Sprichst du Deutsch?
magad túl ne hajtsd!
a legkisebb vagy a családban,
de nem egyedül a világban.
Esküvőn jártam a héten. Egyik unokatestvéremnek (a tizennégyből) bekötötték a fejét.
Tizennégy unokatestvér... mindig utána kell számolnom, és remélem, hogy nem rontom el a számítást, nem hagyok ki senkit. Mindegyikük fiatalabb nálam, vagyis felnövekedésüket a kezdetektől végigkísérhettem. Mindegyiküket láttam egészen kis gyerekként, sőt majdnem mindegyiküket újszülöttként, csecsemőként is, aztán nagyobb gyerekként, iskolásként, némelyiküket (többségüket) pedig egyetemistaként, felnőttként is. Szédületes. Akinek nincs ilyen nagy családja, ilyen kiterjedt rokonsága, el sem képzelheti, mekkora erőt és támaszt jelent ez. Mennyire stabilizálja az ember helyét a világban, mennyire konzervatívvá teszi, micsoda védőhálót sző köré.
Nem írtam még erről itt soha, mint sok más, nagyon személyes dologról sem. Nem is tudom, mennyire szabad egy szövegnek intimnek lennie.
Tény, mindegyik unokatestvéremet nagyon szeretem, noha közelinek a viszonyom nem mondható hozzájuk. Évente egyszer-kétszer (legfeljebb háromszor) találkozunk, nagy ünnepekkor, és akkor is legfeljebb pár szót váltunk. Vannak köztük, akik közelebb laknak egymáshoz, közelebb is állnak korban, többször találkoznak, jobban tartják a kapcsolatot. Én lazább szállal kötődöm, de ugyanolyan erősen. (A lazább szálak is lehetnek szétszakíthatatlanok.)
Mit szeretek bennük? Életravalók, vidámak, értelmesek, tele érzelmekkel, lélekkel. És van bennük valami elemi életöröm, kedvesség, jóindulat. Mivel én valamiképp ebben nőttem fel, számomra az vált természetessé, hogy az emberek ilyenek. Ha nem ilyennek mutatkoznak, akkor valamilyen betegség gyötörheti őket. Íme így alakítja és rögzíti és teszi megmásíthatatlanná egy ember világképét a család.
No de térjünk a tárgyra, bevezetésnek ennyi bőven elég is volt.
Az esküvő remekül sikerült. Nem estek túlzásokba a szervezők, és ez tetszett. (Nem tetszik, amikor valaki mindenféle ötlettel tele akarja tömni az esküvőjét, mert nem ezektől fogja az ember jól érezni magát; jól érezni attól fogja magát, hogy csupa olyan emberrel van körülvéve, akit szeret.) De azért volt ötletesség és kreativitás is a szervezőkben.
A helyünket az asztalnál például egy játék segítségével tudtuk megtalálni.
Mindenki kapott egy borítékot egy országnévvel. Az én országom Olaszország volt. (Sokat töprengtem rajta azóta, hogy vajon miért. Mindenesetre tetszett a dolog. Soha rosszabb választást!) A kertben aztán ki voltak helyezve különböző információs táblák, melyeken városnevek álltak, mellettük pedig kis versikék. A versikék alapján ki lehetett találni, kiről van szó. Persze mindenki hamar megtalálta magát. Az én városom nyilvánvalóan csak Nápoly lehetett, hiszen mellette ez a versike állt:
Sprichst du Deutsch?
magad túl ne hajtsd!
a legkisebb vagy a családban,
de nem egyedül a világban.
Ez vagyok én. Németet tanítok, a szűken vett családban én vagyok a legkisebb. A városom tehát Nápoly.
Van-e értelme az ilyen mondatokon eltöprengeni?
Végülis aligha előzte meg a megírásukat hatalmas szerkesztői munka. Inkább egy-egy ötlet villanhatott be, egy-egy rímszó, a többit pedig megoldották a nyelv törvényei. Mély jelentést az ilyesmiből kihámozni olyasmi, mint horoszkópokból következtetni a jövőnkre.
No de én a horoszkópoknak sem vagyok radikális ellensége. Az is egy nyelvjáték, semmi több. Mint az egész asztrológia is. Arról szól, hogy a nyelvnek milyen rendkívüli hatalma van az emberek fölött. Aki "természettudományosan" közelít hozzá, felháborodik (hol vannak a bizonyítékok a csillagállás személyiségre gyakorolt hatásaira?). De akinek egy picit több esze van, tudja, hogy a nyelvjátékok hatalma alól a legracionálisabb emberek sem vonhatják ki magukat. Az asztrológiában és horoszkópokban semmi felháborító nincs, csak a helyén kell kezelni őket.
Mint ezt a versikét is. Vajon miféle üzenete lehet?
Mi ez a második sor például?
Úgy tűnik, olyasféle kép rögzülhetett rólam az emberekben, hogy "hajtom magam". Dolgozom. Szorgalmas vagyok. Lelkiismeretes.
Ez a kép tetszik. Igen, szívesen látom én is olyannak magam, akiben meg lehet bízni, aki komolyan veszi magát és az életét. Aki a munkájának él.
Hanem picit elmerengve a mondaton, rájöttem, hogy a dolog fordítva is érthető. Például gúnyosan. "Magad túl ne hajtsd!" Ezt lehet úgy is érteni, hogy hát persze eszedbe se jutna túlhajtanod magad, te egy alapvetően kényelmes ember vagy, aki szereti élvezni az életet.
És az a meghökkentő, hogy bizony nekem ez a kép is tetszik! Nincs rosszabb annál, mint amikor az ember túlságosan is komolyan veszi magát és az életét. Amikor csak hajtja, hajtja és hajtja magát, közben meg az egésznek a lényegéről (az élet megéléséről) feledkezik meg.
