Amikor azonban valami külső indíték vagy belső hangoltság egyszerre kiemel minket az akarás végtelen folyamából, a megismerést az akarat rabszolgaságából kiszakítja, figyelmünket többé nem az akarás motívumára irányítja, hanem a dolgokat az akarati vonatkozásoktól függetlenül fogja fel, tehát érdek nélkül, szubjektivitás nélkül, tisztán objektíven szemléli őket, teljes odaadással, amennyiben is puszta képzetek, s nem amennyiben motívumok, akkor az az akarás első útján keresett, de mindig tovairamló nyugalom egyszerre magától beáll, s mi tökéletesen jól érezzük magunkat.
Arthur Schopenhauer fő műve, A világ mint akarat és képzet egy elképesztő látomás a világról.
A könyv 1818-ben íródott, és amikor egy évvel később meg is jelent, szinte teljesen visszhangtalan maradt. A szerző ugyan elküldött egy példányt belőle az agg Goethének, aki el volt ragadtatva tőle, de a hivatalos filozófia a művet teljesen elhallgatta, nem vett róla tudomást. Schopenhauer azonban bizonyos volt benne, hogy idővel a munkája át fog ütni. És így is lett. Amikor az 1850-es években megjelent a nagy mű harmadik kiadása, Schopenhauert már rajongók hada kísérte: Európa ekkorra, úgy tűnik, megérett ennek a filozófiának a befogadására, és 1860-ban az öreg mester teljes elégedettséggel tűnhetett el abból a világból, amelyet ő a szenvedések siralomvölgyeként mutatott be ebben a páratlan remekművében.
Schopenhauer mintegy fél évszázaddal előzte meg a korát. Gondolatai a századforduló világában kezdtek igazán megtermékenyülni, és olyan gondolkodókra hatottak döntő mértékben, mint Nietzsche vagy Freud, és olyan írókra, költőkre, mint Thomas Mann vagy Kosztolányi Dezső. Schopenhauer a "természetes átmenet" Kant és Nietzsche között; nélküle talán meg sem érthető az a fordulat, amely a XIX. század végén az európai gondolkodásban beállt. Számomra legalábbis döbbenetes volt a felismerés, most, a könyvet végigolvasva, hogy mennyi, de mennyi minden leli ebben a filozófiában a csíráját, mennyi gondolata és képe a fönt említett (számomra is oly meghatározó) négy szerzőnek vezethető vissza erre a világlátomásra.
Tulajdonképpen mi a lényege ennek a könyvnek? Schopenhauer így kezdi bevezetőjét: "Aminek közlésére e mű hivatott, egyetlen gondolat." És valóban, most, hogy elolvastam, én is azt érzem, hogy ez így van. Ahhoz tudnám az olvasás nyomán létrejövő benyomásomat hasonlítani, mint amikor egy teljesen összegubancolódott cérnakötegből egyetlen cérnaszálat szeretnék kiemelni, de nem sikerülhet, mert ahogy az egyik szál végét megragadom, rögtön a többi, az egész köteg is jön vele. Kiemelhetek egy mondatot, de ahhoz, hogy érthetővé tegyem, föl kellene vázolnom az egész hatalmas látomást is, amely a mondat egyes részleteit megmagyarázza.
Arról nem is szólva, hogy A világ mint akarat és képzet úgy épül föl, mint egy műalkotás. Thomas Mann "négytételes szimfonikus kompozíciónak" nevezte, és valóban: minden mondat több oldalról világítja meg az összes többit, az ismétlések mintegy zenei ritmust kölcsönöznek a szövegnek. Hogy ennek működéséről némi fogalmat alkossak, hadd idézzem ide a könyv legelső és legutolsó mondatát, annak reményében, hogy olvasóm valamelyest megérzi, mennyire "műalkotásszerű" ez az egyébként nagyon is szigorúan következetes elméleti munka. Az első mondat így szól:
Képzetem a világ: — olyan igazság ez, mely minden élő és megismerő lényre érvényesen vonatkozik; jóllehet csak az ember képes eljuttatni a világot a reflektált absztrakt tudatba; s ha ezt meg is teszi, a filozófiai fontolás fokára érkezett.*
Az utolsó pedig:
De megfordítva is, azoknak, akikben az akarat megtette már fordulatát, és tagadja önmagát, ez a számunkra oly valós világ a maga összes napjával és tejútjával — semmi.
Csak a "vak" nem látja, hogy ez a két mondat már egymásnak is felesel, és amikor az utolsót olvassuk, az elsőre is visszagondolunk. A "szimfónia" első hangjai ott visszhangzanak még a fenséges záróakkordban is.
