Sőt úgy tűnik, a tulajdonképpeni kommunikáció éppen ott ér véget, ahol magamat és a másikat mint ilyet, tartós én-tartalomnak tekintem; ekkor a kommunikáció mindössze alapjában véve szolipszisztikus lények érintkezése, amely a lényegesben való önlét szempontjából semmiféle következménnyel nem bír.
Ha szabad időm akad, továbbra is Jasperst olvasom, nagy figyelemmel és gyönyörűséggel. Ömlik belőle a bölcsesség. Olyan, mint egy jó érett narancs: szinte óvatosan kell fölnyitni, úgy spriccel ki belőle minden érintésre az édes-ízes tartalom.
Tudatosította bennem például, hogy a kudarc nem valamiféle baleset vagy kisiklás, hanem a lét lényegéhez tartozik, és aki nem képes létezésének egészét kudarcnak, vereségnek látni, az voltaképpen nem nagyon haladja meg egy állat tudati szintjét. Nincs okunk tehát szomorúnak lenni, ha kudarcot érzünk, ellenkezőleg: ez csak azt jelzi, hogy a lét egy határterületéhez érkeztünk el. De ugyanilyen lényegi összetevője a létnek a halál, a szenvedés vagy (hogy valami szívhez szólóbbat is érintsünk) a szeretet, a szabadság és a kommunikáció.
Mindegyikről sokat lehetne fecsegni, de maradjunk most csak ennél az utóbbinál. Jaspers szerint a kommunikáció éppoly nélkülözhetetlen a valódi emberléthez, mint a halál tudata.
Magam sohasem gondoltam másként.
Világéletemben szerettem kommunikálni és vitatkozni. A vitákat a végső kérdésekig elvinni. Kiprovokálni a kommunikációs partner legmélyebben őrzött gondolatait, előfeltevéseit. Életem legnagyobb és legkellemetlenebb kudarcának tartom, hogy ezt az igényemet szinte mindenki öncélú vitahajlamnak hiszi, és embertársaim szemében csupán öncélú provokátor vagyok, akinek tulajdonképpen nincs is saját véleménye. Nehéz, majdnem lehetetlen olyan beszélgetőtársat találni, aki merne mélyre menni, akit ne gátolnának a szerzett gátlások és előítéletek; aki ne vélné úgy, hogy bizonyos kérdésekről nem szabad beszélni. És ez (jól tudom) bennem magamban is kialakította a gátlásokat, sőt egyfajta túlkompenzálásképp leginkább semmiről nem is szoktam beszélgetni, hiszen nehéz kipuhatolni, hogy kiben éppen melyik fajta előítélet vagy gátlás eresztett mély gyökereket. Megbántani a másikat pedig mégiscsak megbocsáthatatlan bűn. Így aztán maradnak a könyvek, akikkel társalgok.
Jaspers olvasása azonban megvilágította előttem, hogy mi siklathat ki minden kommunikációt. Rámutat, hogy amint valakit tartós (ahogy ő mondja) "létszubsztanciának" tekintünk, az esélyt a vele való kommunikációra egyszersmind el is veszítjük.
Sőt úgy tűnik, a tulajdonképpeni kommunikáció éppen ott ér véget, ahol magamat és a másikat mint ilyet, tartós én-tartalomnak tekintem; ekkor a kommunikáció mindössze alapjában véve szolipszisztikus lények érintkezése, amely a lényegesben való önlét szempontjából semmiféle következménnyel nem bír.
A kommunikáció legfontosabb feltétele, hogy a kommunikáló felek egymást ne bélyegezzék meg. Ne mondják (és ne is gondolják) a másikról, hogy különböző kategóriákba besorolható: hogy idealista vagy materialista; hogy baloldali vagy jobboldali; hogy bölcsész vagy fizikus; hogy kormánypárti vagy ellenzéki; hogy gazdag vagy szegény; hogy pesti vagy vidéki; hogy okos vagy ostoba; hogy férfi vagy nő; hogy barcás vagy reálos; hogy vallásos vagy ateista; hogy keresztény vagy zsidó; hogy náci vagy komcsi; hogy demokrata vagy autokrata; hogy ilyen vagy olyan. Ezek a dolgok ugyanis egytől egyig alakulóban vannak minden embernél, és mi más is lenne bármilyen kommunikáció lényege, mint ezen alakulások alakítása? Mihelyt valaki elhatározza, hogy érveit és gondolatait egy bizonyos pozícióból fogalmazza meg (vagy egy bizonyos pozícióban levő egyén számára), abban a pillanatban a valódi (vagy ahogyan Jaspers mondja: a tulajdonképpeni) kommunikáció megszűnik. Ebben az esetben két "szolipszizmus" érintkezik egymással, annak mindenféle esélye nélkül, hogy a kommunikáció igazán mély és alapvető problémákat érintsen meg.
Amikor erről olvastam, nem csak saját egyéni tapasztalataimra gondoltam. Arra is gondoltam, és az is tudatosult bennem, hogy a magyar közbeszéd, politikai, társadalmi kommunikáció miért olyan reménytelenül elbutító. Sehol sincs ugyanis olyan mély hagyománya és olyan elterjedt gyakorlata a bélyegezésnek, mint itt. Ha valaki megszólal, szinte egzisztenciális igényként jelentkezik a hallgatókban az illető úgymond "besorolása", ide vagy oda állítása. Elég egyetlen gesztus, és kész is a stempli: ő fideszes, ő emeszpés, ő jobbos, ő balos, ő liberális, ő kulák, ő fasiszta, ő kommunista, ő náci. És így tovább. A bélyegekben a magyar nép kifogyhatatlanul kreatív.
Bizonyos, hogy Jaspers alapos és türelmes elolvasása nemcsak hétköznapi társalgásainkat emelné magasabb szellemi nívóra, de közbeszédünket is. Mihelyt ugyanis elfelejtjük a bélyegezést, elkezdhetünk rákoncentrálni a beszélő tudatának mélyén ott levő és kitörni igyekvő valóságos mondanivalóra is. Ez a mondanivaló pedig, akárkik is vagyunk, minket is szükségképpen megváltoztat, ha valóban figyelünk rá. Nincs olyan ember, akinek ne lenne igazsága. Igen, ez minden esetben egy alakulóban levő, alaktalan, formálatlan és formátlan igazság, éppen az az igénye, hogy a kommunikáció során közösen adjunk neki tartósabb alakot. Ha meg se kíséreljük, ha fontosabb nekünk saját kis romlékony élethelyzetünk és vélelmezett sikereink védelme, esélyünk se lesz megélni az élet nagy-nagy kalandját. Aki nem akar kommunikálni, az valójában élni nem akar.
