Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben.
Soha nem értettem igazán azokat az embereket, akik nem kötődnek gyerekkorukhoz. Szóval akik könnyedén elfelejtik, elhagyják, ahonnan jöttek; akik idegen országokba települnek, és nem hiányzik nekik az utak, terek, házak, emberek közelsége, melyek közt felnőttek, és amelyekhez emlékek, érzelmek százai fűződnek.
Én, amikor külföldön laktam, pár hónap után már fojtogató honvággyal szembesültem. Betegesen kerestem a könyvesboltokban a Magyarországgal foglalkozó könyveket, böngésztem, amennyire tudtam, a magyar nyelvű netes szájtokat, és megpróbáltam összerakni a képeket: milyenek Pesten a házak, az utcák? Miért, hogy Berlin, minden felszíni pezsgése mellett mégis olyan üres és lélektelen a legfakóbbnak ítélt pesti utcákhoz képest is? Miért, hogy bár külföldön is lehet élni (szimplán a külsőségek alapján még sokkal jobban is, mint otthon), ez az élet olyan, mintha csak külső jegyei volnának, de a tartalmat, a lényeget kiszívták volna belőle?
Ma már tudom, miért. Lényegében arról van szó, amit Esti Kornél mond a Barkochba című novella elején:
Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben.
Alapelvem, hogy e blogon mindig csak egyetlen mondatot idézek, sohasem többet. Hadd tegyek most mégis kivételt Kosztolányival (kivel, ha vele sem?), a novella első három bekezdése ugyanis annyira gyönyörű és pontos, hogy mindennél többet elmond, és biztosan nem tudnám ennél jobban és igazabban körülírni a fönt idézett mondatot:
— Szememre vetik — mondotta Esti Kornél —, hogy történeteimet többnyire fiatalságomból hozom, abból a korból, melyet ma már némi joggal "történelmi előidőknek" is lehet nevezni. Hát ez természetes. Ott keresek, ahol találok. Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben. Akkor rakódnak lelkünkbe a kincsek, mély rétegekben. Ezeket egy életen át se tudjuk kibányászni.
Nekem az élet mindörökre a gyermekségem s a fiatalságom egy része, amikor vidéken tanultam, s a csodálatos, tündöklő pesti körutakon csavarogtam, melyekre még a béke vetette viharos fényét. Bizonyos idő múltán fogékonyságunk, befogadóképességünk csökken. Akárki tapasztalhatta ezt, aki már elmúlt harmincéves. A tavasz vagy a tél lassanként naptári adattá zsugorodik. Mindig kevesebbet veszünk észre belőlük. Képük végérvényesen kialakult bennünk, s ehhez a következő évek alig tudnak valamit hozzáadni. Most már hiába látnám egy amerikai felhőkarcoló égését. Számomra a tűzvész annak az alföldi putrinak az égése, melyet mint gyermek figyeltem meg, öntudatlanul. Ha le kellene írnom az amerikai felhőkarcolónak az égését, bizonyára ebből a jelentéktelen élményemből lopkodnék szikrát és színt. Így vagyok az emberekkel is. Új ismerőseim talán tartalmasabbak, mint a régiek, de azért a régiek maradnak az igaziak. Ők jelképezik nekem az embert, amint a régi tárgyak jelképezik nekem a világot.
Azt is mondják, hogy nem élek a jelenben, hogy elfordulok tőle. Ez szamárság, én is éppúgy a jelenben élek, s a jelenben halok majd meg, mint mindenki. De mit tehetek a lélek örök törvénye ellen, hogy élményeink korszaka egy ponton lezárul? Nem én fordulok el a jelentől. A jelen fordul el tőlem. Meresztgethetem rá a szemem, nem látok benne semmit, csak tényeket és idegeneket. Az élményeket nem lehet hajszolni. A buzgalom semmit sem ér. A fény nem kívülről jön, hanem belülről.
Az én életem első két évtizede Budapesthez kötődik, azon belül is leginkább annak XX. kerületéhez, Pesterzsébethez. Tizenkilenc éves koromig alig-alig mozdultam ki a kerületemből. Itt születtem, itt jártam általános iskolába és gimnáziumba; ha voltam máshol is (mint ahogy persze voltam), legfeljebb egy-két hét után mindig visszatértem.
