhez mérhető, mint a Walesi bárdok vagy a Sorstalanság. Megpróbálom elmagyarázni, hogy miért.

A memoár lényegében arról szól, hogy Márai 1948-ban miért hagyta el örökre Magyarországot.

Márai polgári származék volt, természetes volt számára az utazgatás. A húszas években hat évet töltött el Párizsban, és az Egy polgár vallomásaiban részletesen beszámol a szerző arról a sok és sokrétegű nyugat-európai tapasztalatról, melyet fiatal vándorlásai során megszerzett. Amikor visszatért Magyarországra, letelepedett a Mikó utcában, a Vár tövében, egészen közel Kosztolányi lakásához, és élte a sikeres polgári író viszonylag kényelmes, dolgos és szellemdús életét. 

Nem szerette a Rendszert, amelyben élt, sokat kritizálta, látta a visszásságait, hamisságait és ízléstelenségeit. (Nagy betűvel írom a rendszer szót, miként memoárjában Márai tette. Nem azért, mert nem tudta, hogy ez nem tulajdonnév, hanem hogy kifejezze a többletjelentését; mindenféle Rendszer fetisizálása csak az egyéniség megcsonkításával történhet.) Konzervatív liberális alapállása volt az élethez, magával hozott kassai gyerekkorából egy hagyományt, melyet viselkedésével, modorával továbbörökített. Ezt az ízlést a Horthy-kor „neobarokk” úrhatnámsága sértette. De kétségtelen, a korszak egyik sikerembere volt, a legolvasottabb magyar írók egyike, és föl sem merülhetett benne, hogy végleg elhagyná Magyarországot. Hogy erre később mégis sor került, azt nem is érti meg igazán, aki nem olvassa végig a memoárt.

Én sem értettem.

Természetesen a kommunista rendszer tűzzel-vassal üldözte, illetve igyekezett minden módon korrumpálni a polgári írókat. Tudjuk azonban, hogyan vészelte át legtöbbjük a terror időszakát. Igyekeztek olyan műfajokat és munkákat találni, amelyekben mégis úgy-ahogy lecsapolhatták a bennük fölgyülemlő mondanivalót. Ez volt például a magyar gyerekirodalom első virágkora. És ahogy a forradalom után, a hatvanas évektől enyhült az elnyomás, szépen lassan elkezdhettek ismét valódi íróként, költőként működni, bekerülve lassacskán a tűrt kategóriába. Nem szerette őket a Rendszer, de elviselte.

Miért nem választhatta ezt az utat Márai?

Azért, mert Márai alkatánál fogva — mint föntebb is említettem — önéletíró volt. Az ő igazi műfaja (mint legnagyobb elődei közül például Szent Ágostoné, Rousseau-é vagy a magyarok közül Bethlen Miklósé) a vallomás volt. Csak úgy tudott lélegezni, ha egyben vall is. 

Természetesen fölmerülhet a kérdés (és pontosan ezt a kérdést tette föl magának Márai is), hogy ilyen körülmények között nem dolgozhatna-e pusztán az asztalfióknak. Megírja mindenről, amit gondol, de nem adja ki (nem is adhatná). 

A végső lökést az emigrációnak éppen az adta, hogy Márai ráeszmélt: a Rendszer nemcsak a szabad beszédet tiltja, de a szabad hallgatást is! Aki nincs vele, ellene van. A Rendszernek az emberek lelke kell. És amíg nem korrumpált önmagához mindenkit, addig nem fog megnyugodni. Márai elkezdett félni attól, elkezdte valós lehetőségnek látni azt, hogy végülis elveszti saját öntudatát, elfelejti, kicsoda volt ő maga, elveszti a morális iránytűt, ugyanúgy megrontja őt a Rendszer, mint azt a 33 írótársát, aki Rákosi 60. születésnapjára dicsőítő költeményeket írt. Márpedig mi marad őbelőle, ha még az öntudata sem?

