Jól sejtik a valódi baloldal – nem a baloldalnak nevezett eklektikus „ellenzék” – ellenfelei és gyanúsítói, hogy a köztársasági baloldal voltaképpen puritán: például ma elvárná tőlünk a fogyasztásunk mérséklését a klímakatasztrófa megelőzése érdekében, elvárná a leggazdagabbaktól, hogy többet adózzanak a szegények javára, elvárná az eddig hatalmaskodó férfiaktól, hogy egyenlő felekként bánjanak a mostanáig alárendelt helyzetű nőkkel a nemi kapcsolatokban (amihez az kellene, hogy megváltozzunk, ami kényelmetlen és fáradságos), elvárná, hogy nagylelkűen bánjunk az idegenekkel, és áldozatot hozzunk olyan emberek javára, akiket nem ismerünk – röviden: hogy lemondjunk előnyökről, és vállaljunk hátrányokat az erény (azaz az egyetemes egyenlőség tana) kedvéért.

Nincs ellentétesebb a gondolkodó ember attitűdjével, mint kétszer megfogalmazni ugyanazt. Ha valaki képes (akár hosszú évek elmúltával is) egy az egyben ugyanazokat a mondatokat elmondani valamiről vagy valakiről, amiket egyszer már megfogalmazott, akkor egyértelműen jelzi: azóta nem is gondolkodott a dologról (vagy a személyről).

Most mégis kénytelen vagyok ehhez az eszközhöz folyamodni. Tamás Gáspár Miklósról ugyanis bő egy éve egy Horthy-korról szóló bejegyzésemben kifejtettem a véleményemet, és most, hogy ezt a bejegyzést újra elolvastam, semmiféle szükségét nem érzem annak, hogy akár egy vesszőt is változtassak az akkor leírtakon:

Bevallom, én kifejezetten kedvelem TGM-et. Ez nem azt jelenti, hogy többnyire egyetértenék vele, sőt még csak azt sem, hogy többször értenék vele egyet, mint ahányszor nem. Sőt továbbmegyek, még csak azt sem jelenti, hogy igazán jelentős, igazán mélyre ásó gondolkodónak tartanám. (Noha persze lényegesen mélyebbre ásónak, mint majdnem bárkit, aki ma, azaz az utóbbi harminc évben a magyar közéletről publicisztikákat írni szokott.) De akárhányszor olvasom, érzem, hogy nála komoly tétre mennek a dolgok; hogy valóban egzisztenciális súlyú kérdéseket feszeget; hogy nem pusztán politikai kampányt folytat; szóval hogy van valami a fejében, még ha ez a valami olykor zavaros, hibás, téves, amorf és használhatatlan is. Annak az embertípusnak egy kései (ám remélhetőleg nem végképp kihalóban levő) képviselője ő, akit gondolkodónak lehetne nevezni. Ne feledjük: a gondolkodás mindig ellentmondásokkal terhelt, sohasem sima és göröngymentes, a tévedések pedig legalább olyan természetes tartozékai, mint az igazságok. A gondolkodás szó töve a gond: a gondolkodó az, akinek a létezés problémává válik, gonddá, nehézséggé, kérdéssé. Nem az a lényeg, hogy hová jut el, hanem hogy honnan indul, és milyen tájakon jár. TGM tájai engem majdnem mindig érdekelnek.

Szóval ha TGM ír valamit, azt majdnem mindig elolvasom.

Most a héten megint írt valamit, egy, a szokásosnál átfogóbb, nagyobb távlatból indító, és következtetéseit is tágabb kontextusba helyező publicisztikát az Indexre. Ez a cikk nagyjából azt állítja, hogy a mai magyarországi ellenzék erkölcsileg lényegében ugyanazon a (végtelenül alacsony) szinten áll, mint a kormányzat, és a különbség köztük csak annyi, hogy érdekei érvényesítésében egyszerűen tehetségtelenebb amannál. Az ország szellemi, mentális állapota eközben folyamatosan hanyatlik, és az egyszeri választópolgárnak nemigen van más választása, mint hogy undorral forduljon el ettől az egész cicaharctól.

