Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

Az utóbbi években többször is leterített az influenzavírus. Hidegrázással kezdődött (az influenza mindig hidegrázással kezdődik), azt követte a többi tünet: ízületi fájdalmak, fejfájás, hányinger, gyengeség, kaparó torok, szédülés. Ágynak dőltem, és átadtam magam a szenvedésnek. Nem csupán fizikai szenvedés volt ez. A gyengeség miatt nem tudtam azzal foglalkozni, ami érdekelt volna, és szorongva gondoltam rá, hogy nem az én kezemben van, hogy ez mikor ér véget. Rádöbbentem, hogy a betegség sokkal lényegibb jelenség az emberéletben, mint gondolni szoktuk. Hiszen saját ideje van, és saját törvényei.

Emlékszem, amikor felgyógyultam, mennyire tudtam örülni mindennek, a legapróbb dolgoknak is, annak, hogy utazhatom egy villamoson, hogy embereket látok, hogy levegőt szívok be, hogy mozgathatom a lábamat, egyszóval annak a puszta tudatnak, hogy szenvedés nélkül élek. Hiszen ennél több nem kell, ez minden. Aki ennél többet kíván, az sohasem volt még beteg.

Egyre többször gondolok azonban az utóbbi években azokra, akik a betegségeikből sohasem gyógyulnak föl. Azokra az emberekre, akik halálos kórral küzdenek, és kilátásuk sincs már rá, hogy valaha pusztán csak szenvedés nélkül éljenek. Kosztolányi életrajzában is megrázott ez az utolsó stádium, de a minap is olvastam például a kenulegenda Wichmann Tamásról, aki elmondása szerint már nem a gyógyulást, csak a kínok végét várja. Ez hát az emberélet, ebbe az irányba halad, ez a végcélja, ez az irtózatos szenvedés? Kertész Imre Sorstalansága jut eszembe, ahol Köves Gyuri kifejti, hogy hát az iskolának, ha komolyan gondolta a feladatát, a koncentrációs táborokra kellett volna felkészítenie őt...

Amikor az ember fölgyógyul, elég gyorsan elfelejti, hogy valaha is beteg volt. Ez azt mutatja, hogy a két állapot egyenrangú, mindkettőnek az ideje abszolút. Most például egészséges vagyok, tehát úgy beszélek a betegségről, mint ami része az egészséges életnek. Egy beteg életét azonban teljességgel kitölti a betegsége. Ami engem így negyven felé közelítve egyre jobban aggaszt, az ez: a végső szó, az utolsó szó a betegségé. Hogy tehát ő az erősebb. Ahogy Szép Ernő írta — a magyar irodalom egyik legnagyobb versében  —:

Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz
Észben nincsen más mentség, csak a halál. Nincs vígasz,
Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az
Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.

E felé megyünk, ez a cél. Nem valami rejtélyes boldogság, nem valami elleplezett, különös igazság, nem valami már nem is remélt megváltás — hanem emberhez méltatlan, barbár, animális szenvedések egy rideg és kietlen kórházteremben.

És mégse hiszek ebben. Ezt az egészet csak a Sátán találta ki, hogy elvegye az életkedvünket, elbizonytalanítson minket, és megtagadjuk hitünket.

Itt válik értelmessé számomra az, ami olyan értelmetlennek tűnik: Jézus szenvedéstörténete. Ha ő is végigszenvedte azt, amit ember végigszenvedhet, és mégsem tagadta meg az ember üdvösségébe vetett tanait, akkor mi mit siránkozunk? Akkor hát mégsem a kín és mégsem a halál vagy a betegség az erősebb, hanem az élet. De vajon mikor érezzük ezt, hol van ennek a felismerésnek az ideje? Mert most, hogy nem fáj semmim, és remekül érzem magam, könnyedén írok le ilyesmit. A szenvedéseket átélve pedig nemhogy kedvem, de egyáltalán erőm se lenne rá, hogy ilyesmiket leírjak vagy elgondoljak. Ha egy ilyen eszmefuttatás csak az egészség idejében igaz, akkor semmivel sem ér többet, mint bármely más töredékes igazság, amely pusztán egy boldog vagy boldogtalan pillanat terméke. A végső szó meg a kíné, ezt senki sem úszhatja meg.

