Amikor az isteni beavatkozásról beszélünk, nyilván nem a szóban forgó jelenség természettudományos meghatározottságára, hanem az e jelenség és egy másik, vagy e jelenség és az emberi gondolat közötti jelentőségteljes kapcsolatra gondolunk.

Iskolás koromban kifejezetten utáltam a fizika tantárgyat. Ennek az oka az volt, hogy nem értettem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni. Mi az például, hogy az erő egyenlő tömegszer gyorsulás? Külön-külön még valamit el tudtam képzelni az egyes szavakról, de az a szorzásjel számomra teljesen misztikus volt. Hogyan lehet két ilyen fogalmat "összeszorozni"? És mindig, minden témánál előjött ez a rémületes homály, valami zsigeri szorongás, mintha valami titok volna elrejtve előlem, amelyet képtelen vagyok érzékelni, megfogni. (Ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna mindig 5-ösöm; mechanikusan meg tudtam tanulni a képleteket, és tudtam így alkalmazni is őket, mégis: sohasem éreztem, hogy érteném is őket.) (Itt jegyzem meg, hogy érdekes módon viszont a matematikára nem vonatkozott ez a szorongó érzés: azt mindig egyfajta játéknak fogtam föl. Játsszuk azt, hogy vannak számok. De a fizika elvileg a valóságra vonatkozott, mégse éreztem soha, hogy bármiféle köze lenne hozzá.)

Ma már nem teljesen értem, hogy mit nem értettem. Azt pedig a legkevésbé sem, hogy létezhet olyan ember, akit a fizika ne "érdekelne". Hiszen ha leejtünk egy követ, csak el kell gondolkodnunk rajta, miért esik éppen lefelé, és nem fölfelé? És ha egy tollpihét ejtünk le, akkor meg azon, hogy miért esik lefelé lassabban, mint a kő? Vagy ha meglátunk egy házat, csak elmerengünk rajta, hogyhogy nem dől össze? Van ember, akit ezek a kérdések ne érintenének a lehető legszemélyesebben?

Azt hiszem, valami alapvető hiba lehet az iskolai fizikaoktatásban, és ez az alapvető hiba távolított el engem tőle.

Nemrég résztvettem egy tanári konferencián, ahol a bevezető előadás mottója egy Saint-Exupéry idézet volt, és így hangzott: “Ha hajót akarsz építeni, ne hívj össze embereket, hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát, hozzanak szerszámokat, vágjanak fát, hanem keltsd fel bennük a vágyat a nagy, végtelen tenger iránt.” Igen, valahogy mintha ez a lépés kimaradna. Az első lépés: annak tudatosítása, hogy a fizika tanulása nem önmagáért való, hanem az a célja, hogy egészen egyszerűen megértsük a valóság jelenségeit magunk körül. Miért nem dőlnek össze a hidak? Miért esik lefelé a kő, ha elejtjük? Hogyhogy tudnak a madarak repülni, mi meg nem? A kérdések szó szerint az utcán hevernek. Talán ha így indultunk volna neki a fizikának, én is megszerettem volna, és értettem is volna, hogy az egyes képletek alkalmazásának mi a tétje.

Ha az atomfizikáról egy szakmai, képletekkel telezsúfolt, totális matematikai pontosságra törekvő könyvet vettem volna most a kezembe, csak annyit állapíthatnék meg: ez a világ tőlem annyira távol áll, mint még Makó sem Jeruzsálemtől.

Hála Istennek azonban nem ez történt.

Ehelyett Werner Heisenbergnek, a nagy atomfizikusnak, a híres "heisenbergi határozatlansági reláció" felfedezőjének a könyve került a kezembe, amelyet mohó élvezettel habzsoltam be.

Pedig a könyv nagyon is a fizika részletkérdéseiről szól, az atommagkutatás forradalmi fejleményeiről, arról, hogyan növekedtek fokozatosan az ismereteink az elemi részecskék működéséről, és hogyan vezetett mindez aztán az atombomba és az atomerőművek feltalálásáig.

Meghökkentő módon azonban mindezt nem képletek segítségével mutatja be a szerző, hanem amolyan platóni dialógusok egymásra sorjáztatásával. Ahhoz, hogy valaki atomfizikus legyen, nyilvánvalóan meg kell tanulnia a klasszikus fizika matematikai alapjait. A könyv azonban nem nekik szól, hanem mindenki másnak, a laikusoknak, az érdeklődőknek, az átlagembereknek, akiket azonban úgyszintén nem hagyhat hidegen a valóság, hiszen mindannyian ennek a fejlődésnek is köszönhetjük életünk nagyobb kényelmét; de egyébként is: kit ne érdekelne, hogy hogyan épül föl a világ?

