Az életben semmi jó nincsen.

Olvastam a héten egy igen érdekes, elgondolkodtató esszét a Válasz Online portálon. A szerzője nagyjából annyi idős lehet, mint én, és élményei sok tekintetben hasonlítanak is a sajátoméira: ő maga is egy lakótelepen, panelházak között nőtt föl, és ő maga sem tudott azonosulni érlelődése során a politikai-gazdasági elit fölkínálta világmagyarázatokkal, eszményekkel. Útkeresése során ő végül is a reformkor nagy államférfiaiban talált példaképekre, Széchenyi, Wesselényi és Kossuth alakjában, akiknek eszméiről doktori disszertációt is írt; magánéletében pedig edzőként bontakoztatta ki magát és — mindenekelőtt — növendékeit, akik evezősként igen komoly versenyeredményeket értek el.

Az én utam — bár hasonló helyről indult — másfelé kanyarodott. Nagy múltbeli példaképeket én is szereztem magamnak (hogy kik ők, azt a negyvenedik születésnapomra írt gigantikus posztomban próbáltam fölsorolni); magánéletemben pedig a nyelvtanári tevékenységet űzöm hivatásomként, de nem személyiségeket alakítva (noha ez persze valamilyen mértékben óhatatlanul megtörténik), "csupán" a tudást fejlesztve, főleg felnőttekét. A különbség voltaképpen nem is olyan nagyon nagy; nem is csoda, hogy annyira megfogott a szöveg. Igaz, a különbség akár személyes kudarcként is felfogható lenne: én nem írtam meg a disszertációmat, és tanítványaim nem nyertek országos versenyeket. Persze nem így fogom fel. Az ilyen felfogáshoz szükséges versenyszellemet ugyanis egy (jó) ideje kiiktattam a gondolkodásomból.

Az esszé mindenesetre ráirányította figyelmem a múltamra, gyermek- és kamaszkoromra. Emlékeket kezdtem fölverni, és elgondolkodni: mit hoztam én magammal tizenéves koromból? Nem mintha ez valami vadonatúj dolog lenne: a múltamat sohasem felejtettem el vagy tagadtam meg. Emlékeim mindig bennem élnek, vagy marcangoló fájdalomként, vagy leírhatatlan gyönyörként, vagy — legtöbbször — e kettő sajátos, szétválaszthatatlan vegyülékeként. Inkább csak a fókusz a kérdés. Az esszé olvasása most rávett, hogy figyelmemet erősebben fókuszáljam általános iskolás koromra, arra az időszakra, amikor életem teljes egészében egy panellakótelep mikrovilágában zajlott.

Eszembe jutottak osztálytársaim. Mi lett velük? Nem sokat tudok róluk. Vannak néhányan, akik ismerőseim a Facebookon, látom néha a megosztásaikat. Van, akivel itt a környéken összefutok néha. Van, akivel tavaly egy gyógyfürdő szaunájában találkoztam. Néhányakról tudom, hogy külföldön élnek. De a többségről nem tudok semmit. Mi lehet velük? Mivel foglalkoznak? Hol laknak? Eszükbe jut-e néha a gyerekkoruk?

Két osztálytársam is volt, aki már akkor meghalt, amikor egy osztályba jártunk. Egyiküknek valamilyen születéskor szerzett szívbaja volt, és úszás közben fulladt meg; másikukat egyik pillanatról a másikra kerítette hatalmába a leukémia.

És azóta is meghaltak — legalább — ketten. Gyakran gondolok rájuk. Egyikük persze már akkor nagyon beteg volt, amikor iskolások voltunk. Valamilyen születése óta tartó betegsége miatt teste nagy részét nem tudta mozgatni. Tolókocsiban ült az órákon, és szünetekben egy polgári szolgálatát végző srác (tényleg, vele vajon mi lehet?) tologatta, cipelte, emelgette. A polgári szolgálatos fiút Tamásnak hívták, és sokak (különösen a fiúk) számára az osztályban amolyan "báty" szerepet töltött be, olyan emberét, aki hidat képzett a felnőttek idegen világa felé.

De most a másikról szeretnék írni, a másik (vagyis negyedik) halottunkról.

Leírjam a nevét? Le szabad írni? Sokat töprengtem ezen, mióta elterveztem, hogy írni fogok róla. Dehát miért ne?

