Egy nagy költő olyan, mint a kissármási földgáz vagy a budai hévforrások; meghagyható kiaknázatlan természeti tüneménynek s átalakítható lakások fényivé, messziről összesereglett emberek gyógyszerévé.

Szabad perceimben most Németh László esszéit olvasgatom a magyar irodalomról. Kiemelnek a jelenből, egy magasabb, és bár ritkább, de tisztább levegőjű világba visznek föl. Az esszék magyar írókról és költőkről szólnak, a kezdetektől, azaz a középkori virágénekektől a szerző jelenkoráig. Csupa kitűnő meglátás, csupa találó metafora, csupa kincs, csupa meglepetés. A tévedéseit avagy kora és közege előítéleteiből fakadó gondolattorzulásait is sallangmentes, élvezetes nyelven adja elő, nincs bekezdése, melyet unnék. Kétségtelen, hogy Németh László, akinek Iszonya alighanem ott van a tíz-tizenöt valaha írt legjobb magyar regény között, elsőrangú esszéíró is. 

Hatalmas Berzsenyi-tanulmányából idézem a következő mondatot.

Egy nagy költő olyan, mint a kissármási földgáz vagy a budai hévforrások; meghagyható kiaknázatlan természeti tüneménynek s átalakítható lakások fényivé, messziről összesereglett emberek gyógyszerévé.

Különös két metafora ez. Geológiai metafora. Geológiai és egyben gazdasági. Már önmagában megmutatja, hogy ez az ember milyen különböző képzetköröket, tudásterületeket vont egységbe, mennyire holisztikusan gondolkodott. Fontos volt neki a táj, mint egy költőnek, aki a tájban szépséget, színeket, hangulatokat lát. De fontos neki a táj azért is, mert hasznosítható, mert nyersanyag. A kövekben kincsek rejlenek. A kincsekből gazdasági haszon származtatható. A gazdasági hasznot pedig szociális, magyar szóval: társadalmi célokra lehet fordítani, emberek kényelmére, gyógyítására. Micsoda metafora, micsoda mondat!

Mindez azonban csak a külső váz. Elemezzük egy kicsit beljebbről. A nagy költő, például Berzsenyi olyan tehát, mint a föld alatt rejlő kincsek, a földgáz vagy a termálvíz. Annyiban olyan, hogy létezését természetesnek vesszük, noha nem is tudunk róla. Ezen a földön, ezeken a köveken sétálunk, de fogalmunk sincs, mi rejtőzik alattunk. A világunkba Berzsenyi beírta magát, a versei léteznek, ki vannak nyomtatva, szavai beitták magukat a nyelvhasználatunkba, akkor is, ha nem tudunk róla. A költő hasonlóképpen működik, ahogyan a kissármási földgáz. Akkor is van, ha nem hoz hasznot nekünk.

De miért ne hozhatna hasznot nekünk?

Régi esztétikai vita, hogy a művészetnek van-e (vagy kell-e hogy legyen) gyakorlati haszna. Az emberiség legnagyobb gondolkodói veselkedtek neki ennek a kérdésnek, de dűlőre jutni benne nem sikerült. Van, aki szerint a műalkotás egyszerűen csak szép (még radikálisabban: egyszerűen csak van), és semmi több. Sem nem akar, sem nem tud más lenni. Értéke abban áll, hogy a létezést gyarapítja. Jól látható, hogy Németh László nem osztja ezt a nézetet. Egyebek között ez magyarázhatja személyének rendkívüli társadalmi aktivitását, sőt talán magát az esszéisztikáját is, vagyis azt, hogy nem tudott (nem akart) megmaradni "pusztán" regényírónak. Már ez a mondata is megmutatja, hogy szerinte a művészet éppen olyan hasznos is lehet, mint a földgáz vagy a termálvíz.

Mit gondolok erről — én? Ez egyrészt a mondat értelmezése szempontjából mellékes. Másrészt mégis érdekes lehet, mert ha egyetértek a mondat által sugallt gondolattal, eszembe juthatnak képek, melyek világosabbá tehetik.

Ha másmilyen haszon nem származik is a költészetből, egy "nagy költőből", lelki haszon mindenképp. Aki Berzsenyi-verseket olvas (vagy ismer), annak a lelke magasabb közegben jár, mint azoké, akik Berzsenyit nem ismerik. Egyszerűen jobb, gazdagabb, színesebb, felemelőbb szavak között él. Nem tudom, képzelhető-e nagyobb haszon ennél. Minél tovább gondolkodom rajta, annál inkább úgy hiszem: nem. Berzsenyi valóban gyógyszer, Berzsenyi valóban fény a lakásban; csak nem a testnek az, hanem a szellemnek.