Ugyanakkor még Pesterzsébet is rétegzett számomra. A legerősebb élmények egyértelműen ahhoz a panellakótelephez kötnek, amelyben gyerekségem telt. Az ehhez fűződő nosztalgiák olyan erősek, hogy valahányszor visszatérek gyerekkorom házai közé, hosszú órákra zaklatott állapotba kerülök; szavakkal nem kifejezhető megrendültséget, döbbenetet, részvétet, nyugtalanságot kezdek érezni, és tulajdonképpen már annak is örülnék, ha találnék illő szót erre az érzelemre, de újra és újra meg kell állapítanom, hogy a magyar nyelv nem rendelkezik ilyennel.
Az bizonyos, hogy a "szeretet" szó nem rossz közelítés. A kerület maga Budapesten az egyik legjelentéktelenebb, és mindenképpen az egyik legszegényebb. A mi családunk véletlenül került ide. A szüleim a három bátyámmal a hetvenes években még egy budai kis lakásban éltek a XII. kerületben (bátyáim még úgy nevezik: "a régi lakás") — ahogyan gyarapodott a család, úgy lett a hely egyre szűkösebb. A kérvényezett és kiutalt lakótelepi lakás a Békásmegyeren volt, mindössze két szobás, apám nem fogadta el. Így jutott el a család Pesterzsébetre, egy harmadik emeleti három szobás panelbe. Én már ide születtem. (Elgondolkodom néha, mennyire másképpen alakult volna az életem, ha végül Békásmegyerre költözünk. Miken múlik egy emberi sors...)
A kerület épületállománya sem különleges. Alapvetően két rétege van: a kertvárosok falusias jellegű beépülése, illetve a hetvenes-nyolcvanas években épült panelházak tömegei. Ezekről az épületekről nagyon sokat nem lehet elmondani: mindenki ismeri őket. A két réteg közé ékelődnek az egykori polgárság lakóházai, illetve a középületek (iskolák, templomok, városháza, rendőrség, tűzoltóság stb.), valamint persze a (nem nagy számú) gazdasági épületek (gyárak, irodák). És talán ide sorolhatók a rendszerváltozás után épített társasházak is, hiszen ezek jellegzetesen különböznek mind a családi házaktól, mind a panelektől. Mindez viszonylag változatos egyveleget alkot; a rétegek nem teljesen mereven különülnek el egymástól, a panelházas övezetben is fölbukkannak régebbi házak, és a kertvárosban is rálelni olykor egy-egy kisebb kincsre.
De hogy melyik a tíz legszebb erzsébeti épület? Hát játsszunk el a gondolattal.
10. Árpád-házi Szent Erzsébet templom
Állítólag a Szent Erzsébet tér Pesterzsébet főtere. (Szerintem ez nem igaz; az igazi "főtér" a Városháza előtt van, hatalmas régi fákkal, Kossuth-szoborral, szökőkúttal.) Ez a templom egyértelműen uralja a teret. Neogót stílusban épült 1909-ben Bánszky Mihály tervei szerint. A belsejében — ezt csak most tudtam meg — "Nagy Sándor festőművész, a gödöllői iskola utolsó képviselője [1938-ban] megkezdte és 1943-ban fejezte be a mostani szecessziós freskók festését". (Az épület kívülről egyértelműen neogót, de a téglaszalagok ritmusában mintha szintén érződne egy enyhe szecessziós beütés.) Természetesen én már gyerekkorom óta ismerem ezt az épületet, és bevallom, mindig tetszett, arányosnak, tetszetősnek, kecsesnek, ugyanakkor tekintélyt parancsolónak találtam. A templom körüli kert vagy park még jobban kiemeli ezt az összbenyomást. Szerintem mindenképpen helye van a kerület legszebb épületeinek listáján.
9. Ékszerbolt-ház
Bevallom, erről a szép épületről, mely a sétálóutcában található, és ma bankként üzemel, nem sok információt találtam, csak annyit, hogy eredetileg ékszerboltnak és lakóháznak épült (vagyis polgári ház volt), és hogy műemléknek van nyilvánítva. Stílusa, formái, díszítése alapján szecessziósnak mondanám, de szívesen veszem a hozzáértők kiigazítását.
