Szülők, tanárok mindig tartsák szem előtt ezt a fontos tényt: hozzáállásuk, tekintetük mindent megváltoztat a gyermek számára.

A Könyvhéten bóklászva az egyik kiadó standjánál véletlenül pillantottam meg Stanislas Dehaene agykutató, kognitív pszichológus A rugalmas agy című könyvét. Egy rövid átlapozás után azonnal úgy éreztem, hogy ezt a könyvet meg kell szereznem, és el kell olvasnom. A témája ugyanis igen régóta foglalkoztat: miért nem hatékony az egyik tanulási folyamat, és miért az a másik? Miért tanul valaki jobban, és más miért rosszabbul? És miért tanul az ember sokkal hatékonyabban, mint egy számítógép? 

Számos könyvet olvastam már az agy működéséről, e blogon is írtam már többről, például Norman Doidge A változó agy című munkájáról, vagy Dean Burnett Az idióta agy című roppant szórakoztató (ám tudományos igényű) kötetéről. Az univerzum — általunk ismert — legbonyolultabb képződménye mindig is izgatta a fantáziámat, mindig lenyűgözött, hogyan fér el egy ilyen kis dobozban annyi minden, emlék, tudás, lehetőség.

Dehaene könyve a tanulás kérdésére fókuszál. Hogyan tanul az emberi agy, és ez mennyiben más, mint ahogyan az állatok vagy a számítógépek tanulnak? Ha megtaláljuk a különbséget, képesek lehetünk ezt a tudást a mesterséges intelligencia tervezésébe integrálni, és egyre emberhűbb robotokat előállítani. A kötet már a címlapján egyértelművé teszi: az emberi agy jobb, mint bármelyik mesterséges intelligencia; nagyon messze vagyunk még attól, hogy hatékonyságban bármelyik gép fölvehetné a versenyt azzal a kivételes képességgel, ahogyan a legkisebb csecsemő is földolgozza a számára új ingereket. Vajon mi ennek az oka? Mitől jobb az emberi agy, mint bármelyik gép?

Dehaene természetesen összetett választ ad erre, melyet meg sem kísérelhetnék most itt pár bekezdésben összefoglalni. De ha mégis egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom a tanulságot, az valahogy így hangzana: az emberi agy nem a nulláról kezdi a tanulást. A legújabb neurológiai kutatások ismeretében teljesen tévesnek mutatkozik az "üres lap" elmélet, vagyis az, amely szerint a gyermek agya még nem rendelkezik előzetes ismeretekkel, és mindent a környezet benyomásai alakítanak rajta. Már az anyaméhben élő magzat rendelkezik például számfogalommal! Az előzetes tudás minden új dolog megtanulásának egyik legfontosabb előfeltétele, hiszen így nagyságrendekkel csökken a megtanulandó újdonságokra befektetett energia mennyisége. 

Az ellentétes előítélet (mely szerint tehát minden genetikailag előre van kódolva, tehát az agyi struktúrák megváltoztatása születés után már csak minimális mértékben lehetséges) éppoly hamis azonban. Az élet folyamán agyunk folyamatosan változik, új idegpályák létesülnek, szinapszisok milliói aktiválódnak és hűlnek ki, minden egyes új élmény alakít valamit az idegsejtek fölöttébb bonyolult hálózatán.

Nem mindegy tehát, hogy megindul-e egyáltalán egy tanulási folyamat, hiszen az idegsejtek figyelméért folyamatosan benyomások milliárdjai versengenek. 

Dehaene a tanulásnak négy pillérét azonosítja. (Pilléreknek nevezi őket, mert ha bármelyiket kirántjuk, a tanulás építménye összeomlik.) Az első a figyelem. Ha valamire nem fókuszáljuk a figyelmünket, ha nem mozgósítódnak különféle hormonok, hogy idegpályáinkon a szinapszisok kisülésre készen álljanak, akkor soha nem fogunk megtanulni semmit. Minden szülőnek és tanárnak az első és legfontosabb feladata tehát: elérni, hogy figyeljenek rá. De hogyan lehet ezt elérni? Szerencsére az emberi agyba genetikusan kódolva vannak bizonyos automatizmusok, melyeket a pedagógiában igen jól ki lehet aknázni. Ilyen például, hogy az ember szociális lény lévén hajlamos utánozni azt, akivel találkozik. Ha szemkontaktust létesítenek vele, azt viszonozni fogja. Ha megszólítják a nevén, arra fel fog figyelni. 

