Lehet, hogy tényleg fájt ez a kérdés annak a fiúnak.

A Magyarázat mindenre című film már a hazai vetítése előtt ismertté vált. Nemcsak azért, mert a Velencei Filmfesztiválon fontos díjat nyert, hanem mert híre ment, hogy közéleti kérdésfelvetései valamennyiünk helyzetére, akik ebbe az országba születtünk, rezonálnak. Ennek az előre is fölkavart hatalmas érdeklődésnek az ismeretében is komoly meglepetés volt számomra, hogy tegnap este, amikor jó ismerősökkel megnéztük a filmet a Művész Moziban, jóformán gombostűt sem lehetett leejteni a teremben, akkora teltház volt. Újabban rendszeresen járok moziba, legalább ötven filmet láttam az utóbbi pár évben, de ekkora tömegre egyetlen vetítésnél sem emlékszem.

Örülök, hogy ilyen sokan kíváncsiak erre a filmre. Ugyanis Reisz Gábor művét — a megnézés után akár jót, akár rosszat gondoljon róla az ember—valóban látni kell. 

Nem árulok zsákbamacskát: engem teljesen magával ragadott ez az alkotás, és mindenkinek csak azt tudom mondani, nézze meg, szívesen elmegyek akár vele, hogy újra lássam. Ez a film a NER-ről, a korról, 2020-as évekbeli életünkről készült legélesebb látlelet, amit valaha láttam.

Van egy "fideszes" család, ahol a fiú éppen érettségire készül a Dsida Jenő Gimnáziumban, ám meglehetős nehézségei akadnak a tanulással, különösen a történelemmel. Magyarból összehoz egy 4-est, művtöriből 5-öst is, de a töri az neuralgikus pont: nem mennek a fejébe az adatok. A film meglehetősen lassan indul be, a keddi érettségiig eltelik jópár jelenet, megtudjuk, hogy Ábel (ő a fiú) szerelmes Jankába, az osztálytársába, néha kihúzza a hűtőszekrény dugóját, eláztatva a régi, polgári lakás konyháját, szóval semmi különös, az első egy órát csak az egyébként nagyon jól ülő (és a teltházas közönségből harsány kacagást kiváltó) poénok vonszolják. Mindez azonban vihar előtti csend. Mert ahogy eljön az érettségi napja, megérkezik a konfliktus is, és az addig elfojtott feszültségek kirobbannak, hogy aztán az utolsó egy óra már pörögjön, mint egy búgócsiga.

Filmekről írva mindig nagy dilemma, mit "árulhatok el" a cselekményből. Hiszen a hatás egyik titka mindig a meglepetés, a meghökkenés, hogy tehát olyasmi történik, amire nem számítottunk. Ha mindezt előre leírom, megölöm a dramaturgiát. De talán annyi még belefér, annyit "mindenki" tud már a megnézés előtt is, hogy Ábel megbukik a töriérettségin.

Miért?

Hát ez az. 

Miért bukik meg egy kamasz egy vizsgán? Millió oka lehet ennek. Például mert nem tud figyelni, vagy mert buta, vagy szerelmes, vagy... vagy sosem érdekelte a történelem, mert például utálja a tanárt. Vagy a tanár őt?

Ami biztos: előáll valami pszichés blokk. 

Magam is tanítok tizenéveseket, pontosan tudom, milyen ez. Nem arról van szó, hogy a kamasz fiú vagy lány valóban ne tudna semmit, amikor egy kérdésre semmit sem tud felelni. Csak az adott helyzetben képtelen előhívni a tudást. És ennek csakugyan lehet oka az, hogy fél a tanártól.

De mindez nyilvánvalóan nem kielégítő magyarázat. És pláne nem mindenre. 

És akkor belép a filmbe az addig is már szőrmentén föl-fölvillanó politika. Ám ami az egészben zseniális, az politika és magánélet viszonyának a legkevésbé sem sematikus föltárása. 

Mert amikor politikáról esik szó, többnyire valami olyasféle narratívát érvényesít az ember, hogy az mintegy kívülről betör az ember privát szférájába, és úgyszólván megtámadja azt. A politika mindig idegen, kívül van. A politika az az Orbán meg a Szíjjártó meg a Soros meg a NER meg Karácsony Gergely meg Ursula von der Leyen. A politika mindig az ők területe, szóval akik nem mi vagyunk. Mert mi csak élni akarunk. 

Így azonban nem jön ki a matek. Ha mindenki csak ők, akkor hogyan keletkezik mégis a mi valóságunk? 

A valóság úgy keletkezik, hogy történeteket kezdünk el mesélni róla. Ábelnek is van egy története az érettségiről, amit elmond az apjának. Az apja elmondja a háziorvosának. A háziorvos a taxisának. A taxis a fodrászának. A fodrász a szeretőjének. Ezt pedig meghallja egy újságíró.

