Egy nagy költő olyan, mint a kissármási földgáz vagy a budai hévforrások; meghagyható kiaknázatlan természeti tüneménynek s átalakítható lakások fényivé, messziről összesereglett emberek gyógyszerévé.

Szabad perceimben most Németh László esszéit olvasgatom a magyar irodalomról. Kiemelnek a jelenből, egy magasabb, és bár ritkább, de tisztább levegőjű világba visznek föl. Az esszék magyar írókról és költőkről szólnak, a kezdetektől, azaz a középkori virágénekektől a szerző jelenkoráig. Csupa kitűnő meglátás, csupa találó metafora, csupa kincs, csupa meglepetés. A tévedéseit avagy kora és közege előítéleteiből fakadó gondolattorzulásait is sallangmentes, élvezetes nyelven adja elő, nincs bekezdése, melyet unnék. Kétségtelen, hogy Németh László, akinek Iszonya alighanem ott van a tíz-tizenöt valaha írt legjobb magyar regény között, elsőrangú esszéíró is. 

Ha egy bokszoló mindenkit kiüt, akkor az egy jó bokszoló, nem?

Annyira kézenfekvő (és kézre eső) mondat, hogy szinte kihívja az értelmezést. Bizonyára szándékoltan is provokatív. Természetesen nem lesz célom itt meghemperegni a politika mocsarában, és a saját blogomat pártkatonák gyűjtőhelyévé tenni. Nem is politikai szempontból érdekel a mondat, hanem mert szimptomatikus, jóval túlterjed a pártok szféráján, és egész valóságfelfogásunkról, arról a nyelvjátékról, melyben gondjainkról gondolkodunk, nagyon sokat elmond.

Hirtelen jött az ötlet, hogy hosszú évek után ismét blogírásra adjam a fejem. Volt már egyszer egy blogom, szerettem is írni, mindig valóságos ünnep volt, amikor megnyitottam, és pötyögni kezdtem a mondataimat. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy nem érdekel többé annyira, amennyire először érdekelt. Egyszer-egyszer még föllángolt az eredeti izgalom, majd végül elhalt, a figyelmem más irányba fordult, mást tartottam fontosnak és lényegesnek, a blogvezetés pedig a múlt szinte hihetetlen emlékévé vált.

Egészen azért sohasem temettem el magamban a gondolatot, hogy újrakezdjem, de a formát nem láttam magam előtt. Márpedig minden a forma. Talán ugyanazt a bort isszuk, de nem mindegy, hogy vizes vagy talpas pohárból, netán tányérból szürcsöljük, és lefolyik szájunk két oldalán a vörös lé. Szerettem volna egy szép talpas poharat.