8. Pflum vendéglő és mozi
Én már csak elmesélésekből hallottam róla, hogy Pesterzsébetnek valamikor mozija is volt. Most, hogy a poszthoz készülve utánaolvastam az épület történetének, meghökkenve láttam, hogy valamikor ennek az általam oly jól ismert és sokszor látott épületnek a kertjében egy háromezer férőhelyes kertmozi üzemelt, amely "Európa akkori legnagyobb ilyen intézménye lehetett." Az épületet magát egy bizonyos Pflum György építtette és tervezte 1910-ben, és fénykora a két világháború közé eshetett. (Amely a magyar moziéletnek is az első aranykora volt.) 1987-ig még Kossuth Mozi néven látogatható volt az intézmény, persze már a kerti rész nélkül, mert azt a hetvenes években lebontották. A három utcára néző tekintélyes építmény ma Erzsébet Üzletház névre hallgat. A stílusa az építés korának megfelelően eklektikus, de maga a ház összességében harmonikus benyomást kelt.
7. Bocsák-villa, ma Pesterzsébeti Múzeum
Pesterzsébet utcáin sétálva az ember időnként egészen tetszetős kis villákra bukkanhat (néhányról közülük itt találunk további információt). Ezt a neogótikus épületet Bocsák Antal építtette a századforduló környékén (1908-ban), és ma a Pesterzsébeti Múzeumnak ad otthont. Nekem különösen az tetszik benne, ahogyan tornyocskás, titokzatos épülete megbújik a kert fái között. Az intézményről érdemes talán tudni, hogy lelkes lokálpatrióták 1951-ben alapították, így ez Budapest "első peremkerületi múzeuma" lett, mely a villába a '80-as évek közepén költözött.
6. Gaál Imre Galéria
Az eddig említettekkel szemben ehhez az épülethez mélyen személyes élmények is kötnek. Az épület teázójában és (kivételesen hangulatos) kertjében többször is beszélgettem barátokkal. Hetente többször is elmegyek mellette, ennélfogva tudom — hiszen ki van táblázva —, hogy ez a ház valamikor Suda János, Pesterzsébet egyik felvirágoztatójának családjáé volt. Ő — mint olvasom — "negyven esztendőn át tevékenykedett önzetlenül a fejlődő telep érdekében", községháza, távírda, gyógyszertár, HÉV-vonal stb. létesítésének előmozdításával. (Az viszont számomra is teljesen új, hogy, mint a linkelt cikkből kiderül, Babits Mihály is ír kerületünkről a Kártyavár című regényében.) A Pesterzsébeti Múzeum ebből az épületből költözött át a Bocsák-villába, de a ház ma is az intézményt szolgálja — galériaként. Gaál Imre (1922—1964), bár nem is itt született, Erzsébetnek amolyan "local heroe"-ja, helyi ikonja, a legjelentősebb pesterzsébeti festő volt. Az épület egyébként szerintem kifejezetten szép; nemcsak harmonikus homlokzata, de cégére, a kakas, és — mint említettem — kertje is, mely voltaképpen szoborkert, szinte csalogatja a beszélgetni vágyókat.
5. Tátra téri vásárcsarnok
A pesterzsébeti vásárcsarnok nemcsak az egyik legszebb art deco stílusú épület Magyarországon, de az egyik legelső és legautentikusabb is. Mint Bolla Zoltán art deco-építészettel foglalkozó könyvéből kiderül, a tervezés előtt Pesterzsébet külön bizottságot küldött ki a párizsi vásárcsarnokokat tanulmányozni, éppen akkor, 1925-ben, amikor megnyílt az a párizsi világkiállítás, amelyről az art deco stílus a nevét kapta. A Vermes József (1887—1944) tervezte épület lépcsőzetes homlokzata vadonatúj megoldásnak számított akkor az építészetben. Én persze nemcsak emiatt szeretem az épületet, hanem azért is, mert sok szép emlék fűz hozzá.
