Akkor reménykedjünk együtt.
Konzervatív. Ez a fogalom számomra azt jelenti: konzerváló, őrző, értékőrző. A konzervatív ember az, aki számára minden, ami értéket teremt, és ami emberek hétköznapjait jobbá, bölcsebbé, szebbé teszi, védendő, óvandó — akkor is, illetve akkor különösen, amikor felszínre bukkan egy ideológia, amely ezt a valamit a maga szempontjából értéktelennek bélyegzi, és el akarja söpörni. Többször megfogalmaztam már, hogy én magamat éppen ezen okok miatt tartom konzervatívnak. Sokszor láttam már, sokszor olvastam róla, hogy egy-egy ideológia túlzottan erőssé válva válogatás nélkül söpört el az útjából mindent, jót, rosszat, értékest, értéktelent; és az áradat levonultával ott maradnak parton a vesztesek, akiknek életét tönkretette a radikalizmus cunamija.
A konzervatív — ebből talán világosan kiderülhetett — nem általában van a változások ellen, és nem mindent akar megőrizni, ami létezik. A mérleg serpenyőjébe az érték fogalmát helyezi. Értékes-e, ami van? Megőrzendő-e? Értékes-e, ami létrejön a nyomában? És ha ami létrejönne, értékesebb is lenne, mint aminek helyére lép, nincs-e mód valahogy mégis megtartani valamit abból is, ami megszűnik?
Sokszor tapasztalom, hogy emberek nyílt állásfoglalásokat akarnak kihúzni belőlem, különösen politikai természetű témákban. Ilyenkor rendszerint működni kezd egy bipoláris jellegű gondolkodás. Vagy mindent el kell ítélni, amit egy kormány tesz, vagy mindent dicsőíteni kell. Meg kell látni úgymond a nagy tendenciákat, és állást kell foglalni — vagy itt, vagy ott. Lássam meg, hogy diktatúra felé menetelünk, hogy kleptokrácia van, hogy lopják a közvagyont, hogy ellehetetlenítik a sajtót, az ellenzéket, a civileket. Vagy lássam meg, hogy nemzetépítés folyik, hogy új, magyar elitet alakítanak ki, hogy stabilizálták a gazdaságot, hogy ledöntöttek káros tabukat, hogy nekimennek a túlzott liberalizmus szuicid formáinak. És így tovább. Tőlem azonban az ilyen fekete-fehér gondolkodás távol áll. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy mindkét fél mindegyik állítása igaz, és sokkal helyesebb egyesével eldönteni, hogy mi a jó, és mi a rossz, és mércénknek az érték fogalmát választani. Megszűnik-e érték? Létrejön-e érték?
Az úgynevezett CEU-ügy számomra azért olyannyira visszataszító, mert tipikus példája az értékrombolásnak. Ami eltűnne a CEU-val, az nyilvánvalóan érték volna: egy egyetem, amely diplomás embereket képez, ahol tudást közvetítenek, ahol kutatómunka folyik, ahol be lehet kapcsolódni a tudomány globális vérkeringésébe. Hogy ez így van, azt egyébként maguk a kormány képviselői sem tagadták soha. (Különös is lett volna, hiszen maga a kormány szóvivője is a CEU-n végzett!) Nem véletlen, hogy egy város értékességének, vonzerejének egyik fontos fokmérője, hogy vannak-e a városban egyetemek, és ha igen, milyenek.
A CEU tehát mint egyetem, önmagában is értékes. Ez a tény nagyjából másodlagossá teszi azt a vitát, hogy milyen egyetem a CEU. Ha gyenge vagy rossz egyetem, akkor is egyetem; és még egy gyenge egyetem is jobb, mint a semmilyen egyetem.
Ezt előrebocsátva mégis meg kell hallanunk a kritikát, illetve az egyetlen elhangzott és körbehordozott érvet, mely a CEU eltávolítása mellett felszínre bukkant. És különösen meg kell hallanunk, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy nem minden megőrzendő, ami létezik. A CEU ellen előhozott tipikus érv az, hogy a CEU valójában nem igazi egyetem, hanem egy ideológiai keltető, ahol egy "globalista", nemzetellenes elitet nevelnek ki, amely a társadalom hagyományos kohéziós erőit (család, nemzet, vallás stb.) darabokra akarja szakítani. Bizony, ha ilyet meghall egy konzervatív ember, el kell gondolkodnia, hogy valóban értékőrzés-e megőrizni valamit, ami éppen értékeket készül szétszaggatni.
Ha valóban igaz lenne az állítás, mely szerint tehát a CEU nem egyetem, hanem veszélyes ideológiák keltetője, akkor konzervatívként ellene lennék, hogy az egyetem itt maradjon.
