Kicsoda hős, ha ő nem?

Egy nagyszerű, hatalmas munka olvasásával töltöttem utóbbi heteim szabad óráit. Arany Zsuzsanna 2017-ben megjelent Kosztolányi-életrajzával.

Kosztolányi Dezső művei egészen fiatal korom óta jelentenek sokat számomra. Hogy miként kezdődött, azt nehéz megmondanom, kutatnom kell az emlékezetemben. Már az általános iskolai (hetedikes) olvasókönyvben föllelt Kip-kop, köveznek című vers megindított. Jól emlékszem, hogy miért. A legtöbb irodalmi művel ellentétben, amely valamiféle gondot, bajt, szomorúságot fogalmaz meg, ez a vers (melyet A szegény kisgyermek panaszai ciklusból emeltek ki) az elementáris örömről, boldogságról, az élet, a tavasz gyönyörűségéről szól.

Hajnalba száz kalapács zaja ébreszt.
Én hallgatom ágyamból a zenés neszt.
Mily csiklandó és édes és ravasz.
Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják.
Mostan fölajzzuk a csigát, parittyát.
Tavasz. Libeg az udvarunk egén fönt
a sárga, kék és rózsaszínü léggömb.

A boldogság és életöröm mint alapattitűd, a sok fintorgó, panaszkodó, rosszmájú, szigorú és komor szerző között: mindez már gyerekkoromban nagyon közel vitt Kosztolányihoz, és ez a közelség — csodálatosképpen — azóta sem veszett el. Mind a mai napig olyan nekem bármilyen Kosztolányi-szöveg, mint valami fürdőzés a beteg léleknek, frissítő tea, vagy mint egy boldogító, gyógyító séta a friss levegőn.

Ennélfogva természetesen igyekeztem mindent elolvasni, ami akár a szerzőtől, akár a szerzőről föllelhető volt. Azt hiszem, embertelen és ostoba dolog megbélyegezni azt a kíváncsiságot, amely egy ránk nagy hatást gyakorló író vagy költő életrajzára irányul. Még szép, hogy izgat minket az ember is, aki ennyi csodát létre tudott hozni! Honnan szedte ezt a sok gyönyörűséget? Hol élt ő, hol született, hol tartózkodott? Kik voltak a barátai, mivel töltötte a napjait? Hát hogyne érdekelne ez minket?!

A posztmodern irodalomelmélet és filozófia helyesen mutatott rá ennek az érdeklődésnek a buktatóira és veszélyeire; butaság volna azonban átesnünk a ló túlsó oldalára, és az életrajzi szempontú olvasatok után tökéletesen kizárni az életrajzi vonatkozásokat egy-egy szöveg értelmezésekor. A megalkotott műben nem a szerző élete érdekel minket (hanem a miénk); de nincs olyan (jó) mű, amely ne az életből táplálkozna.

Arany Zsuzsanna könyve alapműve lesz a továbbiakban a Kosztolányi-filológiának; alaposabb és megbízhatóbb színvonalú munka még nem készült a szerző életrajzáról. Erről már önmagában sok mindent elmond a bő kétszáz oldalnyi jegyzetapparátus (közel 4000 végjegyzettel!), illetve az, hogy Arany Zsuzsanna kizárólag elsődleges forrásokból dolgozott, tehát mindig az eredeti megjelenésekből, illetve levéltári és egyéb hagyatéki dokumentumokból indult ki. (A könyv alaposságát számomra már az a meghökkentő élmény is igazolta, hogy az egyik lábjegyzetben egészen váratlanul a magam egyik régi dolgozatát is fölfedeztem. Mindez valami különös meleg jóérzéssel töltött el, a betűvető ember hiúságával, aki meglátja nyomtatásban a nevét, és azt hiszi, hogy ezzel immár az örökkévalóságba írta bele magát.) Természetesen én úgy dolgoztam föl a könyvet, hogy a főszöveg mellé valamennyi jegyzetet is elolvastam, így sokkal hosszabb ideig bíbelődtem el vele, mint azt előre sejtettem volna; de nem érzem úgy, hogy időt vesztegettem volna, amikor ellenőriztem minden forrás eredetét, hitelességét, adatait.

Mi újat tudtam meg a könyvből Kosztolányiról? Nehéz kérdés ez, hiszen nyilván elolvastam már az eddig megjelent monográfiákat, így az életrajz főbb pontjaival eddig is tisztában voltam. Amiket újonnan tudtam meg, azok apróságok, sok-sok apróság, de ezek az apróságok már csak mennyiségüknél fogva is alakítottak saját Kosztolányi-képemen.

Itt kell megjegyeznem, hogy Arany monográfiájából hiányzik az a legtöbb hasonló könyvben föllelhető ideologizálási mozzanat, amely a tényeket megszépítve, eltúlozva, kisatírozva úgy állítja az olvasó elé, hogy abból egy mesebeli hőstörténet bontakozzon ki. Kosztolányi élete tele volt vitatható döntésekkel, botlásokkal, tévedésekkel — mint mindenkié. A különös és megírásra méltó benne nem az, hogy makulátlan lett volna, hanem hogy mennyire dús, gazdag, sokrétű volt szellemi értelemben. Külsőségekben nem: a '20-as évektől Kosztolányi szinte remetei életet élt, egész nap egy szobában ült, és dolgozott. Néha nyaralt, utazgatott, volt, hogy felújította a lakását, de semmi egyebet nem tett, amit bárki ne tett volna, aki az ő társadalmi rétegéhez tartozott. Az élet dússága, hajmeresztősége szellemi téren játszódott le, vagyis azáltal, hogy részt vett kora (egy nem éppen eseménytelen kor...) valamennyi nagy áramlatában, kommentálta, kritizálta, építette őket, harcosként lépett föl, tagságokat vállalt szervezetekben, vitázott, alakított rajtuk, élt.