Az olyasféle túlvilág-képzetek, hogy az ember meghal, aztán ugyanolyan hús-vér testként föltámad, mint amilyen volt, hogy aztán immáron örök időkre kiröhöghesse a szenvedéseket, számomra nem hihetők. Szerintem ilyesmikben hinni nemcsak téves, de bizonyos értelemben kifejezetten erkölcstelen is. A túlvilágban mégis hiszek, mégpedig meglehetősen erősen. Ez a túlvilág azonban — részben éppen azért, mert túlvilág — nem anyagi természetű. Lehet, hogy nem hat divatosnak vagy filozófiai értelemben túlságosan felvilágosultnak, de a magam részéről éppen odáig jutottam el, ameddig Arany János a Honnan és hová? című csodálatos versében. Ebből idézem ezt a részletet:

       Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár,
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe' jársz;
Hanem egykor újra éled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon;
Vagy a "boldogok szigetjén",
Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli keresztyény,
Lesz dicsőbb folytatása:
        Én azt meg nem tagadom —

Ilyen (hit)kérdésekre nincsenek igaz vagy hamis válaszok. Arany János hitt abban, hogy sok milliárd ember nem véletlenül (azaz nem önkényesen) hitt a szellemnek bizonyos halhatatlanságában, vagyis abban, hogy mégse egészen mindegy, hogyan élünk e Földön "negyven, ötven, hatvan" évig. Ami azt is jelenti, hogy mégsem a betegség és a halál ideje az a kimerevített örök idő, amely egy személyiséget magába foglal.

Példának okáért Kosztolányi Dezső nem az a kihullott hajú, pokoli kínok közt vergődő, testi funkcióira redukált beteg ember, akinek az utolsó stádiuma mutatja, hanem írásai révén a magyar irodalom egyik halhatatlan alakja.

Sőt még ez a példa sem egészen találó, hiszen azt sejtetné, hogy a nagy emberek élete, szelleme hosszabb ideig tart, mint a hétköznapiaké. Nem. Miként Arany a versében megírja: az, hogy ő valaha "lantot pengetett", pár száz esztendő múlva már senkit sem fog érdekelni. Az "utókor" ítélete semmivel sem tartósabb és biztosabb, mint a jelenkoré. A jövendőben sem lesznek az emberek jobbak, okosabbak, bölcsebbek. A halhatatlanságot nem a folyton változó, képlékeny és megbízhatatlan emberi emlékezet biztosítja.

Hanem?

Hanem az, amit a szellemünk képvisel. Arany János nem örök, de az, ami (például) a szövegeiben (de vélhetően egész emberi mivoltában, tetteiben is) megnyilvánul szellemként, nem mulandó. Ezt a valamit, ezt az attitűdöt vagy viszonyulást vagy minek is nevezzük, fölkapják majd mások, száz, kétszáz, ezer, százezer év múlva is, nemcsak magyarok, de koreaiak, afrikaiak, ki tudja, kicsodák, és viszik tovább, amíg csak ember él a Földön. Vagy talán még utána is. Talán az emberi szellem valami többről is hírt ad, és valami többől is táplálkozik, mint amit pusztán az emberi génkészlet vihet tovább. A hinduk bizonyosak benne, hogy állatok, emberek, növények ugyanazt a szellemet (lelket) hordozzák. És ezt a hitet a kereszténység sem tagadja, még ha nem ezt helyezi is tanai középpontjába. Jézus olyan madarakról beszél, amelyeket a mennyei úr gyönyörű tollazattal és táplálékkal lát el — miként az embereket.