Van egy félreértett, rosszul fordított, rosszul értelmezett mondás a halottakról: "halottakról vagy jót, vagy semmit". A mondás igazi értelme ugyanis ez: "halottakról csak igazat". Ők nem tudnak visszaszólni, ők már nem tiltakozhatnak, ha valami olyat mondunk róluk, ami nekik nem tetszene. Halottakról csak olyat szabad írni, ami ellen ők maguk nem tiltakoznának. Ez azonban lehet jó is, rossz is. A lényeg, hogy szavainkat a szeretet és az igazságvágy vezesse.

Szeretet? Dehát "szerettem"-e én ezt a fiút? Mert hogy fiú volt, Petinek hívták. Pontosabban csak a lányok hívták Petinek. A fiúk, nyersebben, a vezetéknevén. Osztályunkban minden fiú a vezetéknevén szólította a másikat. Ebből magam már akkoriban is levontam azt a (téves) következtetést, hogy a lányok sokkal finomabb, jobb lelkű lények.

Mit jelent az, hogy szeretet?

Tisztán emlékszem, hogy egyszer az osztályunk ablakából néztünk ki, és beszélgettünk.

Nagyon pesszimista hangulatban volt, és azt állította:

Az életben semmi jó nincsen.

Ez volt az a pillanat, amikor végképp megértettem, hogy — számos meglepő hasonlóságunk ellenére — mennyire különbözünk.

Én valahogy pont az ellentétét gondoltam. Az életben semmi rossz nincsen. Ami rossz, azt csak a mi torz látásunk gondolja annak. Vitánk újraírta Leibniz és Voltaire vitáját, melyet a Candide-ban oly maradandó módon örökített meg a nagy francia gondolkodó. Én voltam Leibniz, ő pedig Voltaire.

Ezen a képen látható az ablak, ahol az akkori beszélgetés lefolyt. Az első emeleten jobbról a negyedik (kétszárnyú) ablakban, úgy emlékszem.

Alkatilag egy kicsit hasonlítottunk. Ő is vékonydongájú volt, bár nálam valamivel alacsonyabb. És ő már alsóban is szemüveget viselt. A szemüveg egy alsós diáknak akkoriban (is még?) olyasmi volt, mintha valakin sárga csillag volna: valamiféle szégyenbélyeg. Nem csoda, hogy volt olyan kommunista diktátor, aki a kommunista diktátorokra oly jellemző módszeres népirtást a szemüvegeseken kezdte. El nem tudtam volna képzelni, hogy engem is olyan szégyen érjen, hogy szemüveges legyek. Dehát a gyerekek önzők, ostobák és előítéletesek.

Mindazonáltal személyesen semmi bajom nem volt a szemüvegesekkel, sohasem tettem rájuk gúnyos megjegyzést, sohasem éreztettem (miután nem is gondoltam) olyat, hogy ők kevesebbek lennének. A szemüvegességre inkább olyasféle dologként tekintettem, mint valami súlyos betegségre: sajnáltam azt, aki szemüveges. Semmi több. (Aztán persze én is szemüveges lettem, de a véleményem nem elsősorban emiatt változott meg, hanem mert "elhagytam a gyermekhez illő dolgokat".)

Amiben egyáltalán nem hasonlítottunk, az a családi hátterünk volt. Én el voltam kényeztetve, a család szeme fénye voltam, akinek minden kívánságát teljesítették. Neki már kis korában meghalt az édesanyja. Mostohaanyját gyűlölte. Az édesapja egy zsarnok volt, aki minden rossz jegy után megverte. Bennem ezek az információk akkoriban elmondhatatlan szorongást ébresztettek. Hát van ilyen is? Van olyan, hogy az embernek meghal az édesanyja, és sohasem látja többé? Van olyan, hogy az embert megverik? Milyen jogon, milyen alapon? Mindez nekem akkoriban még sokkal iszonyatosabbnak tűnt, mint amennyire ma annak tűnik (pedig ma is iszonyatosnak tűnik).

Ez a különböző háttér tulajdonképpen szinte mindent megmagyaráz.

