Whatever happened to Global Warming?

Yuval Noah Harari az emberiség több millió éves történetét áttekintő Sapiens című (káprázatosan gondolatébresztő) könyvének egyik alapgondolata az, hogy az ember, miután egy barbatrükkel (amit nevezzünk kognitív forradalomnak) kikerülte a genetika vakvágányait, túlságosan gyors fejlődésnek indult, és miközben teste lényegében nem különbözik az állatokétól, fantáziája eszeveszett tempóban alakul, és alakítja át környezetét is. Szinte minden bajunk, katasztrófánk, fájdalmunk, betegségünk ebből a diszkrepanciából fakad. A többi állat olyan tempóban fejlődik, alakul és alkalmazkodik, ahogyan a környezete; az ember milliószor gyorsabban.

Miért veszélyes ez? Hát például azért, mert az ember a többi élőlényhez képest olyan versenyelőnyt szerzett, amelynek révén hatalmában áll teljesen kiirtani környezetének élővilágát. És ha hatalmában áll, akkor meg is teszi; hiszen ezt diktálják a génjei. Ez az a bizonyos diszkrepancia: hatalma egy istené, szervezete egy állaté.

Sokan valószínűleg nem tudják (én sem tudtam), hogy a Homo Sapiens nevű faj mekkora pusztítást végzett történelme során az élővilágban. Hadd idézzek egy picit hosszabban Harari könyvéből:

A sapiens letelepedése Amerikában [Kr. e. 12.000 körül] aligha volt vértelen. Áldozatok hosszú sorát hagyta maga után. Mikor az első amerikaiak délnek vonultak Alaszkából Kanada és a nyugati Egyesült Államok síkságaira, mamutokkal és masztodonokkal, medve nagyságú rágcsálókkal, lovak és tevék csordáival, túlméretezett oroszlánokkal, és még vagy tucatnyi, ma már ismeretlen nagyvaddal találkoztak, köztük félelmetes kardfogú nagymacskákkal és óriás földi lajhárokkal, amelyek 8 tonnát is nyomhattak, és 6 méteresre is megnőttek. Dél-Amerika nagy testű emlősök, hüllők és madarak még színpompásabb kavalkádját nyújtotta. A két Amerika az evolúció kísérleteinek óriási laboratóriuma volt, ahol Afrikában és Ázsiában ismeretlen állatok fejlődtek ki és éltek boldogan.

De csak eddig. A sapiens megérkezésétől számított 2000 éven belül ezeknek az egyedülálló fajoknak a többsége eltűnt. A jelenlegi becslések szerint ebben a rövid időszakban Észak-Afrika a nagy testű emlősök 47 neméből 34-et veszített el. Dél-Amerika 60-ból 50-et. A kardfogú nagymacskák, amelyek több mint 30 millió évig fennmaradtak, eltűntek, akárcsak az óriás földi lajhárok, a hatalmas oroszlánok, az amerikai lovak és tevék, az óriási rágcsálók és a mamutok. Kihalt több ezer kisemlős-, hüllő-, madár-, sőt rovar- és élősködő faj is (amikor kipusztultak a mamutok, a mamutkullancsok összes faja is követte őket a nemlétbe).

A fajirtás ma is tart, eszeveszett tempóban. Amikor természetfilmeket nézek, gyakran gondolok arra, hogy a filmekben látható állatok (párducok, gazellák, tevék, tigrisek, medvék és a többiek) már nem sokáig fognak létezni. Csoda, hogy eddig kibírták az ember területfoglaló falánkságát. A tendencia az, hogy életterük folyamatosan szűkül, zsugorodik, példányszámuk évszázadról évszázadra csökken. (Pár ezer éve még szerte Európában éltek például oroszlánok.)

Ez elég aggasztó jövőképet sejtet. Egy idő múlva talán már semmi sem marad a Földön, csak ember, néhány rendkívül szívós vírus, és esetleg néhány olyan faj, amelyet az ember a maga táplálásának céljára tenyészt. A fajirtásnak azonban hatalmas ára van; a növénytakaró elpusztulásával a Föld klímája is megváltozik, légköri egyensúlya fölborul, és egyre élhetetlenebbé alakul.

Azért teszi ezt az ember, mert gonosz? Szó sincs róla. Az ember pontosan azt teszi, amit, ha ekkora hatalma volna, valószínűleg minden más faj is tenne: növelni igyekszik az életterét, saját szövetei és idegpályái számára igyekszik minél jobban kizsákmányolni természetes környezetét. Nincs ebben semmi különös. A különösség (és veszedelem) abban van, hogy egy ilyen élőlény kezében ekkora hatalom összpontosul. És hatalma ma már nem is évezredről évezredre, hanem évről évre növekszik, ahogyan technikai fegyverzete egyre kifinomultabbá és félelmetesebbé válik.

Ámde a természetben mindennek ára van. Egyre több közvetett és közvetlen bizonyíték van rá, hogy az emberi tevékenység az utóbbi évszázadokban egy régen látott klímaváltozást indított be. A klímaváltozás tényét illetően teljes tudományos konszenzus létezik, teljesen függetlenül attól, hogy az adott tudós milyen politikai nézeteket vall. És azt is egyre kevesebben vitatják, hogy a változás legnagyobbrészt emberi tevékenység eredménye.