Már az események egyszerű leírása is arra enged következtetni, hogy Kosztolányi (szellemi) élete olyan fordulatszámon zajlott, amilyenen keveseké. Volt egy napi pénzkereső munkája, az újságírás. Ehhez naponta kellett szállítania az érdekesebbnél érdekesebb cikkeket és glosszákat a világ eseményeiről. Nyilvánvalóan forgatnia kellett a világ legfontosabb újságjait legalább három-négy különböző nyelven (kitűnően beszélt franciául, angolul, németül, olaszul, spanyolul, és még további nyelvekből is fordított szótár segítségével). A legtöbb ember számára már önmagában ez a munka is teljes életet követelne, pláne hogy Kosztolányi a minőségben semmiféle kompromisszumot nem vállalt: nincsen olyan kis szösszenete, amely ne igényesen megírt szöveg volna. Csakhogy ennek az elsőrangú újságírónak mindez csupán a "mellékes" tevékenysége volt. Napi munkája mellett költeményeket, regényeket, novellákat írt, műfordítóként a legnagyobb klasszikusokat fordította (például négy Shakespeare-drámát), nyelvművelőként aktivizálta magát (például szótárat állított össze, tagja volt nyelvművelő szervezeteknek, vitairatokat írt), a PEN-klub magyarországi elnökeként például elintézte, hogy Budapesten rendezzék az 1932-es nemzetközi PEN-kongresszust, levelezett a világ legnagyobb íróival, de válaszolt a rajongók és tébolyodottak leveleire is, közben hozzászólt politikai, nyelvészeti, verstani, fordításelméleti, irodalomelméleti kérdésekhez.

És mikor aludt?

Kosztolányi nem nagyon aludt, a legkülönfélébb ajzószerekkel tartotta ébren magát, a Hajnali részegségből mindenki sejtheti, hogy napi negyven cigarettát szívott, hat-hét feketekávét öntött magába, erős szeszeket fogyasztott, de drogozta is magát, főleg — valószínűleg — kokainnal, de feltételezhetjük, hogy egyéb szereket is kipróbált (például a morfiumot vagy az ópiumot).

Nem lehet csodálkozni, hogy teste viszonylag fiatal korában ellene szegült ennek a kizsákmányolásnak, és a rák első tüneteit már 1933 nyarán fölfedezte magán (egy mandula nagyságú, érzékeny sebet két hiányzó foga helyén, ínye bal oldalán). Innentől egy iszonyú kifejletű szenvedéstörténet indul el, amely azonban időről időre szintén nem mellőzte a flow-élményeket. Boldog volt, boldog tudott lenni még halálos betegen is, és még Stockholmban, két rádimubesugárzás közben is egy ilyen tökéletes költeményt rittyentett, amely nemcsak igen mély nyelvfilozófiájával tűnik ki, de számomra felejthetetlen hangulatával, játékos rímeivel, különös képeivel is. HÉV-en utazva gyakran mormolgatom magamban, elbámulva azon, hogyan írhatott valaki a halál kapujában is ennyire hideglelősen gyönyörű dolgokat, mint akár ez a kékszem-kék szem rím...

Kicsoda hős, ha ő nem?

Ezt a költői kérdést maga Kosztolányi tette föl, de nem magáról, hanem legimádottabb költőjéről, akit egy elragadtatott pillanatában a világirodalom legnagyobbjának nevezett, Arany Jánosról.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvassa el ezt a válaszcikket Móricz Zsigmond írására, amelyben a nagy író kérdőre vonta Arany "bátorságát", és hiányolta belőle a politizáló kiállást, a "szociális" érzékenységet. Magam már régóta ismertem ezt a Kosztolányi-írást, és minduntalan elcsodálkoztam rajta. Micsoda elegáns felütése egy válasznak, micsoda lelkiismeretes adatgyűjtés, micsoda szellemesség és micsoda szókincs az érvelésben; és végül micsoda igazságszolgáltatás a legnagyobb magyar költőnek!

A hős nem az, aki nagy hangon beszél, és nem is az, aki látványos gesztusokban fejezi ki a maga vélt hősiességét. A hős az, aki — mint Kosztolányi a szöveg végén megfogalmazza — "ennyire hisz". Minden ellenkező tapasztalat dacára is képes hinni az életben, a boldogságban, a függetlenségben, abban, hogy érdemes dolgozni, küzdeni, szellemi értékeket teremteni, szóval hogy érdemes hinni az ember megváltásában.

Nyilvánvaló, hogy Kosztolányi a maga költészetszemlélete miatt is állt Arany mellé, állt ki Arany mellett; így jogunkban áll e mondatát visszavonatkoztatni őrá is. Én legalábbis úgy gondolom, hogy aligha van nagyobb hősiesség a huszadik században, mint teljes hittel annak élni, amihez az ember tálentumot kapott.