Mélyen hiszem — idős emberként, aki egy napon, a nem is olyan távoli jövőben szintén meghal, és pszichiáterként, aki évtizedeket töltött a halálszorongás témájával —, hogy a szembesülés a halállal nem Pandora kártékony szelencéjét nyitja meg, hanem valódibb életet eredményezhet, méghozzá jóval nagyobb együttérzéssel a szívünkben.

Pár hónappal ezelőtt, még az NST blog kommentjei között ajánlotta crouchy [ha olvassa ezt netán, üzenem neki, hogy továbbra is örömmel látom a kommentjeit] Irvin D. Yalom könyveit.

Pár hétre rá egy ismerősöm, aki szintén rendszeres olvasója a blogomnak, tőle teljesen függetlenül szintén ezt a nevet említette: Irvin D. Yalom. Hogy nekem az ő könyvei biztosan nagyon tetszenének.

Lehet az ilyen kettős üzenet véletlen?

Persze.

Az élet eseményei véletlenszerűek. Nincsen terv vagy forgatókönyv, amely alapján lefolynának. De a véletlen nem azt jelenti, hogy a dolgok között ne volnának összefüggések. Aki ismeri e kitűnő pszichiáter és író gondolatait, és olvasta már pár szövegemet, abban önkéntelenül fölmerül, hogy Yalom nekem való szerző.

Szemben a nappal. A haláltól való rettegés legyőzése: ez a címe és alcíme annak a könyvnek, amelyet Yalom 77 éves korában írt, hogy halálszorongással kapcsolatos terápiás tapasztalatait megossza velünk.

Van a könyvnek egy mottója, amely önmagában is gyönyörű és tökéletes, és természetesen kínálkozna, hogy magam is a mondataink közé emeljem, François de La Rochefoucauld egyik (mégpedig a huszonhatodik) maximája, mely így hangzik: "A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele."

Ahogy olvastam, azonnal arra gondoltam: miként a nap adja az energiát nekünk az élethez, úgy adja azt a halál is. Mindkettőnek valamiképpen pozitív szerepe van a létezésben. Ha nem lenne nap, elpusztulnánk mind. Ha nem lenne halál: nem volna miért élnünk. Csak szemtől szemben állni a nappal vagy a halállal: na ez az, amit ember nem viselhet el.

Mint mondom tehát, adódna, hogy ezt a mottót válasszam A Mondatnak. De ez igazságtalan lenne a szerzővel szemben, akinek a könyve nem csak (egyébként kitűnően összeválogatott) idézetei miatt lenyűgöző hatású.

Itt van tehát egy másik mondat, mely arra válaszol: nem veszélyes-e, nem lehangoló-e, nem elkeserítő-e túl sokat foglalkozni (túl nyíltan szembenézni) a halállal.

Mélyen hiszem — idős emberként, aki egy napon, a nem is olyan távoli jövőben szintén meghal, és pszichiáterként, aki évtizedeket töltött a halálszorongás témájával —, hogy a szembesülés a halállal nem Pandora kártékony szelencéjét nyitja meg, hanem valódibb életet eredményezhet, méghozzá jóval nagyobb együttérzéssel a szívünkben.

Yalom nem pusztán pszichiáter. Hogy író is, az ebből a könyvéből (és ebből a mondatából) is kiderül.

A két gondolatjel közé szorított rész harmonikus szimmetriával bomlik két alrészre, és ez a két alrész tömören kifejezi, hogy miért olyan rendkívül erős ez a könyv, és miért tesz az olvasóra olyan mély benyomást.

Yalom ugyanis nem pusztán, és nem is elsősorban pszichiáter. Igen, a Stanford egyetem elismert professzora, szakkönyvek szerzője, rendkívül felkészült és sikeres, sok évtizedes tapasztalattal rendelkező terapeuta. Elsősorban azonban egy "idős ember", aki rövidesen maga is meghal.

Yalom egy pillanatig sem titkolja, hogy maga is szorong önmaga teljes megsemmisülése miatt. Mindezt pácienseinek is elmondja. Teljesen nyílt kártyákkal játszik, nem csal. Ha van valami, amitől ez a könyv több, mint az egyéb terápiás tapasztalatokról szóló könyvek, akkor az éppen ez: a szerzőből teljesen hiányzik a kioktató, kinyilatkoztató attitűd. A szöveg közös kalandra invitál. Nem arról van szó, hogy a szerző rendelkezne a bölcsek kövével, melyet jó pénz fejében hajlandó megmutatni követőinek. A szerző persze valószínűleg többet tud a halálszorongásról (és lehetséges kezeléséről), mint olvasói, hiszen évtizedek óta foglalkozik a témával; de amit kínál, az csak próbálkozás, találgatás, kísérlet. Talán Epikurosz segíthet. Talán Nietzsche segíthet. Talán Jézus segíthet. Talán ez vagy az a történet segíthet. De a dolog (a halál) alapvetően messze meghaladja kompetenciánkat, értelmünket, és az, hogy szorongunk miatta: természetes.

Tisztességesebb és őszintébb könyvet (pláne pszichológus tollából) nagyon régen olvastam, ha egyáltalán.

De vajon hogyan érti azt Yalom, hogy a szembesülés a halállal "valódibb életet eredményezhet"?