A dörgedelem természetesen (nem kis) részben jogos; de érdemes a helyén kezelni. A próféták mindig túloznak, és TGM félig-meddig tudatosan igyekszik magát prófétai szerepbe helyezni.

Az aggodalomban, hogy a CEU, az MTA vegzálásával, az OSZK átgondolatlannak tűnő költöztetésével, a műemlékvédelem (felháborító) megszüntetésével maradandó károk keletkezhetnek az országban, természetesen én is osztozom — de azért húsz éve sem voltam én már gyerek. Emlékszem rá, hogy hasonlóan apokaliptikus víziók kaptak akkoriban lábra, amikor az akkori Orbán-kormány létrehozta a Terror Háza múzeumot, a Milleniumi Városközpontot, és a Nemzeti Színház tervezett csúf kockája helyén egy hatalmas gödröt hozott létre. Ma ez a Gödör (újabb nevén Akvárium) estéről estére mulatozó tizenévesek tízezreivel telik meg, miközben a MüPa és a Terror Háza messzi földről vonzza be a szórakozni, művelődni és újat látni vágyó turistákat. Szóval igen, aggódjunk, de azért talán reménykednünk is van ok. (A magam részéről egyébként kifejezetten örülnék, ha a Széchényi Könyvtár átköltözne a IX. kerületbe, amely ma már amúgy is Budapest kulturális központjainak egyik legfontosabbika. Az épület maga más kérdés.)

Azt hiszem, értelmetlen lenne tagadni, hogy TGM-et valóságos aggodalmak vezetik, és hogy ő valóban egy jobb országot szeretne. Mármint egy olyat, amelyet ő jobbnak képzel el a mostaninál.

A gondom ezzel az, hogy víziója erről a "jobbról" számomra egyáltalán nem minden elemében (sőt éppen a leglényegesebb elemében) nem rokonszenves. Nota bene: ajánlom olvasóimnak a mandineren megjelent válaszcikket, amely ugyan kisebb igénnyel íródott, de fontos kifogásokra világít rá.

Részben az én írásom is ehhez a gondolatmenethez kapcsolódik.

Hadd emeljem ki a TGM-írás leglényegesebb mondatát, amely a legvilágosabban megmutatja, hogy a szerző milyennek képzeli el a "szebb jövőt":

Jól sejtik a valódi baloldal – nem a baloldalnak nevezett eklektikus „ellenzék” – ellenfelei és gyanúsítói, hogy a köztársasági baloldal voltaképpen puritán: például ma elvárná tőlünk a fogyasztásunk mérséklését a klímakatasztrófa megelőzése érdekében, elvárná a leggazdagabbaktól, hogy többet adózzanak a szegények javára, elvárná az eddig hatalmaskodó férfiaktól, hogy egyenlő felekként bánjanak a mostanáig alárendelt helyzetű nőkkel a nemi kapcsolatokban (amihez az kellene, hogy megváltozzunk, ami kényelmetlen és fáradságos), elvárná, hogy nagylelkűen bánjunk az idegenekkel, és áldozatot hozzunk olyan emberek javára, akiket nem ismerünk – röviden: hogy lemondjunk előnyökről, és vállaljunk hátrányokat az erény (azaz az egyetemes egyenlőség tana) kedvéért.

Valóban fontos ennek a mondatnak már a felütése is: érdemes a baloldalról szólván a "valódi" baloldalt annak jelenkori magyarországi megnyilvánulási formáitól elvi síkon is elkülöníteni. Unalmas és értelmetlen köröket lehet így megspórolni.

Képzeljük el, hogy létrejön Magyarországon egy valódi baloldali erő, amely felváltja Orbán (TGM által szélsőjobboldalinak hívott) rendszerét. Milyen lenne az?