De végül is mit akar mondani Schopenhauer? Ha jól értettem meg, akkor a könyv alapvető mondanivalója az, hogy az egész világ minden objektumában egy esztelen, céltalan, folyamatosan előretörő, soha meg nem pihenő, soha ki nem elégülő, magáról mit sem tudó, vak akarat működik. Az objektiváció legmagasabb fokán, vagyis az emberben már tudatosul, hogy létezik akarat, a legalacsonyabb fokokon azonban, mint az élettelen anyagokban, a kőben például, az akarat teljesen öntudatlanul, a természeti törvények ösztönösségével és bizonyosságával objektiválódik. Mivel az akarat folyamatosan és szükségképpen konfliktusba kerül más akaratokkal, a világ örökös harc és szenvedés, mely annál nagyobb mértékű, minél magasabb fokon objektiválódik. A legjobban az ember szenved, utána az állatok, majd a növények, végül az élettelen anyagok.
Ezt a látomást pesszimistának szokták nevezni, és Schopenhauer maga sem gondolta másképp. A könyv látomásai egyébként félelmetesek, képtelen vagyok megállni, hogy ne idézzek még egy bekezdést a szövegből, mielőtt a voltaképpeni "mondatomra" rátérnék:
Az államban tehát azt az eszközt ismertük meg, amelynek segítségével az ész fegyverét használó egoizmus a saját, önmaga ellen forduló kellemetlen következményeit akarja elkerülni, és mindenki mindenek javára törekszik ekképp, mert ebben látja saját üdvének zálogát. Ha az állam teljességgel elérné célját, akkor, mivel a benne egyesült emberi erőkkel a természet egyéb részeit is mindjobban a maga szolgálatába tudja állítani, végül mindenfajta baj felszámolásával bizonyos mértékig afféle kánaániakhoz hasonló állapotokat teremthetne meg. Ám egyrészt még nagyon messze van ettől a céltól, másrészt pedig akkor még mindig számtalan, az életet mindenképpen lényegien jellemző egyéb baj bukkanhatna fel, s ha valamennyi eltűnne, az unalom benyomulna mindezek helyébe, s továbbra is szenvedésben tartaná meg az életet; továbbá az individuumok közötti villongásokat az állam azért teljesen sosem szüntette meg, mert az ily viszály kicsiben ingerkedik, ahol nagyban irtják-tiltják; s végül a bensőből sikerrel kitiltott érisz mégis talál magának teret, kijjebb: az államrendből, ahol individuumok küzdelmének alakját öltötte, száműzték, hát a népek harcaként kívülről visszajön, s egészen nagyban és egyszerre követeli magának, felgyülemlett adósságként, a sok véráldozatot, amit okos óvintézkedésekkel kicsiben elvonhattak tőle. Sőt, tegyük fel, ha mindezt évezredek tapasztalatára építő bölcsességgel leküzdenék és felszámolnák is, a végén a bolygó túlnépesedése lenne az eredmény, és hogy ez milyen borzalmas bajjal járna, most csak a valóban merész képzelőerő képes megjeleníteni.
Az ilyen részletek azt az érzést keltik bennem, hogy Schopenhauer nem ötven évvel előzte meg a korát...
A meglehetősen szomorúságos, nyomorúságos kép ellenére, melyet a valóságról fölvázol, A világ mint akarat és képzet mégsem lehangoló olvasmány. Sőt. Schopenhauer nem csupán menekülést, hanem valóságos "megváltást" is hirdet. Az embernek (egyedüliként a világmindenségben) szabadságában áll, hogy kivonja magát az akarás ördögi köréből.
Választott mondatom éppen azért a következő, mert ez volt az, amely a legkézzelfoghatóbban megértette velem, miről is van szó. Az akarás szűnni nem akaró (micsoda kifejezés ez már maga is!) folyamata ugyanis mindig velünk van, amikor vágyódunk, reménykedünk, tervezünk, küzdünk a világban elfoglalható ilyen-olyan helyzetünkért.
Amikor azonban valami külső indíték vagy belső hangoltság egyszerre kiemel minket az akarás végtelen folyamából, a megismerést az akarat rabszolgaságából kiszakítja, figyelmünket többé nem az akarás motívumára irányítja, hanem a dolgokat az akarati vonatkozásoktól függetlenül fogja fel, tehát érdek nélkül, szubjektivitás nélkül, tisztán objektíven szemléli őket, teljes odaadással, amennyiben is puszta képzetek, s nem amennyiben motívumok, akkor az az akarás első útján keresett, de mindig tovairamló nyugalom egyszerre magától beáll, s mi tökéletesen jól érezzük magunkat.
Emlékszem a pillanatra, amikor olvastam ezt a 3-as villamoson, Kőbánya-városközpont közelében. Kitekintettem az ablakon, és úgy éreztem: megvan! ez az! Erről van szó! Ez az az "egyetlen" gondolat, amelyről Schopenhauer az előszóban beszélt!
