A világ teljes és általános megbízhatatlanságával szemben azonban mégiscsak szemben áll egy másik valami: a világban létezik olyasmi, amiben érdemes hinnünk, ami felébreszti bizalmunkat; létezik szilárd talaj: haza és táj; szülők és ősök; testvérek és barátok; a hitves.

Karl Jaspers filozófiájával kezdtem el megismerkedni. Ha érdekesnek találom, akkor esetleg majd mélyebbre is merülök benne; egyelőre megpróbálom megérteni, hogy milyen problémák foglalkoztatták, és miért.

Jaspers nevével korábban számomra egy fogalom fonódott össze, ez pedig így hangzott: határhelyzetek. Az ember általában él, éldegél úgy, ahogy tud, örül, szomorú, vidám, bosszús, szóval éli a mindennapjait. De vannak különleges pillanatok, amikor megnyílik az ember előtt az ég: rájön, hogy mindezeken a hétköznapi dolgokon túl van valami más is; valami, amiről fogalmat alkotni is nehéz. Ilyen határhelyzet például a halál. Vagy a szenvedés. Ezekben a határhelyzetekben az ember ráébred arra, hogy élete rajta túlmutató, hatalmas erők játékszere.

Ennek a gondolatnak pszichológiai gyökere van, és nem is véletlenül: Jaspers eredetileg pszichiáter volt. Az, hogy megismerkedett egy valóságos tudománnyal, számára kardinális jelentőséggel bírt: úgy vélte, a filozofálás csak akkor ér valamit, ha tudomásul veszi a tudományok eredményeit, és megismeri módszereit. A filozófia ugyanis nem arról beszél, ami a tudományokon innen van, hanem ami túl. Ha valaki nem tudja, mire jó a tudomány, hogyan is tehetne föl releváns filozófiai kérdéseket?

Alapvető létélménye mindenkinek, hogy a tudomány nem tud mindenre válaszolni. Jaspers a következő jelenségeket emeli ki: betegség, halál, társadalmi igazságtalanságok, a természet kiszámíthatatlansága, a véletlenek. Az ember (éppen ugye a tudományok segítségével) azon van, hogy a természet jelenségeit kiszámíthatóvá tegye, uralma alá hajtsa, de ez maradéktalanul nem sikerül neki. A valóság kiszámíthatatlan marad. Itt érkezünk tehát el tudomány és filozófia határához. A tudomány nem vizsgálhatja meg, hogy a halál tényében az ember számára mi olyan rendkívüli. Hacsak... hacsak nem a pszichológia tudománya?

Az alábbi idézet nekem azért különösen érdekes, mert azt mintázza, hogy a pszichológia hogyan csúszik át filozófiába:

A világ teljes és általános megbízhatatlanságával szemben azonban mégiscsak szemben áll egy másik valami: a világban létezik olyasmi, amiben érdemes hinnünk, ami felébreszti bizalmunkat; létezik szilárd talaj: haza és táj; szülők és ősök; testvérek és barátok; a hitves.

"A világ teljes és általános megbízhatatlansága": mit jelent ez? Azt jelenti, hogy tudásunk a világról nem átfogó. Nagyon sok mindent tudunk, ismerjük az anyagi összetevőket, ismerjük ezek kémiai és fizikai reakcióit, tudjuk, hogy hogyan szaporodnak az élőlények, tudjuk, hogy mi az oka annak, hogy a toll lefelé esik, és nem fölfelé. Nagyon-nagyon sok mindent tudunk, és még több mindent tudhatunk, ha utánajárunk. És mégis: nem tudjuk, mit hoz a holnap. Nem tudjuk, hogy mi fog történni velünk, mikor és hogyan halunk meg, nem tudjuk, hogy mit akarnak a körülöttünk élő emberek, és úgy általában: minél többet tudunk, annál többet nem tudunk. A tudás egy olyan léggömbhöz hasonlít, melyet minél nagyobbra fújunk, annál nagyobb felületen érintkezik azzal, amit nem tudunk.

Aki ebbe belegondol, az szorongani fog. Hogy ritkán szorongunk, annak az az oka, hogy ritkán gondolunk bele.

És talán az is, hogy vannak egyéb fogódzóink, olyan dolgok, amikben hihetünk, akikben bízhatunk: a szilárd talaj, a haza és táj, a szülők, az ősök, a testvérek és barátok, a hitves.

Ez az a pont, ahol a gondolat félelmetesen közel kerül valamiféle pszichológiai banalitáshoz, az amerikai filmek giccséhez. Ha nem volnának a megelőző és a rákövetkező mondatok, azt hihetnénk, hogy itt egy önelégült ember akarja elmagyarázni nekünk, hogy az élet miért problémátlan dolog.

Kétségtelen, könnyű is lenne így érteni. Jaspers alapvetően szerencsés ember volt. Szerette a szüleit, akikkel harmonikus családi viszonyban élte gyerekkorát. Szerette a hazáját, és különösen a helyet, ahol hosszú évtizedekig tanított az egyetemen: Heidelberget. És volt egy felesége, aki sokkal több volt neki, mint puszta élettárs: örök szerelem, akivel együtt gondolkodott, aki folyamatosan olvasta az írásait, akivel (saját bevallása szerint) mindent együtt alkottak. Ha valakinek nem sok oka lehetett (pszichológiai értelemben vett) szorongásra, akkor az Jaspers volt. Lényegében egész életét egyetemek elzárt, nyugodt, friss levegőjében tölthette el, Heidelbergben, Bázelben. Összesen 86 évet élt, ebből 59 évet harmonikus házasságban.

Csakhogy vannak kevésbé szerencsés emberek is. És ami a lényeg: minden olyan dolog, amit a mondat fölsorol, ki van téve a külvilág borzalmas eróziójának. A szülők és barátok meghalhatnak (sőt, jól tudjuk: kit anya szült, az mind csalódik végül), a haza az ember ellen fordulhat (megtörtént ez magával Jaspers-szel is), a tájat maga alá gyűrheti a talajerózió, átalakulhat, beépíthetik, tönkretehetik (Oravecz Imre tudna erről sokat mesélni), a hitvesét pedig lehet, hogy nem találja meg az ember, még akkor sem, ha egyszer netán megtalálni vélte. Mindezekkel a problémákkal a pszichológia tudománya sem tud mit kezdeni.

Kétségtelen, majdnem mindenki számára van a világban valami, amiben megbízhat. (Aki számára semmi ilyesmi nincs, az megőrül, és öngyilkos lesz.) Látni kell azonban ezen dolgok ideiglenességét, véletlenszerűségét, belemerítettségét a kiszámíthatatlanságba.

Itt kezdődik a filozófia. Azon a ponton, ahol az élet már nem problémátlan többé.

Jaspers idézett mondata azért hatott rám nagy erővel, mert egyszerre fejezte ki azt, hogy az élet egyszerű (csak kell egy jó család, kell egy-két jó barát, kell egy haza, kell egy táj, amibe az ember szerelmes, és kell egy talaj, amin az ember megáll és berendezi az életét); és azt, hogy mennyire bonyolult (mert mihelyt bármelyik ezek közül hiányzik, az embert megszállja az egész miatti szorongás összetéveszthetetlen levegője: hát hogyan lehet ez mégis?).

Ahogyan bármelyik természettudományból, úgy a pszichológiából kiindulva is egyenes út vezet a filozófia felé.