Ha egy bokszoló mindenkit kiüt, akkor az egy jó bokszoló, nem?

Annyira kézenfekvő (és kézre eső) mondat, hogy szinte kihívja az értelmezést. Bizonyára szándékoltan is provokatív. Természetesen nem lesz célom itt meghemperegni a politika mocsarában, és a saját blogomat pártkatonák gyűjtőhelyévé tenni. Nem is politikai szempontból érdekel a mondat, hanem mert szimptomatikus, jóval túlterjed a pártok szféráján, és egész valóságfelfogásunkról, arról a nyelvjátékról, melyben gondjainkról gondolkodunk, nagyon sokat elmond.

Hajdú Péterrel, az ismert és sokak által nem kedvelt (de nagy nézettséget generáló) televíziós személyiséggel készített interjút a 24.hu portál. Ebben hangzott el a következő mondat a Fideszről.

Ha egy bokszoló mindenkit kiüt, akkor az egy jó bokszoló, nem?

Alighanem mindenki, akinek nem teljesen romlott a lelke, érzi, hogy ezzel a mondattal valami nincs rendben. Hogy egészen pontosan mi, az viszont elemzést igényel.

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy az állítás igaz. Az a bokszoló, aki mindenkit kiüt, jó, sőt kiváló bokszoló. Amikor valaki bokszolásra adja a fejét, éppen az a célja, hogy ne őt üssék ki, hanem ő üsse ki minden ellenfelét, és egyedül maradjon a ringben. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy ez nemcsak a bokszolókra igaz, hanem jóformán mindenkire, aki valamilyen versenyben méretteti meg magát. Korántsem csupán sportolókról van szó. A verseny napjaink egyik legátfogóbb létformája, és szelleme a gazdasági életet éppen úgy uralja, ahogyan a köz- vagy kulturális életet is. Megy a verseny a vásárlókért, a fogyasztókért, a kattintásokért.

Aki végigolvassa a Hajdú Péter-interjút (amit messzemenőkig ajánlani tudok, mert ritkán nyílik ilyen kiváló alkalom bepillantani egy korunk szelleme által ennyire mélyen átitatott egyén gondolatvilágába), az láthatja, hogy Hajdú Péter számára a média világa sem egyéb, mint verseny a nézettségért. Minden egyéb szempont (innen nézve) csak másodlagos jelentőségű lehet.

Aki úgy véli, hogy a politika közege alapvetően különbözik ettől, az biztosan téved. A pártok ugyanúgy versengenek, ahogyan a gazdasági társaságok; a különbség csupán annyi, hogy az ő fogyasztóikat úgy hívják: választók. A cél azonban azonos: a terméküket eladni. Árnyalatnyi különbség, hogy ezt a terméket nem tusfürdőnek vagy mobiltelefonnak nevezik, hanem bizalomnak. A pártok a választók bizalmával kereskednek, és aki a legtöbbet tudja ebből a termékből eladni, az megnyeri a választásokat.

És mégis van egy különbség, egy lényegi különbség a pártok és a gazdasági társaságok között. A politikai csoportosulások ugyanis nem azért jönnek létre, hogy választásokat nyerjenek. A választások megnyerése mindig csak eszköz annak érdekében, hogy a politikai csoportosulás kormányozni tudjon, azaz saját elképzeléseit a világról, az életről, a hazáról, a gazdaságról, az államról és annak feladatairól át tudja ültetni a valóságba. Ennek eredendően már nincs köze a választói bizalomhoz; az elképzelések elvi értelemben függetlenek tőle. Nem azért akarok valamit megvalósítani, mert az a többségnek tetszik, hanem meg akarok valósítani valamit, és megmérem magam, hogy ez hány embernek tetszik. Ha kellően sokaknak, akkor megvalósítom; ha nem, akkor azt tudomásul veszem, de az elképzeléseimen mindaddig nem változtatok, amíg ennek elvi okát nem látom.

Az idézett mondat, illetve a gondolat tehát azért téves, mert összetéveszti a szavazatmaximálás technikáját a politizálás eredendő céljával. A jó szavazatmaximáló nem feltétlenül a legjobb politikus. (Ezzel nem mondok arról semmit, hogy ki a "jó" politikus, mondandóm csupán annyi, hogy azt ezzel a módszerrel nem lehet megmérni.)