Szülők, tanárok mindig tartsák szem előtt ezt a fontos tényt: hozzáállásuk, tekintetük mindent megváltoztat a gyermek számára.

Annyi jó mondat van a könyvben, miért pont ezt emelem ki? Azért, mert bár banálisnak hathat, meghökkentően sok tanulási, tanítási folyamat omlik össze már ezen az első pilléren. 

Képzeljünk el egy nagy osztálytermet, ahová belép egy tanár, kiáll a katedrára, majd elkezd mindenféle bonyolult dologról magyarázni. Vajon megragadja mindez a tanulók figyelmét? Bizonyára lesz olyan, akiét igen, de az is igen valószínű, hogy a túlnyomó többség számára elmaradás a bevonódás, és a bonyolult előadásból pár nap múlva nem fog emlékezni az égvilágon semmire. 

Képzeljük el ezek után, hogy ugyanez a tanár bemegy ugyanebbe az osztályterembe, és minden egyes tanulót a nevén szólít, fölveszi velük a szemkontaktust, személyes kérdéseket intéz hozzájuk, és magáról is személyes információkat árul el. Mi történik? Fölhúzta az első pillért: a tanulók elkezdenek figyelni rá, arra, amit mond.

Dehát ez tök alapvető, évezredek óta minden anya (és minden jobb tanító) tudja, mi ebben a forradalmi felismerés? 

Az, hogy ez az ismeret mintha halványulni kezdene az utóbbi időkben. A teljes odafordulás valamilyen cselekvésre vagy személyre, szóval a figyelem összpontosítása (ami nélkül tehát nem lehetséges megtanulni semmit) egyre nehezebb, amióta az ingerek egyre nagyobb mértékben és egyre több csatornából zúdulnak ránk.

Miért figyeljen a tanuló a tanárra, ha a legújabb TikTok-videó sokkal érdekesebb? És megfordítva is igaz: miért figyeljen a szülő a gyerekre, ha éppen valami nagyon fontos teendőt kell megterveznie? Avagy: képes-e egy tanár valamennyi tanulójának a szükségleteire reagálni, valamennyit személyes individuumként kezelni, valamennyinek a figyelmét magára vonni?

Azért fontos nekem ez a kiemelt mondat, mert elárulja, hogy egy olyan "soft skill", mint a tekintet, mennyire sokat számít a tanítás folyamán. A könyv egyik számomra meghökkentően újszerű megállapítása volt, hogy az analfabéta emberek körében az arcfelismerési képesség fejlettebb, mint az olvasni tudóknál. Vagyis természetesen semmi sem megy ingyen. Ahhoz, hogy megtanuljon az ember betűket kiolvasni, számtalan idegsejtre és idegpályára szüksége van, és ezeket azokon az agyterületeken szabadítja fel, amelyek egyébként az arcok felismerésére specializálódtak. Elgondolható tehát, hogy az arc különösen egy olvasni még nem tudó gyermek számára mennyi plusz információval bír. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a tekintetünk.

Ír még a könyv három további pillérről (az aktív bevonódásról, a hibák elementáris fontosságáról, illetve a megszilárdításról, vagyis a folyamatos ismétlés szerepéről), de ha egyetlen egyet most mégis kiemelnék, az a figyelem volna. 

Talán ennek vagyunk most leginkább híján. Talán ez a legfőbb oka, hogy a kötet szerzőjének is (és ezt magyar olvasóként igen jól meg tudjuk érteni) szörnyülködnie kell a francia diákok évről évre drasztikusan romló eredményein a különböző komptenciamérő teszteken. 

Tanulni csak olyan környezetben lehet, amely lehetővé teszi a fókuszálást. 

Hogy jelenlegi világunkban hogyan teremthető meg ilyen környezet, azon természetesen sokat lehet töprengeni. A hozzáállás és tekintet azonban önmagában is fontosabb, mint hinnénk. Amikor személyes viszonyba kerülünk valakivel, akkor ez a viszony — így van felépítve agyunk — fontosabbá válik, mint bármelyik TikTok-videó.