A valóban isteni, általános maga a földművelés intézménye, az állam, a házasság stb.; ehhez képest jelentéktelen dolog tudni azt, hogy ha hajóra szállok, elpusztulok-e majd vagy nem.

Filozófiával sohasem foglalkoztam professzionális módon, így műveltségemet e téren mindig hiányosnak, lyukacsosnak, bizonytalannak, támadhatónak éreztem. Ahogy telt az idő, egyre több mindent olvastam persze, és a sok szöveg valamiképpen belém ivódott; kialakult bennem valamifajta érzék(enység), mely a műkedvelő zenehallgatóéhoz hasonlítható, aki egy-egy ütemről ha azt nem is tudja megmondani, hogy milyen zeneelméleti megfontolások késztették a megkomponálását, azt némi hibahatáron belül mégis, hogy ki volt a zeneszerző.

Így jártam hát nemrég is, nagyjából két héttel ezelőtt. Azért tulajdonítok jelentőséget ennek az időpontnak, mert ezt az írást azóta érlelem magamban. Mondhatnám, hogy nem volt időm megírni, ám ez nyilván mellébeszélés volna, még ha igaz is. Az igazság az, hogy valóban érlelnem kellett magamban az előbukkanó gondolatot, vizsgálat alá vonnom. Nem lehet, hogy valami nagyon triviálisat akarok megfogalmazni? Vagy valami velős butaságot? A műveltség adta biztonság filozófiai téren elhagy. Nem ismerem jól Kantot, Marxot, sőt a régi görögöket se ismerem jól. Mi több, Nietzschét se, Heideggert se, Jasperst se, Derridát se. Egyáltalán miféle alapon tudok így filozófiai problémákhoz hozzászólni? Azt mégse szeretném, ha a "vak vezet világtalant" esete forogna fenn, amikor tudásra szomjazó olvasóm nekilát e kis írás elolvasásának.

De ahogy telt az idő, egyre biztosabb lettem benne, hogy mégis ki kell mondanom, ami megkörnyékezte elmémet. Mégpedig mindenekelőtt azért, mert nem hagy nyugodni. Megvilágosodott előttem, hogy nem is "vezetni" szeretném olvasómat, hanem kérdezni. Vajon őt is birizgálja-e ez a mondat, ez a gondolat? Vagy ő már választ talált rá?

Ámde haladjunk sorjában.

Egy Sören Kierkegaard-kötetet kezdtem el olvasni pár héttel ezelőtt. Válogatáskötet, a Gondolat Kiadónál jelent meg 1982-ben. Tartalmaz egy bevezető tanulmányt, Suki Béla tollából, majd részleteket Kierkegaard fontosabb filozófiai műveiből.

Az első Kierkegaard-szöveg a könyvben Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra címet viseli. Ennek a szövegnek az egyik lábjegyzete Hegelt idézi. Tekintettel e blog igen szigorú koncepciójára, hogy mindig csak és kizárólag egyetlen egy mondatot idézek, nem írom ide az egész lábjegyzetet (mely egyébként Hegelnek az Előadások a filozófia történetéről című művéből való), csupán annak egyetlen mondatát, mely az egészet hivatott összetömöríteni:

A valóban isteni, általános maga a földművelés intézménye, az állam, a házasság stb.; ehhez képest jelentéktelen dolog tudni azt, hogy ha hajóra szállok, elpusztulok-e majd vagy nem.

Ebben a mondatban torkon ragadott Hegel, és azóta sem ereszt.

Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) kétségkívül a valaha élt egyik legnagyobb hatású gondolkodója az emberiségnek. Magam először akkor szembesültem a munkásságával, amikor egy egyetemi szemináriumunkra el kellett olvasnunk az Előadások a világtörténet filozófiájáról című művének egy hosszabb részletét. Kevésszer döbbentem meg annyira, mint akkor. Ebben a művében fejti ki Hegel történelemfilozófiáját, amely nagy vonalakban arról szól, hogy az emberiség története nem más, mint az abszolút szellem fokozatos öntudatra ébredése. Nem arról van szó, hogy a valóságban ez történt meg, hanem hogy ennek szükségszerűen meg kell történnie. Azért borzongtam meg, mert a rendszer a történelem esetleges változásait lényegtelennek tekinti; hasonlóképpen a darwini evolúciós elmélethez, mely a fejlődés keretfeltételeiről szól, amelyhez a valóság majd alkalmazkodik, hiszen logikailag belátható, hogy nem tehet mást.

Hegel filozófiája hatalmas kihívások elé állított valamennyi utána jövő gondolkodót. Nekem olykor úgy tűnik föl, mintha az utóbbi kétszáz év európai gondolkodástörténete nem is szólna másról, mint a hegeli konstrukció vitatásáról, lebontásáról, finomításáról, elvetéséről vagy dekonstruálásáról (ezek a fogalmak mind különböző dolgokat jelentenek). Marx igazán Hegellel vitatkozott; Nietzsche igazán Hegellel vitatkozott; Kierkegaard és az egzisztencialisták is igazán Hegellel vitatkoztak; még Wittgenstein is, még Derrida és Foucault is igazán Hegellel vitatkoznak. (Hogy olyan, vélhetően másodrangú gondolkodókról, mint Fukuyama, aki már fő műve címében sem tudott elszakadni Hegeltől, ne is szóljunk.)