Németh László gondja az, ami az enyém is: Berzsenyit sajnos nagyon kevesen kezelik értékén, nagyon kevesek számára fény vagy gyógyszer. Mellékesen jegyzem meg, hogy szerintem Berzsenyi nemcsak nagy költő, de az egész magyar irodalom egyik legnagyobb költője; talán hat-hét van, akit mellé helyeznék. Németh esszéit olvasgatva mormoltam magamban a BKK-n a legcsodálatosabb verseit; semmit sem koptak azóta, hogy 16 éves koromban fölfedeztem magamnak őket. Inkább csak még tovább fényesedtek.

Vessen a végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!

Ez a versszak (és maga az egész Osztályrészem című költemény) egészen-egészen döbbenetes. A költők általában a nyavalyáikról panaszkodnak, nem szereti őket a kedvesük, szidják az igazságtalan társadalmat, szegények, nem elég szabadok, elnyomják őket stb. stb. Milyen kevesen vannak, akik képesek eggyel tovább nézni: mi van akkor, ha mindenem megvan? Ha szeret a kedvesem, ha nem nyom el a társadalom, ha gazdag vagyok, és azt csinálok, amit akarok? Olyankor mi van? Tényleg, olyankor mi van?

Olyankor van ez a szorongás, amely ebből a versből árad, ez a megokolhatatlan, egzisztenciális szorongás; érezzük, hogy itt egy olyan ember beszél, aki csak ember, és semmi több. Nem forradalmár, nem szerelmes, nem küzd nemes célokért. Egyszerűen egy ember. Aki átérzi a létezés eredendő értelmetlenségét, és vibrál benne valami, amit megfogalmazni nagyon-nagyon kevesen tudnak, mert túl van a hétköznapi csip-csup harcokon és sérelmeken.

Kinek a felelőssége, hogy az Osztályrészem című verset talán ha száz magyar ember érzi így át ma, és talán már ezzel is sokat mondtam?

Bizonyára az irodalmároké, hiszen az ő feladatuk volna, hogy (Németh László metaforáját követve) kiaknázzák ezt a felmérhetetlen kincset. Bizonyára az irodalomtanároké is, és hogy én rátaláltam Berzsenyire, abban bizonyára nem csekély szerepe volt annak, hogy kitűnő irodalomtanárom volt.

De van más felelős is. A közeg is az. A közbeszéd, illetve az a fajta közgondolkodás, amely a magyarországi viszonyokra évszázados távlatban is oly jellemző: a pártoskodás általi csoportképzés. Hogy ennek a diszkurzív magatartásnak közvetlen köze van szellemi kincseink elsikkadásához, arra ugyancsak Németh László vezetett rá a következő mondatával:

A szétszakadás falukutatókra és urbánusokra nem kedvez Berzsenyinek, aki minden parasztságtól s minden sznobságtól használhatatlanul messze van — fönn.

Ahol csak jobboldal és baloldal van (népiek és urbánusok, liberálisok és nemzetiek, fideszesek és ellenzékiek, konzervatívok és haladók stb.), ott egy olyan csodálatos kinccsel nem lehet mit kezdeni, aki csak ember, és semmi több. Ennek a gyógyszernek a használatához egyszerűen magasabb szempontból kell nézni a valóságot.

Eljöhet egy olyan kor, amelyben emberek tömegesen Berzsenyit olvasnak? Ha úgy véljük, hogy ez a kérdés már kérdésként is nevetségesen utópisztikus, gondoljunk arra, hogy voltak a magyar művelődésnek olyan —igaz, nagyon rövid— időszakai, amikor egy-egy kultúrkincs valóban nagyon sokak ingerküszöbét átütötte. Ezeket az időszakokat nevezhetjük a magyar művelődés aranykorainak. Azért nem tartottak sokáig, mert az egyéni hiúság és az alacsonyabb szempontok aztán nem segítették az ehhez szükséges alázat érvényesülését. Mert ezt amúgy hosszabb távon semmi egyéb nem tartja életben, mint az alázat, az ember eredendő tudásvágya.

Ez az oka, hogy Németh László metaforája, bármily csodálatos, egy picit mégis félrevezető. A földgáz és a termálvíz anyagi hasznot hoz, így kiaknázásáról még a legföldhözragadtabb lelkek is meggyőzhetők. Berzsenyi költészetének értékéről ellenben csak azokat lehet meggyőzni, akik maguk is eleve magasabb, előkelőbb, talán azt se túlzás leírnom: kiválasztott lelkek.