Mindenki építgeti a saját kis életét, és ez így rendben is volna. Egy számítógép előtt görnyedve mindenki azon van, hogy a maga lehetőségei közt jobban elboldoguljon a világban. Az építészmérnök jobb házat akar tervezni. Az újságíró jó sztorikat keres. A diák megpróbál nem megbukni az érettségin. 

Mi az, ami még sincs rendben? Hogyan forr ki mindebből a sok különböző akaratból egy frusztrált közösségi lét?

Hát úgy, hogy a szereplők ignorálják a mások érzékenységeit. A mások azok mind ők. 

Olvasgattam kritikákat a filmről. Több kritikus megjegyzi, hogy a film milyen ügyesen balanszíroz politikai oldalak között: egyértelműsíti, hogy ki a felelős a mérgezett levegőért, de empatikusan ábrázolja mindkét "oldal" szereplőit. Véleményem szerint ez így teljes félreértése az egésznek. A valóság az, hogy nincsenek "oldalak". A film igazi konfliktusa nem politikai táborok között zajlik, és nem arról van szó, hogy ebben a film kihirdetne egy döntetlent vagy pontozással az ellenzéket hozná ki győztesnek. A valódi konfliktus az embereken belül zajlik: képesek-e megértésre, empátiára, képesek-e egyáltalán meghallgatni a másik embert? 

Úgy érzem, a film kulcsmondatát a történelemtanár felesége mondja ki, amikor szembesíti férjét azzal, hogy talán nem kellett volna megkérdeznie, miért van kokárda a fiú zakóján. A töritanár, a liberális Maár Jakab, felháborodottan kikel ez ellen, mondván (ami igaznak is tűnt a jelenet alapján), semmiféle bántó szándék nem volt a kérdésében, akkor is kérdezett volna, ha a diák kalapot visel, vagy ha vérzik az orra. A WMN oldal kritikusa —jellemző módon — a tanár egyik válaszmondatát külön kiemelte. Olyan országban szeretne élni Maár Jakab, ahol egy ilyen kérdést senki sem érez bántónak. Csakhogy (és úgy tűnik, a WMN kritikusa ezt éppoly kevéssé érti, mint Maár Jakab) az élet nem egy elképzelt létben játszódik, hanem mindig akkor és ott. Márpedig akkor és ott:

Lehet, hogy tényleg fájt ez a kérdés annak a fiúnak.

Emiatt bukott volna meg? Mert a töritanár megkérdezte, miért van a zakóján a kokárda? (Egyébként egészen egyszerűen csak ottfelejtette; egy hormonokkal szétbombázott 18 éves agy nem képes mindig racionális döntéseket hozni.) Nem. Nyilvánvalóan nem. De az sem igaz, hogy Ábel "hazudott" volna erről, hogy tanárát rossz színbe keverje (mint azt egyes kritikusok, átvéve Janka szólamát, feltételezték). 

Nem. Itt valami bonyolultabb, mélyebb, egyszersmind izgalmasabb mechanizmus működik. 

A fiú megbukott, mert sohasem tanulta rendesen a törit. De talán éppen azért nem tanulta rendesen, mert érezte, bár kimondani magának sem tudta sohasem, hogy ez a tanár nem érti meg őt. Nem szereti őt.

Nem azért bukott meg, mert ezt a kérdést kapta (addig sem szólalt meg a vizsgán). De azért bukott meg, mert a tanár nem szerette őt eléggé. Fájdalmakat okozott neki azért, mert érzéketlen volt.

Később ez nyilvánvalóvá is válik. 

Aki tanított valaha, és aki érezte már, milyen az, szeretni egy tanítványt, az teljesen értetlenül áll Maár Jakab és Trem György parázs jelenete előtt, amikor a két nagy "ellenfél" találkozik egymással Ábelék lakásában. 

Egy tanítvány bukása a tanár bukása is, és ha ezt bármilyen úton jóvá lehet tenni, annak egy tanár csak örülhet — feltéve, hogy fontosabb számára egy élő ember sorsa, mint saját vélt politikai igazsága. Amíg ez utóbbi a fontosabb, addig a világ, amelyben élünk, a pokolhoz jobban fog hasonlítani, mint bármi máshoz.

A jelenet után mindenki frusztrált, mindenki a saját kis poklában alszik el, vagy próbál elaludni. De ezt a világot nem ők teremtették (odaát, a politikusok), hanem saját kis egyéni döntéseink.

A Magyarázat mindenre mindazonáltal (illetve: talán éppen ezért?) egyáltalán nem valamiféle megkeseredett, szomorú, kiábrándító film. Tónusa inkább idilli, varázslatos, nyárias, csupa gyönyörű képpel a kivilágított Budapestről, annak csodás parkjairól, a Gellérthegyről, a Balatonról. Olyan világot jelenít meg, amelyikben jó élni, vagy legalábbis jó lenne élni. És végső soron mindig saját döntéseinken múlik, hogy képesek leszünk-e rá, és lényegében sohasem őrajtuk.