Hiszen ami ekkor eltöltött, az valami rendkívüli volt. Megpillantottam a világ jelenségeit: a fákat, a házakat, a köveket, az embereket, az autókat. Ragyogóan sütött a nap. Minden és mindenki akar valamit. Törekszik, tolong, növekedik, szaporodik, nehézkedik, erőket fejt ki. De mi ennek az egésznek a lényege? Mi ez az egész? Miféle akarat mozog a világban? Mit akar? Merre tör? Mi a célja? És megértettem. Hogy semmi. Ez egy örök hajsza, ahol a kielégülés csak pillanatnyi, és rögtön új vágyak nyomulnak az akaróba. Ez a világ.
Transzcendensnek nevezhetném az élményt, noha teljességgel immanens volt. Nem egy világon túli világot láttam meg, hanem magát a világot a "májá fátyla" nélkül, pőrén, tisztán, valóságosan. "Érdek nélkül, szubjektivitás nélkül, tisztán objektíven".
És azt láttam, hogy ez a világ — szép.
Kant híres definíciója volt, hogy "szép az, ami érdek nélkül tetszik". Nyilvánvaló, hogy Schopenhauer, akinek egész munkája kimondatlanul és kimondva is Kant munkáira épül, nagyon jól ismerte ezt a kanti mondatot, és nem véletlenül írta le így. Tudta, hogy az "érdek nélkül" szókapcsolat fölidézheti olvasójában a kanti "szép" fogalmát. És csakugyan. Pontosan ezt éreztem, amikor lerántottam szememről a "májá fátylát": hogy amit látok, az szép, sőt gyönyörű. Gyönyörűszép.
Ezt a "teljes odaadást", amely az ilyen szemlélethez szükséges, az akarat kiiktatását, a hétköznapi ember számára a művészet tudja megteremteni. És valóban, amit éreztem ekkor, ott Kőbányán, az nagyon hasonlatos volt ahhoz, amit egy-egy költemény, regény, film vagy zene képes előhívni belőlem. Katarzisnak is nevezhetnénk, de Schopenhauer rendszerében az az újszerű — mondjuk, Arisztotelészéhez képest —, hogy ezt a művészetelméletet az egész rendszer középpontjába helyezi, és az akarattól való megszabadulást nem pusztán etikai vagy esztétikai szempontból nézi, hanem ismeretelméletileg is: aki nem akar semmit, az megismeri a világ lényegét.
És aki nem csupán egy-egy pillanatra képes kilépni az akarat világából, hanem tartósan, az a megvilágosodott, a szent ember, és könyve negyedik részében Schopenhauer hindu és keresztény példák sokaságát sorakoztatja föl, hogyan voltak képesek bölcsek, szentek és remeték a csodára: megtagadni az akaratot, és kilépni a világból.
Schopenhauer maga erre persze nem volt képes, és Kanttal ellentétben nem is gondolja azt, hogy egy etikának szabad volna imperatívuszi formát öltenie. Senkinek sem lehet azt mondani, hogy "legyél szent". Ez ugyanis kegyelem kérdése. Hogy ki mennyire tud fogékonnyá válni az akaratnélküli világszemlélésre, az soha nem pusztán magától az akarattól függ. Nem lehet akarni nem akarni. Ahogy Schopenhauer mondja, ez — és maga ezért az egész kanti etika — "fából vaskarika". Az etikus magatartáshoz csak az ismeret vezethet el, az ismeretet azonban nem absztrakt módon gyűjti be az ember (csodálatosan érvel amellett, hogy ez miért volna igazságtalan), hanem a szemlélet útján. "Valami külső indíték vagy belső hangoltság" késztetheti az embert arra, hogy letépje szeméről májá fátylát.
És ha így tesz, mégiscsak boldog lesz. Schopenhauer látomása csak az akarat jelenségeit illetően pesszimista. Nem képzeli, hogy az akarat valaha is boldog világot hozhatna létre. Feltételezi azonban, hogy létezik valami túl az akarat világán, és ez a valami, mintegy a világ túloldala, vagy a világ a túloldaláról megnézve, a képzet világa, kiragadhatja a szenvedésből, és eljuttathatja a megismerőt a tökéletes nyugalom, a Nirvána állapotába.
__________________________________
*A fordítások Tandori Ágnes és Tandori Dezső munkái. Nota bene: Tandori műfordítói munkássága már önmagában, szóval ha ő semmi mást nem csinált volna életében, egészen rendkívüli. A tulajdonságok nélküli ember vagy A világ mint akarat és képzet már önmagában két olyan könyv, amely jóformán az emberi teljességet lefedi.
