Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Az angol Anyegin

2020. szeptember 18. - Csöncsön

Ez a levél sokat ígérő keveréke a szolgalelkűségnek és az önteltségnek.

Jane Austen regénye, a Büszkeség és balítélet, melyet most olvastam el, engem nagyon erősen emlékeztetett Puskin Anyeginjére. Ugyanaz a korszak, ugyanaz a konfliktus (össze kell házasodni!), és ugyanaz a rettenetes félreértés, az igazi szerelem és a valódi érzelmek félreértése, nem megértése, nem ismerése.

De minden hasonlóság mellett hatalmasak a különbségek is. Az Anyegin sokkal sötétebb, mélyebb, baljósabb mű, amely már mintegy csíra formában tartalmazza azt, ami az orosz irodalomban Dosztojevszkij és Tolsztoj műveiben burjánzik el: az emberi irracionalitás mindenféle hátborzongató titkait. A hasonlításból ugyanakkor Austen húsz évvel korábban írt regénye (a Büszkeség és balítélet 1813-ban jelent meg, az Anyegin 1833-as) nem minden szempontból jön ki vesztesként. Bizonyos értelemben ez a könyv meghökkentően modern és korszerű. A "hamis értesültség", az "előítélet" és a "társadalmi nyomás" problémáinak austeni feldolgozása bő kétszáz év alatt semmit sem avult el; bizonyítja ezt a regény máig tartó hatalmas népszerűsége. Másfelől pedig bár Puskin szövege sem éppen buta, Austené egyenesen briliánsan okos: csillogó, racionális, gunyoros, néhol cinikusan vigyorgó intelligencia jellemzi.

Ez az intelligencia egy sajátos angol humorban nyilvánul meg. Nem gondolom, hogy az Anyegin ne lenne "vicces" és alapjában nagyon is derűs könyv (hiszen egyebek között éppen e vonása miatt is szeretem annyira; ahogyan tragikumot és derűt összevegyít). De egy olyasféle figura, mint Mr. Bennet, mégiscsak elképzelhetetlen volna benne.

Mielőtt rátérnék Mr. Bennetre, hadd térjek vissza egy gondolat erejéig a "korszak" kérdésére. Szerb Antal szerint Austen világa szinte "groteszken szűk", elférne az egész egy teázó asztal mellett. Ez abból adódik, hogy egyetlen egy társadalmi osztályhoz tartozik az összes szereplője, és ez a vidéki angol nemesség. Ennélfogva a regényen tulajdonképpen semmiféle nyomot nem hagyott az ipari forradalom, éppúgy játszódhatna a XVII. vagy a XVIII. században is, mint a XIX-ben. Különös módon ez azonban nem teszi avíttá. A lényege ugyanis az emberi viszonylatokban van, azok pedig éppen olyanok voltak ötszáz (vagy tízezer) éve is, mint ma. Az emberek akkor is szerettek, féltek, vágytak, terveztek, építették a saját sorsukat. Ahogyan Platón dialógusait is el lehetne játszani ma, úgy a Büszkeség és balítélet is mintegy szólamok vitája. (Épp emiatt nem is igazán tudom "realista regénynek" nevezni; a realista regényben nagyon is számít a külső, tárgyi valóság hatása az emberre. Austennél mindennek szinte semmi jelentősége nincs.) Mr. Benneté pedig — bár voltaképpen mellékszereplőről van szó — a legmaradandóbb szólam.

Mr. Bennet filozofikus nyugalommal és derűvel mosolyog az emberi gyarlóságokon és ostobaságokon. Néha csipkelődő megjegyzéseket tesz, melyeket persze felesége (aki éppen az ő ellentéte) egyáltalán nem ért — meg úgy általában se sokan értenek. (Az olvasó persze kacag.)

Amikor például levelet kap a Bennet-család egy távoli rokontól, és próbálják azt értelmezni, Bennet úr hozzáfűznivalója mindössze annyi:

Ez a levél sokat ígérő keveréke a szolgalelkűségnek és az önteltségnek.

Az önteltségből és a szolgalelkűségből a családnak komoly kárai származhatnak, hiszen a távoli rokon (Mr. Collins) valamilyen homályos jogi okokból az egész családi vagyonra rátenyerelhet. Hogyan mondhatja azt Mr. Bennet, hogy mindez "sokat ígérő"? Hogyan mulathat ezen ilyen könnyű derűvel?

Nyilván úgy, hogy túllát ezeken a hétköznapi csetepatékon, felülről és távolról nézi a vagyonért és társadalmi elismerésért folyó udvarias ökölharcot. Annyit igyekszik kivenni magának mindebből, amennyi a saját számára hasznos és boldogító. Egy igazi epikureista, akit mintha meg se tudna érinteni az emberi önzés és ostobaság.

A "sokat ígérő" annyit tesz: sok mulatságos pillanatot ígérő. Sok helyzetkomikumot, sok derűt, sok szellemi mókázást.

Micsoda figura!

Igen, ilyesmi az orosz vidéken egészen elképzelhetetlen. Ehhez valahogy kell az angol levegő. A kiegyensúlyozottabb, megnyugtatóbb táj és történelem megbízhatósága. Hogy az ember legalább elképzelni el tudja, hogy nincsen folyamatos életveszélyben.

Nyilván minden irodalomban van humor, de ez valamiképp mindenütt egy kicsit más. Mr. Bennet az angol hagyományokat követi, azt a csípősséget, amely abból a tudatból él, hogy van a világban legalább egy szoba (esetében ez a könyvtárszoba), ahol békén hagyja őt a sok önző, ostoba és veszedelmes őrült.

Az Anyeginben ilyen szobák nincsenek, ezért nincsen Mr. Bennet sem. Ez az, amivel Austen könyve mégis ad valami merőben másfajta élményt is, mint Puskin mesterműve. A lehetőséget, hogy epikuroszi nyugalommal vigyorogjunk a ma is és mindenkor oly aktuális és bosszantó emberi gyarlóságokon.

 

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr9916206162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ghighi Edina · http://edinaszamol.blog.hu 2020.09.22. 12:23:18

Mindkét könyvet nagyon szeretem olvasni. És filmen is láttam őket.
Ebből a szemszögből még nem néztem a műveket.

Csöncsön · http://mondataink.blog.hu 2020.09.22. 15:16:46

@Ghighi Edina:

Bár nem hiszem, hogy olvasná ezt a kommentet olyan, aki a regényt nem, azért jelzem itt előre, hogy SPOILER lesz.

Az nyilvánvaló hasonlóság, hogy a jobban szerelmes felet (az Anyeginben Tatjánát, az Austen-regényben Darcyt) kikosarazza az "éretlenebbik" fél, aki ugyan szintén szeret, de ezt a szeretetet nem tudja értelmezni, nem érti, elfedik előle a társadalmi és személyes előítéletek. Az is hasonló, hogy a felek nem tudnak egymással őszintén beszélni, nem tudnak megnyílni egymásnak, és így elbeszélnek egymás mellett.

Az viszont hatalmas különbség (és emiatt érzem az Anyegint mélyebbnek, tragikusabbnak), hogy Puskinnál nincs "második esély". A nagy szerelem egyszer adódik az életben, és aki azt egyszer elpuskázza, az többé nem kapkodhat utána. Austen mintha nem mert volna ennyire kegyetlen lenni a szereplőivel...