Nem éppen az az igazán "valódi" élet, amely elfelejti a halált? Nem akkor vagyunk az élet legközepében, amikor még csak eszünkbe sem jut, hogy amit átélünk és megteszünk, az mulandó és pillanatnyi érvényű?

A tapasztalat szerint nem. Az élet teljessége és szépsége akkor bontakozik ki legpompásabban (és ezért hasonlít a halál annyira a naphoz), amikor tudatosul a mulandósága. Ha tudjuk, hogy valami csak most az egyszer van: hát nem figyelünk rá jobban? Hát nem vigyázunk rá jobban? Hát nem örülünk neki jobban?

A hamis vigasz, hogy halálunk után még valamiképpen leszünk, elkeni az egyszeriségnek ezt a csodáját. Elkeni, banalizálja és végső soron tönkreteszi. Ráadásul etikájában is megbillenti. Ha az élet nem varázslatos érték, akkor könnyebb mostohán bánni vele: kínozni, bántani és elpusztítani. Hiszen majd úgyis megismétlődik. Ha azonban csak egyetlen van belőle, szinte vallásos áhítattal fogjuk tisztelni, és még legrútabb megnyilvánulási formáit sem elsősorban elpusztítani, mint inkább megérteni akarjuk.

Igen ám, de mi értelme mindennek, ha úgyis örökké és totálisan vége lesz?

Talán az, hogy mégsem örökké és mégsem totálisan lesz vége.

Nekünk persze igen. De tényleg mi vagyunk ebben a történetben a legfontosabbak? Nem sokkal fontosabb az, amit jónak, örömtelinek, szépnek, varázslatosnak tapasztaltunk? Márpedig ez a jóság, örömteliség, szépség, varázslatosság — valahogy így van berendezve az élet — folyton újratermelődik, újra kialakul. Ha engem azért tölt el az elmúlás miatt páni félelem és fájdalom ("rettegés"), mert azt hiszem, hogy megszűnik velem mindaz a kivételes csoda, emlék, varázslat, melyet életem őriz: talán tévedek. Nem teljesen szűnik meg. Átadtam valamit belőle a barátaimnak, rokonaimnak, tanítványaimnak, társaimnak. És ők aztán, talán egy picit módosítva, talán picit a maguk képére formálva, továbbadják, megint csak egy következő nemzedéknek. Mígnem ez a továbbgyűrűzés, hasonlóképp a vízbe dobott kő által vetett hullámokhoz, egy idő után csakugyan véget nem ér. Talán két-háromszáz évvel halálunk után, amikor kimúlik a benne levő életformáló energia. De akkor már nem mindegy?

Továbbgyűrűzésnek hívja Yalom ezt a jelenséget, és be kell vallanom, számomra az egész könyvben ez jelentette a halálszorongással szemben fölhozható legerősebb vigaszt.

Bennem is nagyon erős a halálszorongás. Minden nap gondolok a halálra. Amikor tíz éves koromban meghallottam a nagymamám halálhírét, sokan azt hitték, hogy mennyire nem rázott meg az egész, hiszen nem sírtam, semmi látványos gesztussal nem reagáltam. Nem sok emberismeret volt abban, aki ezt gondolta. Hiszen éppen ellenkezőleg: minél mélyebbre hatol valami, annál kevésbé lehetséges látványos gesztusokkal reagálni rá. Nagymamám halála nagyon mélyen megérintett, és azóta is nagyon mélyen hat rám minden elmúlás, találkozzam vele akár a valóságban, akár fikcióban. A gondolat, hogy valami nyom nélkül eltűnjön a világból, számomra mindig felfoghatatlanul rémisztőnek tűnt. Hiszen mi értelme akkor az egésznek? Mi értelme bárminek?

De a továbbgyűrűzés gondolata megerősít abban, hogy igenis nagyon lényeges, hogyan élünk. Nem feltétlenül azért, mert emlékeket adunk át magunkból; inkább azért, mert a jó cselekedeteink generációkat fognak táplálni élettel, életörömmel, boldogsággal. Hogyan? Búvópatakszerűen. Nem az a lényeges, hogy a nevünk fönnmarad-e (egyébként úgyse fog), hanem hogy az, ami szerintünk értékes, fönnmarad-e. És ennek érdekében nap mint nap tehetünk valamit.

Nem az a fontos, amit kapunk a világtól, hanem amit adunk neki. Még talán soha nem értettem meg ennyire tisztán ezt a gondolatot (minden etika alapját), mint most. Hiszen pontosan az vész el a halálunkkal (örökre), amit kapunk. Pontosan ez a része az életnek a legsérülékenyebb, legértéktelenebb, legesetlegesebb. Amit azonban adunk: az talán még évszázadokig megmarad akkor is, ha az életünknek még az emlékét is régesrég mindenki elfelejtette.

Hát Yalom könyve nekem most sokat adott, de értéke ennek csak annyi lehet, amennyit én magam is tovább tudok adni belőle. Ez a mozgás, ez a folytonos továbblabdázás tartja fönn az életet. Ha ezt belátjuk, már sokkal kevésbé ijesztőnek tűnik föl, hogy mi magunk is megszűnünk. Ami igazán fontos magunkból, azt továbbadjuk. Ami pedig esetleges és csak nekünk értékes, az pusztuljon is el, hiszen az selejt, hiszen abból mi már kiszívtunk mindent, ami tartalmat adott neki.