Honnan ered ez a tévedés? Onnan, hogy két szellemi terület sajátos törvényeit, játékszabályait, nyelvjátékait összekeverjük. Az egyik terület a sport, a másik az állam igazgatása. Ez a tévedés azonban jóval általánosabb, mint hogy pusztán Hajdú Péterben vagy a jelenlegi kormánypárt működésében vegyük észre. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy egész korunk egyik legjellegzetesebb (és egyben legvégzetesebb) tévedéséről van szó. Akit a két terület összefüggése érdekel, annak okvetlenül ajánlom Maverick kiváló blogbejegyzését arról, hogy a média világa ma már világszerte szinte teljes egészében a sport logikáját követi. (Csak zárójelben jegyzem meg: sokat gondolkodtam már rajta, miért van az, hogy a XIX. század előtt gyakorlatilag nem létezett az élsportnak az a formája, amely ma számunkra olyan természetes. A magyarázat, mely szerint az embereknek egyszerűen több a szabadidejük, mint régen, meglehetősen felületes, és könnyen cáfolható. Sokkal valószínűbb, hogy az élsportnak a jelenlegi formája mélyen összefügg a "verseny" fogalmának kialakulásával, melynek eredete gazdasági.)

Magam mindig is hatalmas rajongója voltam a sportnak, gyerekkoromtól fogva mindig megnéztem, ha tudtam, a legkülönfélébb sportközvetítéseket, és a magam számára is amolyan "sportfilozófiát" tákoltam össze. Már-már ki is mondtam magamban (sőt talán valóban ki is mondtam, és talán nem is csak magamban), hogy a futballban minden megvan, ami az életben is. Vannak győztesek és vesztesek, méghozzá úgy, hogy a győztesek egyben vesztesek is, hiszen az erőviszonyok változnak, a játék kiszámíthatatlan, aki egyszer szerencsés volt, az legközelebb szerencsétlen lesz, ugyanakkor a szerencse is befolyásolható, a végzet alakítható stb. stb. Szóval a futball valóban kísértetiesen hasonlít az élethez.

Azt hiszem, Esterházy Péter, a szenvedélyes focista és zseniális író nyitotta föl a szemem, aki könyvet is írt a labdarúgásról, és a foci társadalmi jelentőségét talán mindenki másnál mélyebben érezte át. Ő mutatott rá, hogy van egy mélységes különbség futball és élet között. A futball játék, és mint minden játéknak, egyetlen célja van: megnyerni. A játék szellemét öli meg, aki nem akar nyerni, aki "engedi", hogy a másik nyerjen, aki, legyen szó akár a legegyszerűbb társasjátékról is, nem küzd teljes erőbedobásssal a győzelemért. Ezzel szemben az élet elvi síkon is megnyerhetetlen. Nincsenek ugyanis külső szempontok, nincsen olyan, hogy megnyert élet, elvesztett élet, hiányzik a győzelem mércéje. Egyik oldalról nézve győzelem az, ami a másik oldalról nézve vereség. Mindenki csak a saját életét élheti le, éppen ettől válik az emberélet megismételhetetlenné, újrajátszhatatlanná, éppen ez adja az emberélet egzisztenciális súlyát. Esterházy szavaival:

És szerintem az ún. életben sem kell állandóan nyerni. De a futballpályán igen. Aki ott nem akar nyerni, az nem tiszteli a játékot. Az élet pedig megnyerhetetlen.

Még mélyebbre ásva, még filozofikusabban:

Próbálkozzunk mással: sportban az élet. Küzdelem a létért. Győzzön a jobbik. Nehéz dolog ez. Mert szívünk szerint azt mondanánk: győzzön a jó. Csakhogy a jó nem akar győzni, van eszébe, veszteni sem akar, a jó valahogy mást akar, vélhetően nem akar semmit, csak lenni akar.

Ez futballpályán nem használható, ez a levés. Ott győzni kell, pontosabban győzni akarni, ez másképp nem megy. A különbségek vélhetően az Isten és a játékvezetők közti ontológiai különbségből adódnak. (Gondoljuk el egy pillanatra, hogy az Úristen vezet egy focimeccset. Ez les?! Ne vicceljen, Uram. Többszörösen rettenet!)

Ízlelgessük ezeket a mondatokat, és képzeljünk el egy világot, amelynek Istene egy futball-játékvezető.

Az élet (a valóságos, azaz egzisztenciálisan fölfogott, illetve a közélet) és a sport "ontológiailag" más szabályok szerint működik. Ha ezt képesek lennénk tudatosítani, és képesek lennénk ennek a gondolatnak a következményeivel számot vetni, bizonyos, hogy máshogyan nézne ki közéletünk, közbeszédünk, köznapiságunk.

Aki jó bokszoló, az még nem feltétlenül jó politikus, és nem feltétlenül jó ember. A jó bokszoló semmi egyéb, mint jó bokszoló. Ha egy politikai formáció értékét jellemezni próbáljuk, a sportból vett metaforák szükségképpen félre fognak vezetni minket.