A magyar politikai pártokat tehát az a veszély fenyegeti, hogy elsősorban politizálásra kapható, de korrupt és selejtes elemeknek a közreműködését kapja meg, az ország többsége pedig egy bizonyos békét, nyugalmat és rendet kívánó passzivitással nézi a fórum tülekedését, és ismét elveszti annak a tudatát, ami minden demokrácia első alapfeltétele, hogy a fórumon folyó dolgok mindenkinek a közös ügyei, és a fórumon folyó dolgok menete azon múlik, hogy az ügyek eme közösségével mindenki tisztában is legyen.
Gyakran gondolkodom manapság arról, hogy mi a demokrácia. Mitől lehet működő demokráciának lehet nevezni egy társadalmat, és hol van az a pont, amelyen túl valami más van; ha nem is éppen diktatúra, de a demokráciának valamifajta eltorzult, beteges formája.
A magyar gondolkodók közül leginkább Bibó István volt az, akinek munkássága elsősorban erről a kérdésről szólt, így természetes, hogy elkezdtem olvasni Bibó tanulmányait.
A magyar demokrácia válsága című tanulmánya 1945 októberében íródott, A magyar demokrácia mérlege pedig 1946-ban. Sajátos pillanata volt ez az időszak a magyar történelemnek. Egy olyan pillanat, amikor az előző rendszer totális összeomlása után okkal lehetett úgy képzelni, hogy talán létrejöhet valami olyasmi Magyarországon, ami addig még sohasem volt: parlamentáris plurális demokrácia, minden felnőtt állampolgárra kiterjesztett szavazati joggal. Bibó egyike volt azoknak, akik nemcsak bizalommal kísérték ezt a fejleményt, de igyekeztek konkrétan is kibontakoztatni.
Ma már tudjuk, hogy világpolitikai okokból mindez illúzió volt, és tudjuk azt is, hogy az a két-három demokratikusnak tűnő év már kezdetektől sem volt egészen demokratikus, és az idő haladtával fokozatosan vált egyre kevésbé azzá, az ország fokozatosan csúszott bele történetének egyik legsötétebb diktatúrájába.
Bibó '45-ös és '46-os megállapításai ezzel együtt (sőt részben éppen ezért is) tanulságosak és iránymutatóak. Mert bár könnyű mindig a külső elemekre fogni a magyar demokrácia félresiklását, az írások rámutatnak, hogy a baj éppenséggel belőlünk származik, bennünk fogan meg, bennünk csírázik ki, és bennünk termi meg gyümölcseit. Ha nem lett volna Szovjetunió, vélhetően valóban nem lett volna sztálinista diktatúra itt, de az is valószínű, hogy klasszikus (ma leginkább talán a skandináv országokban megfigyelhető formájú) plurális demokrácia sem alakult volna ki a romokon.
Miért?
Bibótól nehéz egy-egy mondatot kiemelten idézni, mert érvelése klasszikus, jogászi, logikai érvelés; nem képekben beszél, hanem fogalmakban. Az alább idézett mondat előzménye például az, hogy a magyar közgondolkodás (a sok "álforradalom" után) elvesztette hitét abban, hogy politikai nézetrendszerekbe, eszmékbe, mozgalmakba örömet, bizakodást fektessen. Ebből a hitetlenségből, apátiából, szkepszisből pedig a közösségi cselekvés befeketedése, gyanússá válása következik.
A magyar politikai pártokat tehát az a veszély fenyegeti, hogy elsősorban politizálásra kapható, de korrupt és selejtes elemeknek a közreműködését kapja meg, az ország többsége pedig egy bizonyos békét, nyugalmat és rendet kívánó passzivitással nézi a fórum tülekedését, és ismét elveszti annak a tudatát, ami minden demokrácia első alapfeltétele, hogy a fórumon folyó dolgok mindenkinek a közös ügyei, és a fórumon folyó dolgok menete azon múlik, hogy az ügyek eme közösségével mindenki tisztában is legyen.