Pár héttel ezelőtt lettem 39 éves, vagyis beléptem földi életem negyvenedik évébe. Egyre jobban megrémítenek ezek a számok. Egyre fogy az időm. Egyre kevesebb van hátra. Egyre sürgetőbb, hogy valamit kezdjek az életemmel. Egyre gyakrabban jutnak eszembe az Isteni Színjáték nyitó sorai:

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

A hagyomány szerint az emberélet útjának fele a 35. életév. Megfigyelte már olvasóm, hogy szinte minden nagy regény főszereplője egy 30-as éveiben járó ember? Nyilván azért, mert aki elmúlt harminc, az már nem áltathatja magát tovább, nem bújhat az "én még fiatal vagyok, szóval szinte gyerek, a világot pedig a felnőttek csinálják" gondolata mögé. A 35. életév környékén már meg kell hozni a kemény és kényelmetlen döntéseket.

Mindezen a jelen korunk csak annyiban módosított talán, hogy az emberi élet valamivel hosszabb, mint Dante korában. Ma már inkább 40, mint 35 év az a bizonyos "fél élet". Most, hogy 40 leszek, egyre erősebben érzem ezt a fordulópontot. Nem azt, hogy "innen már a hanyatlás jön" — nem, szerencsére semmi ilyesmit nem érzek —, hanem azt, hogy egy olyan magas fennsíkon állok, ahonnan szétnézve érdemes már számot vetnem azzal, amit eddig megtettem, és komolyan szembenéznem azzal, amit még megtehetek.

Két csodálatos társam van ebben a gondolkodásban, miként Danténak Vergilius volt. Egyikőjük Carl Gustav Jung, aki mélylélektani alapon mutatott rá, hogy a fiatalság-felnőttkor-öregkor természetes ciklusa milyen meghatározó minden ember életében, vagyis hogy annál bölcsebb valaki, minél mélyebben átérzi e fogalmak mély jelentését, és például az öregségben nem pusztán betegséget és szétroncsolódást lát, hanem az élettapasztalat kiteljesedését. A másik társam Jung kortársa, akit érdekes módon éppúgy a 86. évében ért a halál, mint a nagy pszichológust: a szintén svájci Hermann Hesse. Az ő Lépcsők című verse látszólag ellentmond, valójában azonban mélyebb jelentést ad Jung gondolatának. Az újjászületés ezek szerint nincs életkorhoz kötve, a minden korábbi élményt felülíró vadonatúj és friss boldogság és csoda igézete még a halál órájában is utolérheti az embert. Miközben megvan az élet természetes ciklikussága, létezik egy erre merőleges logika is, mely bölcs vénemberré tehet egy tizenévest, és gyermekké egy aggastyánt. (Minderről Arany János is tudna mesélni, aki természetesen harmadik útitársam is lehetne e szellemi kalandtúrában.)

A "sötétlő" erdő tehát az én sötét gondolataim ingoványa halálról és betegségről, amelyben útitársaim segítségével igyekszem világos ösvényeket vágni.

Eszembe is jutott egy érdekes kis játék. A játékot nem én találtam ki, hanem a kitűnő magyar költő, Kemény István. Ő ötven éves korára ajándékozta meg magát egy sajátos gyűjteménnyel: a számára legfontosabb ötven könyvvel. Mi lenne, ha én is belevágnék ebbe a játékba?

Egyúttal: miért ne invitálnám játékra olvasóimat?

És miért is csak könyvekre gondolnék? Mennyi egyéb minden alakított azzá, aki vagyok!

A követezőkre gondoltam: negyven könyv, negyven vers, negyven film, negyven épület, negyven kép, negyven ember, negyven mondat.

Ám mindegyik kapcsán fölmerül némi probléma. Mi az, hogy "könyv"? Regény vagy egyéb könyv is szóba jöhet? vagy válasszuk külön ezt a kettőt, mikét az év végi posztjaimban szoktam? Milyen vers? Magyar vagy bármilyen nyelvű? Ismerek-e annyi filmet, hogy értelmezhető listát állíthassak össze? Az épületnél csak azt vehetem számításba, amelyikben ott voltam, vagy elég, ha képeket láttam róla? És nem kellene-e magyar épületekre szűkíteni? A kép csak festmény lehet, vagy fotó is? Az ember olyan legyen, akit személyesen ismerek, vagy történelmi? És a mondatokra hogyan emlékezhetném pontosan?