Werner Heisenberg és Niels Bohr

Képletek helyett annál többször szó esik a könyvben filozófusokról. Platónról, Kantról, Malebranche-ról, a Bécsi Kör pozitivistáiról, a neokantiánusokról, Arisztotelészről, Hegelről és másokról. Ezek a csillogó intellektusú emberek (Planck, Einstein, Bohr, Pauli, Dirac stb.) a beszélgetéseikben a végső kérdésekről elmélkedtek. Mi az élet? Van-e Isten? Mit jelent az, hogy "megérteni" valamit? Ellentéte-e az igazságnak egy másik igazság? Működik-e a valóság eseményeiben valamiféle "szándék"? Hova tart ez az egész? Mi a jó? Mi a rossz? Stb. És ha ez még nem lenne elég, a század első felének meglehetősen zűrzavaros s felzaklató politikai eseményei is természetszerűleg nyomot hagytak a társalgásokban, így persze olyan etikai kérdések is fölmerültek, amelyek a politikai, közéleti szereplés etikai oldalát érintették. Szabad-e egy fizikusnak tömegpusztító fegyverek létrehozásához segítséget nyújtani? Mit tegyen egy ember, ha hazájában egy eszelős diktátor jut hatalomra? Melyik helyesebb etikailag: emigrálni, vagy otthon maradni? Van-e értelmük a forradalmaknak? Egyáltalán: lehet-e bármikor is hatékony egy forradalom? Lehet-e szabad egy ország, ha nincs jelentős fegyverarzenálja? Stb. stb.

Talán már ennyiből is érzékeltettem, mennyire gondolatgazdag, mennyire sok tekintetben aktualizálható problémákkal foglalkozó könyv ez. Élmény jellegét pedig az is adta, hogy minden egyes beszélgetése hihetetlenül magas intellektuális szinten zajlott; valóságos üdítő fürdő az általában jellemző viták logikai ellentmondásaiból, zűrzavarából, agresszív erőfitogtatásaiból, a vitapartner megalázásának igényével föllépő barbár kommunikációs ütések rideg közegéből kiszakadva.

Számomra az egyik legizgalmasabb vita a könyvben arról szólt, hogy vajon a természettudományok általános determinizmus-elve összeegyeztethető-e az isteni beavatkozás gondolatával. Sokan úgy gondolják, hogy ha a világot természeti törvények irányítják, akkor nincs tere úgymond isteni csodáknak; és bizonyos nézetek szerint ez a belátás okvetlenül ateizmushoz vezet.

Niels Bohr szerint a dolog ilyetén felfogása "egyszerűen félreértés".

Amikor az isteni beavatkozásról beszélünk, nyilván nem a szóban forgó jelenség természettudományos meghatározottságára, hanem az e jelenség és egy másik, vagy e jelenség és az emberi gondolat közötti jelentőségteljes kapcsolatra gondolunk.

Hogy jobban megértsük Bohrnak ezt a mondatát, tudnunk kell, hogy ő a jelenségek vizsgálatában bevezette a "komplementaritás" fogalmát. Ez nagyjából annyit tesz, hogy ugyanazt a valóságos jelenséget többféle szempontból is meg lehet vizsgálni, és ennek során természetszerűleg különböző eredményekre jutunk. Egy seb begyógyulási folyamatát például lehet finalista szempontból vizsgálni: ebben az esetben a begyógyulás mintegy a folyamat célja. De lehet tisztán kvantummechanikai szempontból is: ebben az esetben a folyamat természetesen céltalan, csupán bizonyos természeti törvényeknek engedelmeskedik. Bohr szerint a két hozzáállás szükségképpen kizárja egymást, ugyanakkor — és ez az, ami döbbenetesen érdekes! — nem feltétlenül mond ellent egymásnak.

Visszatérve tehát a mondathoz. Egy adott jelenséget természetesen mindig lehetséges pusztán természettudományos alapon leírni. Ilyen értelemben nincsenek "csodák", a világ mindig éppen úgy működik, ahogyan a törvények alapján működnie "kell". De ugyanazt a jelenséget vizsgálhatjuk az emberi gondolat szemszögéből is, és innen nézve természetesen nagyon is lehetséges, hogy bizonyos események valaki számára isteni csodaként váljanak értelmezhetővé. Ez nem pusztán valamiféle "szubjektív" istenérzetet jelent, aminek nincsen az objektív valóságban semmifele alapja. A két jelenség (az emberi gondolat, és valamely történés) egyaránt az objektív valóság része.

Hogy valamit természetszerűleg meghatározottnak, eleve elrendeltnek gondolunk-e el, vagy olyannak, amelyben megvan a mód a szabad döntéshozatalra, Bohr szerint két komplementer szemlélet közti választás kérdése, melyek nem összekeverhetők. Attól függően, hogy hogyan közelítünk egy jelenséghez, mondhatjuk el róla, hogy isteni beavatkozás okozta-e, vagy semmi egyéb nem történt, mint a természeti törvények működése.

Éppen ezért, már egy másik fejezetben, ahol Heisenberg Paulival cserél eszmét Istenről, a szerző végülis kimondja, hogy bizonyos értelemben hisz a "személyes Isten" létezésében. Ez a "bizonyos értelem" pedig a következő. De inkább idézem az egész részletet:

Az egyes ember nyilvánvalóan képtelen teljes egészében átlátni a világ egész rendjét, működését, nem jósolhatja meg, mit hoz a jövő. De egy csodaszerű intuíció révén mégis megérezheti, hogy valami nálánál sokkal hatalmasabb varázslatnak a részese. Megérezheti, Bohrral szólva, hogy "jelentőségteljes kapcsolat" van közte és a világ többi véletlenszerűnek tűnő eseménye között. Ezt a megérzést hívják úgy: istenélmény.

Az istenélmény nem az oksági láncolat felszakadása tehát, hanem egy egészen újszerű (a tudományossal komplementer) pillantás a valóságra.