Ő ateista volt. Akkoriban engem ez mérhetetlenül felháborított. Hogy lehet valaki ateista? Hogy lehet valaki olyan felfuvalkodott, hogy ateista legyen?

Ő pesszimista volt. Ez is felháborított. Hogyan lehet az ember borúlátó, amikor annyi minden érdekes és jó és kívánatos dolog van a világban?

Ő gyakran kifejezte vallásellenes nézeteit. Ezt már akkoriban is gyerekességnek és igazságtalanságnak tartottam. A vallást tisztelni kell, még ha az ember nem is vallásos.

És így tovább. Szóval különböztünk. Pedig nagyon is hasonlítottunk.

Jó tanuló volt ő is, bár nem annyira, mint én. Nekem ugye csak 5-ösöm volt mindig (kivéve a testnevelés és technika nevű tárgyakat). Neki talán több 4-ese volt, mint 5-öse. Bizonyos dolgokhoz nem volt akkora érzéke. A humán tantárgyakról, a művészetekről sokkal rosszabb véleménnyel volt, mint én. Amíg az én írásképemet mindenki csodálta, milyen szép, az övé elég rút, szálkás, türelmetlen volt. (Érdekes, hogy máig látom magam előtt, holott őt magát már soha többé nem láthatom.)

A türelmetlenség egyébként is jellemezte. Ez volt az a tulajdonsága, melyet a legkevésbé szerettem. Volt talán egy év, amikor egy padban ültünk. Ha kész lett matekórán (vagy bármelyik órán) a megoldásával, még le sem írta a megoldást, még írt, amikor már jelentkezett, hogy ő kész van. Ez számomra annyira ellenszenves volt, hogy elhatároztam: magam sohasem leszek ilyen. Inkább várok, várok örökre, míg maga a tanár jön rá, hogy én is tudom a megoldást. Íme átestem (az életben is) a másik végletbe.

Türelmetlenségének másik megnyilvánulása a forgalomban volt. És végül a halálát is ez okozta.

A Boráros téren futottunk össze egyszer, már jóval azután, hogy elhagytuk az iskolánkat. Leszálltunk a 23-as buszról, és át akartunk menni a 2-es villamoshoz. Számomra természetes volt, hogy az utat a kijelölt helyen, az aluljárón át tegyem meg. Nem úgy neki. Még gyorsan elmagyarázta, milyen hülyék az emberek, hogy lemennek, aztán föl, szóval hogy ekkorát kerülnek, holott nyugodtan átvághatnának az autósávokon is. Azzal fogta magát, uccu neki, és átrohant a sok autósávon a villamos felé. Türelmetlen volt.

Nem teljesen pontosan tudom halála körülményeit. Valahogy úgy hallottam, hogy két vonatkocsi között akart átkelni, átbújni a másik vágányhoz, ám közben megindult a vonat... Szóval éppen úgy halt meg, mint József Attila. De talán eltorzult bennem az információ, vagy nem hallottam pontosan. Bennem így él. Megdöbbentem, amikor meghallottam, hiszen nagyon fiatal volt, huszonegynéhány éves.

Csakugyan nem volt neki az életben semmi sem jó? Nem hiszem. Nem hiszem, hogy egészen komolyan gondolta volna ezt. Alapvetően — mondom, hogy hasonlítottunk — jó kedélyű srác volt, szelleme élénk, friss, okos. De valamiért igényét érezte, hogy kimondja ezt a mondatot. Talán azért, amiért annak idején Voltaire. Talán azért is, amiért ma már én is  bizonyos viszolygással tekintek az üres optimizmusra. Ő már akkor túl sokat tudott az emberi szenvedésekről és fájdalmakról, és nem akarta, hogy mindez kimondatlanul maradjon.

Halála óta különösen gyakran gondolok arra, hogy sorsunk fordítva is alakulhatott volna; mindez teljes mértékben a véletlen függvénye. És most talán én feküdnék régesrég a föld alatt, és ő írná ezeket a mondatokat. Min múlt? A legkevésbé rajtunk. A legkevesebb, hogy megköszönöm neki mindazt, amire megtanított. Azt, hogy ne a mondatok felszínét nézzem, lássam mindig az emberi sorsot is, amely a mondatok mögött ott áll.

Nagyon remélem, hogy békében nyugszik. Előbb-utóbb pedig találkozunk.