4. Eötvös Loránd Szakgimnázium és Szakközépiskola
Ez a csodálatos, székely-magyar stílusban épült épület, melyet Jánszky Béla és Szivessy Tibor tervezett, és 1929-ban adtak át, eredetileg annak a gimnáziumnak adott otthont, ahová magam is jártam. Vagyis eredetileg ez volt a Kossuth Lajos Gimnázium. Figyelemreméltóan szép az épület tetőszerkezete, illetve a tornácos jellegű kapuzata, fölötte különféle domborművekkel, melyek tanulói életből vett jeleneteket ábrázolnak. Úgy van tekintélyt parancsoló tömege, hogy mégsem kelt nyomasztó érzéseket. Építése idején az iskola kifejezetten modernnek számított, ma pedig elsősorban a szépségében gyönyörködhetünk. (Az épület, amelyikbe én jártam, nem a szépségével hódította meg a szívemet, hogy úgy mondjam.)
3. Baptista imaház
Ahogyan közelítek a lista elejéhez, egyre nehezebb sorrendet fölállítanom, hiszen egyre szebb épületekről van szó. A baptista imaház építését személyesen is láttam, hiszen akkori lakásunktól fél perc sétára van (a mostanitól pedig mondjuk öt percnyire). Egy rajzórán ki is mentünk lefesteni az épülő templomot, valahol bizonyára meg is van még akkori művem, amikor persze még csak deszkák és állványok látszottak az épületből. Azóta egyszer már belül is jártam ebben a Makovecz-stílusú, fatetős, hívogató építményben; egy tanár kollégám karácsonyi énekkoncertjére invitált: lenyűgöző élmény volt. Sajnálom is, hogy nem találtam a neten igazán megfelelő képet a belső térről, amely faburkolataival, levegős, ünnepélyes kialakításával egyszerűen gyönyörű, áhítatot keltő. Ez a Pesterzsébeti Baptista Gyülekezet honlapjáról ideemelt kép valamit talán megérzékeltet a hely hangulatából:
2. Klapka téri református templom
Ezt az épületet még az 1930-as években Szeghalmy Bálint (1889—1963) tervezte, ám fölépítése a második világháború miatt félbeszakadt. Hosszú ideig amolyan csonka templomként működött, mígnem a Klapka Téri Református Egyházért Alapítvány elérte, hogy az eredeti tervek alapján épüljön újra. Végül 2019 áprilisában szentelték föl az újjávarázsolt templomot. Az épületet eddig csak kívülről láttam, és gyönyörűnek találtam. Jól látható a templomon, hogy tervezőjét Kós Károly, illetve az erdélyi népi építészet inspirálta. Néhány fotó a belső terekből igazolni láttatja Szeghalmy azon alapelveit. hogy egy épületet mindenestül egységes stílus szerint kell megtervezni, és hogy mindehhez csak természetes anyagokat szabad használni. A Klapka téri templom teljesen emberléptékű, arányos, szinte hívogatja az embert, hogy belülről is megnézze. A torony és az ablakok kialakítása, az egész épület színharmóniája, környezetének békéjével együtt valahogy önkéntelenül azt mondatja ki minden arra látogatóval: ez a templom nagyon szép.
1. Városháza
A pesterzsébeti városháza nem szerepel a legszebb szecessziós épületeket bemutató útikönyvekben, és ennek az az elsődleges oka, hogy sajnos csonka. Eredetileg volt két remekbe szabott tornya, és a világháború más súlyos sérüléseket is okozott a Hegedűs Ármin tervezte épületben: eltűnt a díszes tetőburkolata és az órája. (Ezen az oldalon láthatunk pár képet az eredeti állapotról.) De még így is: Budapest egyik legszebb kerületi városházájáról van szó. 1905-1906-ban épült, a magyaros szecesszió fénykorában, és ez jól látszik az épületet körbefutó téglaszalagokon, a homlokzat hullámzásán, a kapuzat kialakításán. Amikor gyerek voltam, még Tanácsházának hívták, és előtte egy csúnya parkoló volt. Ma már egy kifejezetten szépen kialakított park és szökőkút van előtte. Talán ezért is, e méltóságteljes, ugyanakkor nagyon emberléptékű kialakítás miatt is van, hogy nem tartottam volna méltónak más épületet helyezni e listán az első helyre. Legyen ő a legszebb.