Csakhogy az állítás nem igaz. Egyáltalán: aki egy ilyen állítást komolyan vesz, annak fogalma sincsen, hogy hogyan működnek az egyetemek. (Valószínűleg pont ilyen embereknek is van címezve az állítás.) Először is: minden egyetemen sokféle képzés működik. Szigorúan véve nem is helyes egyetlen egyetemről beszélni, hiszen minden egyetem különböző képzésekből áll. Bizonyos képzések lehetnek színvonalasabbak vagy kevésbé színvonalasak egy adott egyetemen belül. Az egyes képzések színvonalát, illetve azt, hogy mennyire ideologikusak vagy mennyire tudományosak, egy folyamatosan működő értékelési rendszer révén lehet megállapítani. Ilyeténképp a CEU-nak is vannak kiváló és kevésbé kiváló, teljesen szakmai és ideologikusabb képzési csomagjai. Összességében az egész egyetemről ostobaság olyat állítani, hogy ideológiai keltető volna.
Természetesen ezt is tudja a kormányzat, hiszen ott okos, diplomás emberek dolgoznak, akik megfordultak már egyetemeken, és tudják, hogy ha egy egyetem valóban pusztán ideológiai keltető volna, középtávon ellehetetlenülne a működése.
Miért tehát a CEU vegzálása?
A vegzálásnak van egy nagyon egyszerű oka. Az egyetemet Soros György alapította. Vagyis a CEU vegzálása szimbolikus hadviselés. Ki az erősebb? Én vagy Soros? Ennyi áll az egész mögött. A küzdelem jól eladható azoknak, akik nem ismerik az egyetemek belső működését, egyáltalán: fogalmuk sincs arról, hogy mi a tudomány, hogyan működik, mi az a kutatás, milyen általános törvényeknek kell megfelelniük azoknak, akik valamit meg akarnak vizsgálni.
Ami azonban marketing szempontból nyereség, az nem jelenti azt, hogy érték is létrejön általa.
Az úgynevezett felnőtt emberek éppen ezért hagyják el az óvodáskorukra jellemző magatartásformákat, annak bizonygatását, hogy én vagyok-e erősebb, vagy a Gyuri. Nekem nagyobb-e a micsodám. Mert pillantást vetnek a végeredményre, és rájönnek, hogy az óvodás játszmákból mindkét fél vesztesen kerül ki. Ha két gyerek együttműködik, akkor játszhatnak egymással, és jól érzik magukat. Ha valami apróságon összevész, akkor mindkettő csak duzzogni fog. Jelen esetben azonban a nagyobbik vesztes biztosan nem az egyetem. A CEU-nak csak apró nehézséget okoz, hogy budapesti székhelyét áthelyezze Bécsbe, ahol (valamiért) tárt karokkal várják. Magyarország azonban örökre elveszíthet egy egyetemet, egy tudásközpontot.
Meg egy szimbólumot. És ez nekem talán még az egyetem elvesztésénél is jobban fáj. A CEU jelentése: Central European University. Közép-Európai Egyetem.
Ma az emberek túlnyomó többsége a világban Magyarországot Kelet-Európa részének tekinti. Vannak sokan, akiket bánt ez az elnevezés, mert a vasfüggöny hozta létre. Akkor alakult ki, a kétpólusú világrenddel. Egyet tudok érteni azzal, hogy Magyarország történelmileg a keleti és a nyugati civilizációk között ingázik, szóval hogy az igazi helye középen van. Tetszik a szimbólum, hogy Budapest legyen Európa közepe. Az a hely, amely egyesíti magában a Nyugat jólétét, demokratikus rendjét, fejlettségét, illetve a Kelet bölcsességét, ösztönösségét, egzotikusságát. A CEU már nevében is, akarva-akaratlanul azt közölte a világgal, hogy Európa közepe: Budapest. Ennél nagyobb ingyen reklámot ritkán kap egy város. És még ritkább, hogy egy óvodás játszma kedvéért eldobja.
Minden kormánypárti képviselő nyilatkozatából ki lehet érezni, hogy a lelkük mélyén nagyjából ők is így gondolják. Éppen ezért számomra valahol a karakánság hiányának, az autonómia feladásának, a civil kurázsi elvesztésének a jellegzetes megnyilvánulása az a mondat, ahogyan egy állítólag befolyásos kormánytag az amerikai nagykövet szavait kommentálta, mely szerint ő nagyon reménykedik a pozitív végkifejletben:
Akkor reménykedjünk együtt.
Mert hogy én reménykedem, az egy dolog. Egy befolyásos kormánytag azonban esetleg kiállhatna a nyilvánosság elé is, kifejtve részletesen, miért reménykedik benne, hogy a CEU-ügy lezárul, és az egyetem Budapesten marad. Számomra ez egy igazi konzervatív gesztus lenne. Én biztosan értékelném.