Megdöbbentett, mennyire ide-oda forgatható ez a sor. És mégis, mennyire rólam szól, akárhogyan forgatjuk. Mindkét személyiségjegy bennem van, sőt mindkettő nagyon is alapvető bennem. A lustaság és a szorgalom. Az élvezés és az aszkézis. A tréfa és a komolyság. Családi mintákat is követek ezzel.
Hanem a harmadik sor éppen ennyire kétértelmű. Mert persze, hogy legkisebb vagyok a (szűk) családban. De mit jelent az, hogy valaki "a legkisebb"? Persze világos: a legfiatalabb. De ez miért fontos, miért lehet kiemelni, milyen jelentése, jelentősége van? A "legkisebb" szóhoz pozitív és negatív mellékjelentések is kötődnek. Olyasmit is jelent, hogy "legjelentéktelenebb", de olyat is, hogy "legreménytelibb". A "legkisebb királyfi" az, aki eléri azt, amit a nagyobbak nem érhetnek el. Jelent ez szerénységet és ambíciót is. És íme, ez a kettő is mennyire igaz rám!
Az utolsó sor mégiscsak a legrejtélyesebb. Hogyhogy nem vagyok egyedül a világban?
Ki nincs egyedül, ha én nem?
És hogy jön ide a "de" kötőszó?
Aki a "legkisebb", annak elvileg egyedül kellene lennie a világban?
Olvasóm most bizonyára azt gondolja, hogy mérhetetlenül túlgondolok egy rögtönzött kis versikét. Mit mondhatok erre? Nyilvánvaló, hogy a versike szerzője (vélhetően kedves házasuló unokatestvérem) nem tudott minden jelentéséről a szövegnek, amikor megírta. Ez egyébként minden versre igaz. A befogadói oldal mérhetetlenül több jelentést tud kibányászni minden szövegből, mint amennyire az alkotói oldal gondolhatott. (Ezért sem túl izgalmas a kérdés, hogy "mire gondolt a költő?". Lehet, hogy semmire. Attól még a szöveg lehet nagyon izgalmas.)
A "legkisebbnek" elvileg egyedül kell lennie a világban, éppen azért, amiért a legkisebb: amiért a legjelentéktelenebb, egyszersmind a legreménytelibb. Amiért a legszerényebb, egyszersmind a legambiciózusabb. A mesék legkisebb királyfija is ilyen. Olyan helyzetek elé kerül, amelyek hétköznapi logikával nem megoldhatók. Valamit ki kell találnia, és ebben egyedül van.
Ámde én — az ennek ellentmondó feltűnő látszat ellenére — nem vagyok egyedül.
Vajon hogy az ördögbe lehet ezt érteni?
Először arra gondoltam: nem vagyok egyedül, mert világlátott vagyok, németül beszélek, ismerem a különböző kultúrákat, szóval valahogy úgy értettem: nem vagyok elveszve. Tág a horizontom.
Ez az értelmezés persze tetszik.
De aztán arra is gondoltam: miért hangsúlyozódik ez az "egyedüllét"? Ennyire nyilvánvaló, hogy egyedül vagyok, magányos? Külön világban élő? Semmiféle párthoz, szektához, csoporthoz, táborhoz nem vagyok köthető? Ennyire külön hangsúlyozni kell, hogy "mégse"?
Ez az értelmezés is tetszik.
Egyedüllét és társas lét megint csak olyasmi, mint a lustaság és a szorgalom, az élvezés és az aszkézis, a szerénység és az ambíció: együtt élnek. A kettő mindig együtt jellemzi az embert. Nem arról a közhelyről van szó, hogy az ellentétek közeli rokonai egymásnak (bár ez persze, mint minden közhely, igaz). Arról van szó, hogy az ember számára bizonyos jelenségek, tulajdonságok, életvezetési módok problémaként jelennek meg, és erre a problémára kísérel meg ilyen-olyan válaszokat adni. Az pedig elég nyilvánvaló, hogy számomra a "magány" az egyik ilyen alapvető problémakör, és ennek megoldására jön létre a társiasság igénye, a horizont kiszélesítése stb. Ahol a magány nem probléma, ott társas létről sem lehet beszélni, hiszen ugye mihez képest?
Micsoda különös versike. Egész végig a fejemben volt, és már napok óta foglalkoztat. (Ez persze talán még jobban jellemez, mint maga a vers...)
Azt a tanulságot szűrtem le, hogy még a legegyszerűbb szövegek is értelmezések egész hálózatát képesek létrehozni. Dehát így működik minden vers. Odadobunk a világnak egy mondatot, és az szétszedheti, cincálhatja, értelmezheti így és úgy, de arra, hogy valójában pontosan mit is jelent, a dolog természetéből fakadóan sohasem fogunk végleges választ kapni.
Ez az oka, hogy a verseket az ember jellemzően inkább megtanulja fejből, szóról szóra. Ez az egyetlen mód, hogy újra és újra válaszokat találjunk egyre nyugtalanítóbb kérdéseinkre.
No de miért Olaszország, és miért Nápoly?
A csodálatos mediterrán kultúra miatt? Kompenzálandó személyiségem "germán" jegyeit (a precizitást, alaposságot, pontoskodást)? A kék tenger és a hatalmas vulkán miatt? A hatalmas vulkán tövében letelepedő emberek miatt, akik bár tudják, bármikor kitörhet újra a Vezúv, mégis élnek és boldogok, mert tudják, hogy halálunk időpontja felett úgyse lehet sohasem hatalmunk?
Akár. És miért is ne?
