A barbár lélek hatalmat lát a betűben.

Babits Mihály esszéit, újságcikkeit olvasgatom, és ott futottam bele ebbe a mondatba, melyen már napok óta gondolkodom:

A barbár lélek hatalmat lát a betűben.

A szöveget, melyben a mondat van, 1933-ban írta Babits, a németországi könyvégetésekre reagálva. A könyvégető nácik szerinte bűvös hatalmat látnak a betűben, a könyvekben, melyek valami mételyt terjeszthetnek, és ettől a bűvös hatalomtól félnek. Holott...

Holott a könyveknek semmiféle hatalmuk nincs.

Elcsodálkoztam, hogy ezt pont Babits írja. Pont Babits, aki folyamatosan az írók felelősségéről, közvéleményt befolyásoló erejéről, társadalmi szerepéről (tehát hatalmáról?) beszél! Pont Babits, aki a Népszövetséghez tervezett fordulni, aláírásokat gyűjtve a háború ellen, a szellem szavát (tehát hatalmát?) megszólaltatva! Nincs itt ellentmondás?

Nem ellentmondás van, hanem félreértés. Babits a leginkább félreértett (vagy legkevésbé értett) magyar költők egyike. Ezt még Németh G. Béla írta róla, és teljességgel meg tudom erősíteni. Sőt a gondolatot tovább is fűzöm: Babits még önmagát is újra meg újra félreértette. Vélhetően azért, mert túlságosan nagy tehetség volt, túlságosan kivételes ember, amihez a rendelkezésre álló értelmezői eszközei nem voltak elégségesek. Sokkal nagyobb költő volt, mint teoretikus. Teoretikusként ma inkább a tévedéseit látom érdekeseknek; költőként (Szabó Lőrinccel értek egyet): a világirodalom egész történetében talán ha harminc akkora költőzseni született, mint ő.

Ezzel együtt ez az idézett mondata nagyon-nagyon igaz, csak jól kell érteni. Ki is hívja az értelmezést.

Babits a szöveg későbbi részében úgy magyaráz: a könyv nem lehet hatalom, mert a hatalom eszköz, a könyv viszont cél.

Értsük jól. A könyv nem eszköz. Lehet eszköznek látni, és használni erre vagy arra. Propagandát terjeszteni, híveket szerezni általa egy ügynek, segíteni valami nála nemesebbet. Babits szerint azonban így csak egy barbár lélek látja a könyvet. A barbár lélek az, aki mindenről azt kérdezi meg: mire jó? Az előkelő lélek nem célelvű.

Mert mi is lehetne más a cél, mint egy könyv?

A gyerek, aki a lelke mélyén talán szükségképpen barbár még, és megkérdezi a tanárt, hogy mire jó az irodalom, vagy a felnőtt barbár, aki már meg sem kérdezi, csak tudja, hogy semmire, és ez neki elég is, nyilván olyasmire gondol, hogy ami hasznos, az több pénzhez és hatalomhoz juttat. Az idegennyelv tanulása hasznos, mert jobb munkát kapok, több fizetést. És akkor ő itt megáll a gondolkodásban. Pedig kérdezhetne tovább, és az intelligens gyerek éppen arról ismerszik meg, hogy valóban tovább kérdez: és mire jó a pénz? Hát hogy lehet egy jó házad, és elmehetsz nyaralni! És mire jó a nyaralás? Hát hogy süt rád a nap, és sört iszogathatsz a tengerparton! És mire jó, ha süt rám a nap, és sört iszogathatok a tengerparton? Hát hogy kellemesen érzed magad, és nyugodt vagy! És az mire jó? Ez nem jó semmire, ez a cél!

Vagyis a könyv a cél. Erre minden nemesebb lélek már gyerekkorában rájön.

A huszadik század barbárai nem jöttek erre rá. Azt hitték, hogy a könyv veszélyes.

Persze ebben van valami. Egy könyv képes rá, hogy az ember egész világképét átalakítsa, képes az ember megváltoztatására. Valaki egyik nap még azt hitte, hogy ő egy állat, aztán elolvas egy könyvet, és rájön, hogy valójában ő az Isten. Vagy megfordítva. Mi ez, ha nem hatalom? Van olyan mondás is, hogy a tudás hatalom. A tudás hordozója a könyv, tehát a hatalomhoz a könyvön át lehet eljutni.

De mi is az a tudás? A tudás nem valami erőszakos dolog, melynek birtokában másokat szolgaságba tudok taszítani. (Lehet erre is használni, de nem ez a lényege.) A tudás egyszerűen annak belátása, hogy milyen sokfélesége burjánzik a létezésnek. Ha elolvasok egy könyvet, sorsokat ismerek meg, lehetőségeket, valóságokat. (Ha tudományos könyveket olvasok el, a természet komplexitását, működését, formáit, lehetőségeit.) A tudásnál önmagában nem is létezik kevésbé erőszakos dolog. Nem véletlen, hogy a nagy tudósokat és bölcseket mindig passzív embereknek képzeljük el, akik szinte meg se mozdulnak, csak meditálnak a barlangjukban.

Bevallom, Babitsnak ez a fönti mondata (mint persze oly sok mondata) nekem gyerekkori megborzongásokat idézett föl újra. Akkor, gyerekként éreztem így a szövegek iránt. Akkor éreztem azt, hogy a szövegek, a könyvek a lehető legszelídebb, legártalmatlanabb jelenségei a világnak. Hogy a tudás, az igazság a lehető legkevésbé erőszakos dolog.

Ma azért látom ezt egy picit másképp, mert jobban ismerem magam, és tudom, hogy én ellenben (mint jóformán minden ember) elég erőszakos vagyok ahhoz, hogy a tudás fennkölt tisztasága olykor megsértsen. Az igazság sérti az embert, de ez nem azért van, mert az igazság sértő, hanem azért, mert az ember erőszakos élőlény. Az igazság, a könyv, a betű, a tudás annyira szelíd, amennyire szelíd bármi ebben a létben csak lehet. Hatalma nincs. A valóság tőle függetlenül olyan, amilyen; nem változik meg attól, hogy tudok róla.

De az már igaz, hogy a tudást használni is lehet; építésre, rombolásra. És valamennyiünkben benne is van a barbárságnak ez az igénye. Érdemes tudni ugyanakkor, hogy ez az igény a bennünk élő barbárságé. A nemes léleknek, avagy a lélek nemesebbik részének a könyv, a tudás, az igazság (mert e hármat itt nagyjából rokonértelmű szavaknak vehetjük) öncél. Semmit nem akar kezdeni vele, olvasni, látni, megismerni akarja.