A magam részéről egy ideje kerülöm a "globális felmelegedés" kifejezés használatát. Ennek legfőbb oka az, hogy elolvastam Maverick blogjának szemfelnyitó bejegyzését, melyből világossá vált számomra a probléma lényege. Ez pedig nem az, hogy pár fokkal melegebb lesz, meg hogy megolvadnak a jégsapkák, és néhány partmenti város víz alá kerül. Hanem az, hogy egy roppant kifinomult áramlási rendszer megzavarodik. Lehet modellezni, hogy mindez hogyan hat ki a növénytermesztésre, az emberek élelmezésére, és egyebekre. Jelenlegi tudásunk szerint egy ötfokos átlaghőmérséklet-emelkedés az élet legnagyobb részét eltüntetné a Föld színéről. Világos, hogy ennek az emberi fajra nézve is beláthatatlanul katasztrofális következményei lennének. (Ismert Einstein mondása, mely szerint a méhek kipusztulását az emberiség három nappal élné túl.) Abban már most nagyjából minden értelmes ember egyetért, hogy a jelenlegi gazdasági rend és életvitel hosszú távon nem fenntartható.

Úgy képzelné az ember (az olyan ember, akinek fogalma sincs a pszichológiáról), hogy ilyen helyzetben az emberiség összefog, és mindent megkísérel megtenni a katasztrófa elkerülése érdekében. Kétségkívül voltak ilyen kísérletek, klímaegyezmények és hasonlók. De amikor a világ jelenlegi talán leghatalmasabb embere, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a hírt, hogy "minden rekordot megdönthet a brutális és elhúzódó hidegfront", azzal a tweettel kommentálja, hogy

Whatever happened to Global Warming?

akkor az ember csak arra tud gondolni, hogy hát igen, ez a faj megérdemli eljövendő sorsát.

Illetve én nem is egészen erre gondolok. Hadd legyek pontosabb.

Én részvétet érzek. Trump mondata teljesen természetes mondat. Pontosan ilyesféle mondatok hangoznának el egy oroszlán szájából is, ha tudna beszélni. Pontosan ilyesféle mondatok hangoznának el minden ember szájából, akinek génjei arra fejlődtek ki, hogy a jelenvaló világban éljen, és ott igyekezzék boldogulni. Pontosan ezt a mondatot mondanám ki én is, ha a témának nem olvastam volna minimális mértékben utána, nem olvastam volna el például Maverick bejegyzését, illetve nem volna bizalmam a tudományban.

A tudományba vetett bizalom valóban nem természetes. A természetes látásmód az, hogy a Föld jó nagy, a Nap meg egy kicsi golyó, és hogy a Nap meg a Hold körülbelül ugyanakkorák. Elképesztő agytornák szükségesek hozzá, hogy ettől a látásmódtól eltávolodjunk. Millió előítéletet le kell dobnunk, ki kell lépnünk saját nézőpontunkból, fantáziálnunk kell, elképzelni ezt-azt, merengeni, egy kicsit megállni.

Persze megdöbbentő, hogy Trumpnak sohasem volt egy kis ideje erre. Szóval hogy átgondolja, azok az emberek ott nem hátsó politikai szándékból vagy a háttérhatalom összeesküvését követve mérték azt, hogy a légkör ma melegebb, mint száz éve, hanem mert tanultak, kutattak, képezték magukat, alázattal fordultak a dologhoz magához. Megdöbbentő, de mégsem egészen.

José Ortega y Gasset spanyol filozófus már mintegy száz évvel ezelőtt fölfigyelt a Trump-jelenségre, és kitűnően le is írta azt. Korábbi blogomon, amely még nem "szakosodott" ennyire a mondatokra, többször foglalkoztam vele, rövidebben-hosszabban. Hadd idézzem most híres esszéjének,  A tömegek lázadásának egy részletét:

Még ma is, amikor pedig bizonyos jelek a tökéletesedés e hitén csorbát ejthetnek, még ma is a legtöbb ember meg van győződve arról, hogy száz év múlva az automobilok még kényelmesebbek, még olcsóbbak lesznek, mint ma. A hasonlat idevág. Mert az átlagember amikor erre a technikai és társadalmi tekintetben annyira tökéletes világra ébred, valóban azt hiszi, hogy ezt a természet alkotta ilyenné és nem gondol azoknak a kiváló egyeseknek a zseniális erőfeszítéseivel, amelyeknek ez az egész köszönhető. Még kevésbé egészíti ki ezt a gondolatot azzal, hogy mindez a könnyedség az ember bizonyos erényein nyugszik, s ezeknek az erényeknek csak rövid kihagyása is, hamarosan eltünteti az egész nagyszerű alkotást.

A tudományellenesség a tömegember legjellegzetesebb vonása, hiszen a tömegember tagadja azt az alázatot és fegyelmet, amely a tudományos kutatáshoz (de egyáltalában: bármiféle nagyszerű teljesítményhez) elengedhetetlen. Trump a tipikus tömegember, és szavazói is azok, akik szavaiból kihallják, amit ők is mondani szerettek volna.

A tudományellenesség genetikai alapon megérthető, etikailag azonban elfogadhatatlan, hiszen Trump is, mint mindenki, mindent a tudománynak köszönhet, az öltönyeitől kezdve az autóján át a twitter-oldaláig. Mindent olyan embereknek köszönhet, akiken ma még gúnyolódik. Szóval olyanoknak, akik génjeik és primér élményeik ösztönzésein túllépve hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy megértsék egyre komplexebbnek mutatkozó világunkat.