Aki valóban értéket alkotna, akinek tehát vannak saját elvei és eszméi, és akiben mindez ráadásul még közösségi felelősségérzettel is párosul, az távol tartja magát a politizálástól, mint "mocskos dologtól"; ez viszont olyan "korrupt és selejtes elemek" előtt nyitja meg a pályát, akik meglátják a politizálásban a zavarosban halászás lehetőségét.
Igen, Bibó ezt 1946-ban írta, nem 1996-ban vagy 2006-ban, vagy 2018-ban. A probléma tehát jóval mélyebb, mint olykor hinnénk, mélyen visszanyúlik a történelmünkbe, kultúránkba, mentalitástörténetünkbe.
Közvetlenül Bibó az "álforradalmakban" látja a kétely kialakulását. Ő álforradalomnak konkrétan Gömbös 1931-es (ő ezt az évszámot írja, de inkább '32-es volt az), Imrédy 1938-as és Szálasi 1944-es mozgalmát nevezi, melyek mindegyike hatalmas szociális ígéretekkel indult, hogy aztán kiderüljön róla vagy az, hogy blöff volt, vagy az, hogy rettenetes, sőt katasztrofális őrültség. Bibó e ponton érezhetően kerüli a további "álforradalmak" kritikáját, de mai tudásunkkal az 1918-as és 1919-es eseményeket ugyanide sorolhatjuk, majd persze a "népi demokrácia" terrorját úgyszintén.
De vajon ide sorolhatjuk-e '56-ot is? Semmi esetre sem. '56 minden mérce szerint valódi forradalom volt; néhány pártfunkcionáriuson kívül valóban a lakosság egészét megmozgatta, lázban tartotta, követelései "belülről" jöttek, és az emberek túlnyomó többségének érzületével találkoztak. 1956-ban Magyarországon az emberek elsöprő többsége nem akart sztálinizmust, nem akart ÁVH-t, nem akart szovjet típusú berendezkedést, nem akart kommunizmust, nem akart proletárdiktatúrát. Ugyanakkor '56 vezetői (Kádár János kivételével) komprommitálódni sem tudtak; elveikért a halált vagy az életfogytig tartó börtönbüntetést is vállalták. (Mint például maga Bibó is ugye.) '56 valódi forradalom volt.
És persze valódi forradalom és valódi szabadságharc volt az is, aminek kezdő dátumát két nap múlva fogjuk ünnepelni. 1848/49-ben a népet valódi flow, valódi összhang vezette. Március 15-e sem "álforradalom" volt.
Miért is tértem ki erre, és látszólag Bibó idézett mondatától el? Azért, mert a mondat is erről szól. Demokrácia, mármint igazi, működő demokrácia csak közösségi elszánásból, közösségi flow-élményből fakadhat. Ennek természetesen többnyire nem forradalom formáját kell öltenie (állandó forradalmi hangulatban nem lehetne létezni), de legalábbis forrongás, vita, közösségi aktivitás, értéktisztázás és értékdemonstrálás formáját. A forradalmainkat azért ünnepeljük, mert emlékeztetnek rá, hogy ilyenfajta közhangulat nálunk is lehetséges, nekünk is vannak közösségi flow-élményeink.
Minél kisebb ez az aktivitás, a vitának és az értékekről folytatott diskurzusnak ez az igénye, annál kevésbé lehet működő, egészséges demokráciáról beszélnünk. Én azt hiszem, ez mindannyiunkon múlik, a lehetősége ennek a beszédnek mindig adott. Sőt nemcsak a lehetősége, de a szüksége is; hiszen, ahogy Bibó írja: "a fórumon folyó dolgok mindenkinek a közös ügyei". Léteznek külső kényszerek és meghatározottságok, világpolitikai hullámmozgások, de a saját ügyeink alakulásáért a felelősség elsősorban mégiscsak a sajátunk.