Kevés ember élt az egész országban, akinek az emigráció ennyire fájdalmas lehetett. Márainak csakugyan volt mit itthagynia. Nem csupán a tereket, a Margit-szigetet, a Rudas gyógyfürdőt, a hidakat, a Mikó utcát. Ez sem kevés persze. Mint általában a polgárok, Márai is szívén viselte lakókörnyezete sorsát, nemcsak hely volt neki, ahol élt, de otthon is. De ez még messze nem minden. A szabadságáért, tehát azért cserébe, hogy szabadon beszélhessen és szabadon hallgathasson, oda kellett hagynia eleven kapcsolatát a magyar nyelvvel, illetve az irodalommal, le kellett mondania arról, hogy bármikor újra Lovik Károlyt, Szini Gyulát vagy Lakatos Lászlót olvashasson. Az ember beleborzong abba a veszteségbe, amit egy író átél, akinek nincs többé kapcsolata legfontosabb otthonával, az anyanyelvével. (Jócskán az internet előtti korszakban éltünk ugye, ma már talán nem is érthető e veszteség minden dimenziója.)

Ami pedig még súlyosabbá, mai eszünkkel szinte felfoghatatlanná teszi ezt a döntést, az a véglegessége. 

Ma is vannak, akik külföldön élnek. Olyanok is vannak köztük, akik nem terveznek, nem akarnak sohasem hazatelepülni. Ez az élethelyzet azonban össze sem hasonlítható Máraiéval, akinek reménye sem lehetett arra, hogy valaha ezt még, ha meggondolná magát, megteheti. Sejtelme sem lehetett, meddig tart még a Rendszer: tíz évig, százig vagy ötszázig? Egy biztos volt, belátható időn belül nem ér véget. Vagyis neki azzal kellett számolnia, hogy soha többé nem fogja látni otthonát.

És ez a gondolati erő, a szabadságnak ez a radikális, minden árat megfizető vállalása az, ami a Föld, Föld!...-et egészen különleges alkotássá teszi. 

Elveszítek mindent, amit valaha szerettem, vállalom, hogy soha többé nem látom, ízlelhetem, tapasztalhatom az otthon édességét, mert nekem még ennél is sokkal fontosabb a szabadság.

Van egy mondat a könyvben, amely Márai zseni-felfogásáról is szól. Márai már a világháború után ismét ellátogat Nyugat-Európába, és keresi azt a kultúrát, azt a polgári humanizmust, amit Európa adott a világnak. 

A bölcsen, harmonikusan öregedett, remekmívű városokat, ahol emberek éltek, akik nemcsak lakni akartak a házakban, hanem élni is; akik nem hitték el, hogy a műtrágya éppen olyan fontos, mint a kontrapunkt, és a zsenit nem a tőzsdén jegyezték, mint a vágómarhát, mikor felmegy a hús ára, hanem az ellenálláson mérték, amit a zseni elsőrendűen felidéz.

Egészen figyelemreméltó az, amit Márai a zseniről gondol. Eszerint nem a sikeresség a lényeges abban, hogy ki a zseni. A sikeresség tipikusan kommerciális szempont, az eladhatóságon áll vagy bukik; a humanista európai hagyományban zseninek lenni valami egészen mást jelent: ellenállást.

A Föld, Föld!..., Márai talán legfontosabb könyve, erről az ellenállásról szól. Az ellenállásról, amelyet pontosan a sikeresség ellenében (is) vállalt. Tudhatta, hogy könyveit ezután lényegében senki sem fogja olvasni (Magyarországon be lesz tiltva, külföldön pedig ki olvasná?). Tudhatta, hogy sikerességét, eredményeit visszamenőleg is eltörlik és meghamisítják. Lényegében mindaz, amiért addig dolgozott, megsemmisül. Olvasó nélkül nincsenek könyvek. De vállalta ezt az áldozatot, mert úgy hitte, még ennyit is megér a szabadság.