Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet, aki pedig azt mondja testvérének: Ostoba! – megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.

„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.” Így szól Immanuel Kant híres "kategorikus imperatívusza". Kant nem fogalmazott túlságosan olvasóbarát módon, inkább a  pontosságra törekedett. Olvasóbarátabb megfogalmazásban a kategorikus imperatívusz nagyjából így hangoznék: "Cselekedj úgy, ahogy szeretnéd, ha mindenki cselekedne." Vagyis például ne lopj, mert nyilván nem szeretnéd, ha mindenki lopna, hiszen akkor téged is meglopnának. Kant etikája mind a mai napig a legpontosabb megfogalmazása annak, ahogyan egy civilizált embernek cselekednie kellene.

Kant tanítását úgy is átfogalmazhatnánk: legyél mérce. Mutass példát másoknak. Mutasd meg, milyen módon is lehetne viselkedni. Ezt a mércét Kantnál csak a lelkiismeret (illetve az elméleti megfontolás) ellenőrizheti; hiszen nyilván nem fog mindenki úgy viselkedni, ahogyan mi, amikor éppen a kategorikus imperatívusz betartására törekszünk. Itt látszik, hogy Kant gondolkodásának jézusi alapja van. Jézus volt ugyanis az, aki az ember lelki struktúráját mintegy megkettőzve létrehozta a "gondolati vétek" lehetőségét. Mindez vadonatúj jelenség volt, hiszen Krisztus előtt csak az számíthatott véteknek, amit az ember tett — az nem, amit csak gondolt. Úgy is lehet fogalmazni, hogy Jézus létrehozott valami egészen rendkívül új dolgot az emberiség történetében: a lelkiismeretet.

Miképpen lehet vétek az, amit az ember csupán gondol, de nem tesz meg? Mégiscsak más dolog megölni valakit, és arra gondolni, mi lenne, ha megölném, nemde?

Hogy ezt jobban kielemezhessük, vegyük alapul az Evangélium egyik legfontosabb, leglényegibb, legmegvilágítóbb mondatát, a Máté 5:22-t:

Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet, aki pedig azt mondja testvérének: Ostoba! – megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.

Természetesen szükséges idézni a megelőző mondatot is, hogy világosabb legyen, miről van szó: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette." Ezt könnyű elfogadni és megérteni: aki öl, az nyilvánvalóan hatalmas bűnt követ el. Egy emberi lényt távolít el attól a lehetőségtől, hogy boldog legyen, élvezze a napsütést, a levegőt, a táplálékot.

Mit tesz ezzel szemben az, aki haragszik?

Aki haragszik, és mondjuk azt állítja, hogy a másik Bolond; az nagyon burkoltan bár, de fölállít egy lényegi szintkülönbséget ember és ember között. Vagyok én, aki nem vagyok bolond; és vagy te, aki bolond vagy. Ezzel a bolondnak bélyegzett egyén ki van rekesztve az egyenrangúság természetes közegéből. Ő már nem olyan, mint én, nem olyan, mint mi, a nem bolondok. Elveszíti emberi méltóságát, azt a lehetőséget, hogy azonos szinten, azonos alapon nyilvánuljon meg velünk. Innentől fogva pedig rá már nem ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint rám. A Bolond szó kimondása teremti meg annak az alapját, hogy a másikat megölhessük.

Nem biztos, hogy aki kimondja haragból  a Bolond szót, az majd meg is öli a másikat — de az egészen biztos, hogy létrehozta ennek az elméleti lehetőségét.

Gyorsan hozzá kell tennem, hogy itt természetesen nem a szó hangalakja a lényeges, hanem a benne rejlő tartalom. A bolond szót ki lehet mondani szeretettel is, mintegy érzékeltetve, hogy nem te vagy bolond, hanem mindnyájan azok vagyunk; és be lehet helyettesíteni más szavakat is, melyek hasonlóképpen dehumanizálják a másikat. A lényeg mindig az indulat, a pozíció, amelyikből a mondatot megfogalmazzuk. (És még csak feltétlenül ki sem kell mondanunk; elég, ha gondolatban létrehozzuk azt a konstrukciót, amelyikben egy másik embert már nem magunkkal azonos rangú entitásnak képzelünk el.)

Jézus forradalmi észrevétele az, hogy a vétek már a gondolatban elkezdődik. Az igazi cselekedet már a gondolatban létrejön.

Halljuk az ellenvetést: mégse ugyanaz, ha valaki csak haragszik rám, mint hogy meg is öl! A tett mégiscsak több, mint a gondolat! Bizonyára igen, van némi fokozati különbség. De lényegi különbség nincs, mert gondolat nélkül nincsen tett. A gonosz tettet mindig gonosz gondolat előzi meg. És ha valakit a gonosz tettől visszatart valami, az bizonyára egy nem gonosz gondolat lehet, mely a gonosz gondolat kártékony hatását mintegy ellensúlyozza. Ez azonban senkit nem ment föl, aki magában gonosz gondolatokat táplál.

És halljunk még egy ellenvetést: hová vezetne az, ha mindenki kiölné a haragot a szívéből? Nem azt eredményezné-e ez, hogy megátalkodott gonoszok visszaélnének ezzel, és baleknak vélnék azt, aki mindig mindent megbocsát?

Ezt a kérdést azonban Kant megválaszolta. Ha mindenki valóban úgy cselekedne, amiként Jézus, saját kezünkkel tapinthatnánk meg az Édenkert fáinak leveleit.

A karácsony számomra arról is szól, hogy emlékezzünk erre a lehetőségre.