Amiket TGM leír, azzal nyugodtan azonosulhat bárki, ehhez nem kell baloldalinak lennünk. Igen, mérsékeljük a fogyasztásunkat, adózzanak többet a nagyon gazdagok, akik amúgy is csak luxuscuccokra költenék a pénzüket, legyenek a férfiak és a nők egyenrangúak, legyünk nagylelkűek (az idegenekkel is), legyünk szolidárisak azokkal is, akiket nem ismerünk stb.

Mindez fölöttébb szépen és racionálisan hangzik.

Ezeket az értékeket a "baloldalhoz" kötni önmagában egy olyan polarizált diszkurzív teret fog létrehozni, amely nem a társadalmi béke táptalaja — de a puskaporos levegőt már megszoktuk Magyarországon, volt rá ezer évünk.

Hanem a mondat legvégén csak kibújik a szög a zsákból.

Mi az az "egyetemes egyenlőség tana"?

Ki egyenlő kivel?

Az egyenlőség tanát csak "esélyegyenlőségként" tudom értelmezni. Minden ember biológiai, pszichikai felépítése és történelmi sorsa olyannyira különböző, hogy mesterséges egységbe terelésük csak e felépítés és sors radikális megsértésével lenne lehetséges.

Az egyenlőség tanának következetes megvalósítása nem képzelhető el Gulágok és koncentrációs táborok nélkül.

Persze szép illúzió, hogy talán mégis. Csakhogy ez az illúzió már a valóság legelső érintésére széttörik. A konformitás nem csak a tehetségesebbeket és jobbakat, erősebbeket, bátrabbakat sérti. A konformitást valószínűleg a kevésbé tehetségesek, silányabbak, gyengébbek, gyávábbak se fogadnák el.

Hat évig jártam szolfézsra. Azt hiszem, teljesen tehetségtelen voltam, nem értettem semmit a zeneelméletből, az elzongorázott dallamokat nem tudtam lekottázni. Vajon fölébredt bennem az igény és a vágy, hogy bár mindenki lenne olyan botfülű, mint én? Egy-egy pillanatra bizonyára. De amint az elveszettségnek ezek a pillanatai elmúltak, nagyon is helyénvalónak találtam, hogy Mozart vagy Bach egyszerűen tehetségesebbek voltak a zenében, mint én. Egyszerűen jobb fülük volt. Mi értelme lenne annak, hogy ezt a nyilvánvaló tényt valamiféle ideologikus egyenlősítés nevében eltagadjuk? Jobb lenne ettől a világ?

De hadd legyek kompromisszumkész és megértő.

Tudom, hogy a túlzott egyenlőtlenség és a szolidaritás teljes hiánya  milyen károsító hatással lehet és van az emberi közösségekre. Hasonlóan erős károsító hatással, mint a túlzásba vitt egyenlősítési igény. Egyetértek azzal, hogy mindkét szélsőséges forma végső soron élhetetlenné teszi közállapotainkat. Fogjuk föl hát ezeket a fogalmakat skálaszerűen. És fogjuk föl úgy TGM publicisztikáját, illetve legújabbkori munkásságát, mint amely olykor radikális hangon és prófétai dühvel, de terelni akarja a közbeszédről való gondolkodást a nagyobb szolidaritás és nagyobb (esély)egyenlőség irányába.

Mert ha így fogjuk föl, akkor számomra az sem kérdés, hogy az ilyesmi szükséges. Belőlem ugyan sohasem lett volna Mozart, de ha valamely oktatási rendszer segítségemre van, hogy Mozart zenéjét ha megalkotni nem is tudnám, de legalább jobban élvezhessem, akkor az a rendszer már nagyon sokat tett. A baloldal létének, azt hiszem, valami ilyesmi az értelme. Mint ahogy a jobboldalénak pedig az, hogy a szigorú hierarchiát az alkotó és a műélvező (jó és silány, erős és gyenge) között sohase feledjük el. Hogy ki mit érez éppen jobban kidomborítandónak, hogy ki mire szeretne inkább emlékeztetni, dönti el, hogy ki melyik oldalára áll ennek a szellemi kötélhúzásnak.