A bronchitis (hörghurut) és a köhögés azonban 10 napnál hosszabb ideig is fennmaradhat, a légutak teljes gyógyulása pedig akár 6-8 hétig is eltarthat.
Az elmúlt héten teljesen levert a lábamról az influenza. Először hidegrázással gyötört, pusztító fejfájással és magas lázzal, majd ennek csillapultával jött a tompaság, levertség, gyengeség, étvágytalanság és totális életuntság. Egész héten az ágyamban feküdtem, és csak néztem ki magamból; egyáltalán nem jutottak eszembe mondatok.
Most, hogy szépen lassan kilábalok a fertőzésből, még mindig csak kapkodom a fejem, és próbálom összerendezni mindazt, amit találok magam körül, szédülve még, keresve a normális élet fogódzóit. A legvigasztalóbb mozzanatot szokás szerint a betegségleírások adják ilyenkor. Például ez a mondat:
A bronchitis (hörghurut) és a köhögés azonban 10 napnál hosszabb ideig is fennmaradhat, a légutak teljes gyógyulása pedig akár 6-8 hétig is eltarthat.
Nem ironizálok: az ilyen mondatok valóban megnyugtatók. Talán még írni is érdemes róla (legalább röviden), hogy miért.
Amint írtam: mondatok nemigen álltak össze bennem az utóbbi napokban, de gondolatfoszlányok azért mégiscsak. És hát mi másról is gondolhattam volna bármit is, ha nem éppen arról, amiben benne voltam: a betegségről? Hogy mi a rossz benne, miért rossz.
Azért rossz, mert kizökkent az élet ritmusából. Nem engedi, hogy azt tegyem, amit tennék; nem enged irányítani, tervezni, alkotni.
De ezt mivel éri el? Azzal, hogy külön időbeosztást, külön ritmust kényszerít az emberre. A kórral való küzdelem nem illeszthető be a határidőnaplóba jegyzendő megoldandó feladatok közé. Hiszen az lenne a szép, ha így lenne. Ha el lehetne tervezni, hogy az ember keddtől csütörtökig beteg, pénteken meg folytat mindent ott, ahol abbahagyott. De pont nem erről van szó. A betegség leginkább azért gyötrő, mert lefolyása kiszámíthatatlan; nem tudjuk, hogyan fog végződni. (Még egy olyan hétköznapi és szokványos betegség esetén sem, amilyen az influenza.) Részt kell vennünk a birkózásban vele, meg kell küzdeni a vírussal, a kórral, a bajjal.
Az olyan mondatok, amelyek ezt a birkózást körülhatárolják, számszerűsítik és tárgyszerűsítik, szinte már ki is hirdetik a győztest. Lehet, hogy még 6-8 hétig gyengék lesznek a légutaim, de ez onnantól, hogy ily kiszámíthatóan bekövetkezik, már nem is nevezhető betegségnek. Éppen azt veszíti el, ami rémületes benne: a kiszámíthatatlanságát.
Amikor az ember beteg, akkor nem úgy érzi, hogy 3-4 napig lesz beteg, és nem is úgy, hogy 6-8 hétig, hanem úgy, hogy örökre. Úgy érzi, hogy már soha többé nem tud visszatalálni abba a kerékvágásba, amelyben a betegség előtt volt. Ez jelenti azt, hogy a betegségnek saját ideje, külön ritmusa van. Minden racionalizálás, mely körülhatárolja a kórt (sőt már maga a betegség megnevezése is), jelentősen enyhíti a kizökkent idő élményének ezt a sajátos rémületét.
Most, hogy így átgondoltam ezt, meg is lepődtem: hogyhogy nincsenek igazán jelentékeny betegségfilozófiák? Vagy csak én nem tudok róluk? A betegség mindennél inkább szembesít tudatunk és időérzékünk korlátaival, és így voltaképpen a valóság egyik legfilozofikusabb jelensége, bármily furcsa is ezt így kimondani.