Mindezek nem retorikai kérdések, valóban bizonytalan vagyok. Jelenleg valahogy így állok a kérdések megválaszolásában:

A könyv legyen regény. 40 regény a magyar és a világirodalomból. Az egyéb könyveket inkább más kategóriákba zsúfolnám bele (például az emberek vagy a mondatok közé).

A vers legyen magyar vers. 40 magyar vers. Csak a német (és esetleg a spanyol) nyelvet bírom olyan szinten, hogy sok verset ismernék és tudnék eredetiben e nyelvekből. A fordítások a versek esetében nem azonos értékűek az eredeti szöveggel (nyilván regényeknél sem, de ott mégsem ennyire drasztikus a különbség). Ha csak német és magyar verseket választanék, azzal a lista aránytalanná válna. Maradjunk a magyar verseknél.

Sok híres és fontos filmet nem ismerek ugyan, mégsem szeretném kihagyni ezt a kategóriát. Mert voltak bizony olyan filmek, amelyek nélkül ma nem ugyanaz az ember lennék, aki vagyok. Legyen tehát 40 film a magyar és a nemzetközi filmművészetből.

Az épület kategóriát, úgy érzem, nagy fájdalommal bár, de ki kell hagynom. Nem tudnék hitelesen szólni róluk, hiszen csak kevés épületben jártam, ahol meg igen, az nem tenne ki értelmezhető listát. Mégse említhetem meg a saját bölcsődémet. (Bár lehet, hogy éppen ez lenne a helyes megközelítés: csakis olyan épületeket fölsorolni, amelyeket valóban keresztül-kasul bejártam.) A témát mindenesetre jegelem, lehet, hogy később még visszatérek rá.

A képek is problémásak, mert bár ezeket elegendő reprodukción látni, nem biztos, hogy vagyok annyira jó ízlésű a témában, hogy értelmezhető listát állítsak össze. Mégis, úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Főként festményekkel, de ha eszembe jut fotó, az sem fog kimaradni. Lesz tehát 40 kép a listán.

A negyven ember csak történelmi lehet. Bár az élők és a személyes ismerőseim, barátaim, családtagjaim nagyobb hatással voltak rám, mint bármelyik történelmi személy, a róluk készített lista rajtam kívül mindenki más számára érdektelen lenne. Marad tehát 40 történelmi személyiség, olyan ember, akinek nem egy-egy tette, alkotása, hanem az egész élete szolgál számomra példaként.

És végezetül a 40 mondat. Meg kell próbálni. Nem lesz könnyű összegyűjteni őket, de van egy olyan homályos érzésem, hogy érdemes lesz bíbelődni vele. Ha nem sikerül ennyit gyűjteni, akkor nem lesz ilyen listám, de ha mégis, akkor ezt is meg fogom osztani.

Ez tehát 6 kategória, és 240 olyan dolog, mű vagy ember, amely meghatározta az elmúló negyven évemet. Úgy döntöttem, lesz értelme gondolkodni azon, hogy megtaláljam ezt a 240 elemét eltűnt időmnek.

Indítom tehát a stoppert; 2021. januárjáig kész kell, hogy legyek. Igyekszem majd megosztani olvasóimmal, ha jutottam valamire. Addig is szívesen látok mindenféle észrevételt, mindenféle ötletet, hogy olvasóim saját listáin kik vagy mik lennének ott. Mi az, amit ti az elmúlás ellen érvként föl tudtok sorakoztatni mint olyat, ami múlhatatlan, és ha meghalunk, akkor is tündökölni fog. Mik azok a dolgok, amelyek legjobban kifejezik azt a szellemiséget, amelyért élni-halni tudnátok?