Bár még ki kell derítenünk, pontosan hogyan változtatják meg a gondolatok az agy szerkezetét, annyi már egyértelmű, hogy megváltoztatják, így a Descartes által az elme és az agy közé húzott vastag vonal egyre inkább szaggatottá válik.

Hajlamosak vagyunk rá, hogy kárhoztassuk a modern médiumokat, illetve magát az internetet, hiszen átalakítják (és sokszor egyáltalán nem kedvező irányba) szokásainkat, gondolatainkat, személyiségünket — átvehetik uralmukat életünk fölött, és veszélyeztetik szabadságunkat, autonómiánkat. Ezek a kárhoztatások többnyire nem egészen oktalanok; nem szabad azonban elfeledkeznünk a net pozitív hatásairól sem. Ha nincs internet, csekély a valószínűsége például, hogy kezembe veszem Norman Doidge neurobiológus A változó agy című könyvét. Egy ilyen könyv elolvasásához jellemzően szükség van egy lökésre, szóval nudge-ra, vagyis arra, hogy valaki kifejezetten ajánlja nekünk a kötetet, és itt mindhárom szó hangsúlyos: a kifejezetten, az ajánlja és a nekünk is. Az ember azonban általában saját szakmája és baráti köre buborékaiban él, és ott nem valószínű, hogy valaki kifejezetten neki ajánlana egy olyan könyvet, amely látszólag meglehetősen messze esik hétköznapi szakterületétől. Aki bölcsészek között mozog, az első körben regényeket és különféle történelmi-irodalomtörténeti tanulmányokat fog olvasni — nem agykutató neurobiológusok könyveit.

Utóbbi éveim egyik nagy személyes nyereségének tartom, hogy sikerült a neten keresztül megismerkednem a Voyager blog kitűnő szerzőjével, Maverick-kel, akinek révén már több olyan kötet kezembe került, amely egyébként valószínűleg nem került volna, és ezek a könyvek — úgy hiszem — határozottan alakítottak, formáltak a világképemen. A változó agyról magán a blogon is megjelent egy tudománytörténeti jellegű kitekintő írás, amely tágabb kontextusba helyezi a "plasztikus agy" fogalmát, amelyről Doidge könyve szól. De a fogalom a beszélgetésekben, vitákban is többször előjött, hiszen nagyon nem mindegy, hogy a testünket és idegrendszerünket mennyire tekintjük determináltnak vagy éppenséggel változtathatónak, ebből ugyanis egy csomó minden következik.

Persze ez egy nagyon-nagyon régi filozófiai kérdés is, így a témáról nyilvánvalóan sokat töprengtem már bölcsészként is. Mégse lehet mindegy, hogy e kérdéshez mit tesznek hozzá a természettudomány megfigyelései. A kettőnek ideális esetben együtt kell mozognia; a természettudomány a filozófia kérdéseit igyekszik megválaszolni, a filozófia pedig a természettudományos ismeretek alapján tud új és új kérdéseket föltenni. A gond jellemzően az szokott lenni, hogy mivel a tudományok annyira specializálódtak, eredményeiket egy, a témában képzetlen laikus alig tudja megérteni, sőt sokszor már a problémák tudományos megfogalmazása is érthetetlen, elidegenítő. Filozófia és természettudomány különválnak, és gyanakodva méregetik egymást; az egyszerű halandók pedig, akik egyik területen sem képzettek, elvesztik az esélyét, hogy megértsék a valóságot. Ez nemcsak a tudománnyal (és filozófiával) szembeni ellenérzésekhez, sőt olykor gyűlölethez vezet; de termékeny táptalaja annak, hogy a legagyamentebb áltudományos zagyvaságoknak és összeesküvés-elméleteknek adjunk hitelt, még mélyebbre taszítva magunkat a zűrzavarban.

Pontosan ezért van hatalmas szükség az olyan könyvekre, mint Doidge-é. Ez a kötet ugyanis hidat képez tudomány és hétköznapi befogadók közé, és miközben szakmai értelemben (tudtommal) maximálisan hiteles, bármilyen "értelmes gimnazista" megértheti. (Kosztolányi Dezső tette ezt meg kritériumnak: úgy kell fogalmaznunk, bármilyen komplex témához szólunk is hozzá, hogy szavainkat bármelyik értelmes gimnazista is megértse.)

Hogyan lehetne a könyv tartalmát egyetlen mondatban összefoglalni? Nagyon egyszerűen. Az agy nem egy determináltan működő gépezet, amelyben bizonyos funkciókat mindig csak bizonyos agyi területek tudnak ellátni, hanem egy rendkívül plasztikus, változékony hálózat, amely folyamatosan alakul és alakítható.