Most, hogy hosszú szemelvényeket olvastam el a Vagy-vagyból és Kierkegaard más írásaiból, egyre erősebb az érzésem, hogy Hegelen egyáltalán nem olyan könnyű túllépni, mint azt első pillantásra gondoljuk.

Vegyük tehát szemügyre a kiemelt mondatot.

Tudni kell ehhez, hogy mire vonatkozik. Arról van szó, hogy Szókratész bizonyos kérdésekben az úgynevezett daimónjára hallgatott. Hogy mi ez a daimón, az pár ezer éve vita tárgya, hasonló lehet, mint a lelkiismeret vagy a felettes én, de bizonyos, hogy nem pontosan az. Valamiféle belülről jövő erkölcsi hang, mely bizonyos helyzetekben megmondja, hogy az ember miként cselekedjen.

Hegel állítása az, hogy a "daimón" jellemzően jelentéktelen kérdésekben szólal meg. Nem olyasféle kérdésekben, hogy miként gondolkodjunk például a "házasság", az "állam" vagy a "földművelés" kérdéseiről általában, hanem olyasféle sokadlagos jelentőségű kérdésekben, hogy például miként reagáljak rá, ha az állam engem a fiatalok megrontása vádjával halálra ítél.

Érzi olvasóm? Érzi olvasóm, hogy itt valami megdöbbentő gondolat "történik"?

Vajon ki az az ember, aki tényleg képes fölnőni a hegeli gondolkodás magaslataira, és sokadlagos jelentőségű kérdésnek tartja, hogy egy hajóúton személy szerint elpusztul-e vagy sem? (Hegelben egyébként az talán a legmegdöbbentőbb, hogy az ilyen súlyú mondatait csak mintegy odaveti, mindenféle különösebb pátosz vagy látható megrendülés nélkül.)

Pedig pont ez a lényeg, és pont ezen a ponton akaszkodik bele Hegelbe jóformán az összes fent említett szerző.

A marxisták (és általában Hegel baloldali kritikusai) azzal a gyanúperrel élnek, hogy Hegel úgymond könnyen beszél, de tartózkodna csak a Maslow-piramis alján, máris másképp látná ama hajóút végkimenetelének jelentőségét. (Magam erre a gondolatformára hajlamos vagyok úgy tekinteni, mint amikor valaki a maga alacsony szintjére próbál lehúzni egy valóban forradalmi eszmét.)

Az egzisztencialisták (nevezzük őket jobb híján jobboldali kritikusoknak) arra hívják föl a figyelmet, hogy a személyiség mindig végtelenül egyedi, egyetlen sorsa, útja van, és az a bizonyos daimón éppenséggel a legfontosabb kérdésekben szólal meg, nem pedig a legjelentéktelenebbekben.

De hát nem Hegelnek van végül is igaza? Nem jelentéktelen az egyén sorsa ahhoz képest, hogy milyen a világ szerkezete? Nem fontosabb-e a valóság, mint a szubjektum? Nem mindegy, hogy mi történik egy adott létezővel, amikor a világ sorsát tesszük mérlegre?

Szókratész már réges-rég meghalt, nem létezik. Amit az emberiséghez hozzátett, az nem az életrajza vagy a teste volt, hanem a gondolatai; ezek pedig ma is léteznek és hatnak. Az, hogy végül vállalta a halálbüntetést (noha meg is szökhetett volna), csak egy szempontból jelentős számunkra: hogy elvei fontosabbak voltak számára, mint az élete. Ha úgy tetszik, a hegeli mondatot igazolta: a hajóút végkimenetele számára jelentéktelen volt.

Vajon mi így vagyunk vele?

Nekem az a sejtésem, hogy Hegel rendszere okkal és alapjaiban is joggal támadható, sőt egészében el is vethető. Lehet úgy is tekinteni rá, mint valami provokatív őrültségre, vagy akár mint egy elmezavarodott idealista gondolatfutamaira. (Bár aki elolvassa érvelései rendkívüli logikai szigorát, vélhetően nem erre a következtetésre jut.) Úgy gyanítom azonban, hogy mindaddig egy, a hegelinél alacsonyabb szintű gondolkodás tájaira tévedünk, amíg nem vesszük egyfajta alapvetésnek, hogy egy hajóút előtt az elpusztulásunk miatt aggódni kicsinyesebb dolog, mint a világ absztrakt valóságszerkezetére vetni a pillantásunkat. Lehet, hogy vannak hatalmasabb magasságok is, mint a hegeli filozófia, de aki "mint talált tárgyat" nem képes bármikor visszaadni az életét, ha úgy kéri a sors, az nem fölötte van, hanem jócskán alatta marad ennek az óriási szellemnek.