Mi ennek a jelentősége? Hát például az, hogy aki megvakul, az megtanulhat látni. Aki lebénul, az megtanulhat mozogni. Aki megsiketül, az megtanulhat hallani. És így tovább. Szóval elképesztő változásokat lehet elérni célzott terápiával és gyakorlatokkal, az agyunk a legszélsőségesebb változásokhoz is képes alkalmazkodni. Az agyunkban lévő több milliárd neuron szinte mindenféle feladatot képes ellátni, attól függően, hogy mire akarjuk őket használni. Fő alapelvük ez: "használod, vagy elveszíted". Miként izmaink is elsorvadnak, ha nem használjuk őket, agysejtjeinkkel is így van ez. Aki nem használja látóidegeit, az előbb-utóbb elfelejt látni. Aki nem gondolkodik, az előbb-utóbb elbutul. Tudományos kísérletek ezrei igazolják ezt az egyszerű alapelvet.

A fantasztikus, tényleg csodaszerű esettanulmányok hatalmas reményt adhatnak mindenkinek. Nem kell okvetlenül elbutulnunk még idős korban sem; agyunk edzhető, edzésben tartható, és még egy esetleges katasztrófa esetén is van esély a gyógyulásra, a normális, egészséges életre.

De mégis: hogyan lehetséges ez?

Gondolataink rendkívüli hatalmánál fogva.

A gondolatok és a cselekedetek között ugyanis korántsem olyan éles a határ, mint képzelnénk. Mindez kísérletekkel is igazolható. Olyan kísérleti alanyok, akik csak képzelték, hogy súlyzóznak, 30%-kal növelték meg izmaikat. Ugyanígy, az elgondolt cselekvések valóságos, fizikai nyomot hagynak agyunkban.

Bár még ki kell derítenünk, pontosan hogyan változtatják meg a gondolatok az agy szerkezetét, annyi már egyértelmű, hogy megváltoztatják, így a Descartes által az elme és az agy közé húzott vastag vonal egyre inkább szaggatottá válik.

Csak remélni tudom, hogy olvasóm is átérzi ennek a megállapításnak a jelentőségét.

Az a merev materialista (valóban Descartes-ig visszavezethető) szemlélet, mely szerint valami vagy anyagi (mint az agy), vagy pedig pusztán szellemi (mint az elme), a legújabb tudományos felismerések szerint nem tartható. A szellemnek, a képzeletnek, a gondolatnak, szóval annak, amiről úgy képzeltük: csak valahol egy másik világot (például a jövőbelit) tud megváltoztatni, hatalma van rá, hogy megváltoztassa az anyagot.

Filozófiai értelemben azt mondhatjuk, hogy a karteziánus (tehát Descartes-i) felfogás, mely mereven elkülöníti a megfigyelő szubjektumot a megvizsgálandó objektumtól, nem felel meg valóságról szóló legújabb megfigyeléseinknek. Sokkal inkább igaza van Nietzschének, aki ezt a merev filozófiai rendszert fölborította, és amellett érvelt, hogy a megfigyelt objektumot már eleve befolyásolja és megváltoztatja maga a megfigyelője, vagyis ha két ember látja ugyanazt a dolgot, akkor az a valóságban nem ugyanaz a dolog lesz. Az, hogy mást gondolunk valamiről, azzal is jár, hogy maga a dolog is más lesz, mégpedig a fizikai valóságban is (hiszen a "dolog" soha nem maga a dolog, hanem egy általunk alkotott kép róla; Nietzsche írta: "nem a dolgok lépnek be a tudatba, hanem az a mód, ahogyan hozzájuk viszonyulunk.").

Ha meglátok egy golyóstollat, akkor agyam neuronjait érzékelem, amelyek a magam számára földolgozzák a golyóstollról szerzett anyagi (nyilván főleg képi) információkat. De ha manipulálni tudom képzeletem segítségével ezeket a neuronokat, akkor ténylegesen megváltozik az, ami eljut hozzám a világból, hiszen ez a változás nem csupán az én képzeletemben történik meg, hanem az anyagi világban is. ("A gondolatok megváltoztatják az agy szerkezetét.")

Mit lehet kezdeni ezzel a csodálatos felfedezéssel?

Számomra a legfőbb tanulság az, hogy nem vagyunk annyira a fizikai valóság rabjai, mint sokszor gondoljuk. (Maga ez a gondolat is hatással van a fizikai valóságra: aki merevnek gondolja azt, az merevvé is alakítja.) Van módunk alakítani rajta, elmetornákkal, meditációval, gondolkodással, mégpedig olyan irányba, amilyenbe mi szeretnénk.

Agyunk nem egy tőlünk függetlenül csak a saját törvényei szerint működő, örökké változtathatatlan gép, hanem olyan, mint egy gyurma, amelyből olyan valót gyurmázhatunk, amilyet elgondolni szerintünk érdemes.