Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Közhelyekről

2017. szeptember 06. - Csöncsön

A sorsodat nem elfogadnod, hanem megválasztanod kell.

Fölszálltam délelőtt a kék metróra, és szembenézett velem egy reklám. Egy Coelho-könyv reklámja. Aztán leszálltam a Deák téren, és átsétáltam a piros metróhoz. Arra is fölszálltam, és a kérdéses reklám ott is szembenézett velem. Mintha csak üldözne. Leültem a reklámmal szemben, és akárhányszor fölpillantottam, mindig ezt láttam, Az Ötödik Hegy című Coelho-regény reklámszövegét:

A sorsodat nem elfogadnod, hanem megválasztanod kell.

Nagy, látványos, szembeszökő betűkkel. Valahogy így:

A SORSODAT NEM ELFOGADNOD, HANEM

MEGVÁLASZTANOD KELL.

Csak bámult és bámult rám ez a mondat. Mit akarhat tőlem? Miért üldöz? Kisvártatva fölfogtam. Azt akarja, hogy írjak róla. Íme, én vagyok az a mondat — mondta nekem —, amely kifejezi korodat.

Bevallom, még soha egyetlen sort sem olvastam Paulo Coelho, a világhírű és hallatlan népszerűségnek örvendő brazil író munkásságából. Róla és a regényeiről nem tudok tehát semmit sem mondani. Előfordulhat, hogy végigolvasom majd egyszer egy művét, és remekműnek fogom találni, mindenkinek továbbajánlom. Mindazonáltal ez nem túl valószínű. Miért? Még sohasem gondolkoztam ezen. Honnan erednek az előítéleteink? Nyomára lehet jutni egy előérzetnek? Coelho a közhely-emberek közhely-írójaként él a tudatomban, és minden olyan reklám, mint a fönti, csak megerősít ebben az érzésemben. De tulajdonképpen miért is?

Hát nem gyönyörű ez a gondolat? Megválasztani a sorsunkat! Valami nagy-nagy szabadságot sugall ez. Valami olyasmit, hogy amiben benne élünk, a munkánk, a családunk, a környezetünk, az nem feltétlenül és nem szükségszerűen tartozik hozzá az életünkhöz, eredendő hajlamainkhoz. Hogy mi igazán kik vagyunk, azt magunk választhatjuk meg. Nem is kell ehhez egyéb, csak bátorság, hogy adott sorsunkból kitörjünk.

Egyből eszembe is jutott egy irodalmi párhuzam. A gondolat ugyanis egyáltalán nem új. József Attila írta:

A késő fordulású
eget míg nézheted,
te lassú jajdulású,
alkosd meg végzeted!

Megalkotni a végzetet: ez ugyanaz, mint amit a reklám mond!

Ugyanaz?

Hát, nagyon nem ugyanaz. De a lényeg nem a gondolat. A "gondolat" az, mondjuk, "majdnem" ugyanaz, sok különbség mindenesetre nincs. Az egyik mégis egy katartikus költemény, a másik pedig egy elviselhetetlen közhely. Hogy lehet ez? Mi teszi ezt a különbséget?

A válasz nagyon leegyszerűsítve valami olyasmi, hogy a vers idézőjelben van, míg a reklám komolyan veszi magát.

Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha a reklám is idézőjelben lenne. Valahogy így:

"A SORSODAT NEM ELFOGADNOD, HANEM

MEGVÁLASZTANOD KELL."

Ugye, hogy máris mennyivel kevésbé lenne émelyítő?

A líra mindig valahogy idézőjelben szól, és amikor szó szerint idézzük, akkor voltaképpen egy idézetet idézünk. A lírának ez az (eredendően kimondott szótól való) eltávolítás annyira lényegi eleme, hogy nélküle megszólalni sem tud. Ha egy szóról, akármelyikről, azt mondjuk, hogy egy költemény része (vagy egésze), azzal azonnal eltávolítottuk a szó szerint vehetőségétől.

Ez azt jelenti, hogy a reklám "komolyabban" gondolja, mint József Attila? Különös módon: éppen ellenkezőleg. Egy olyan gondolatot, mint a sors megválasztása, csak bizonyos feltételek között lehet komolyan venni. Ezen feltételek közé nem tartozik a metróplakáton levő Coelho-reklám. Annál inkább egy hét, illetve hat szótagos jambikus sorokból álló költemény. Miért? Mert olyan dolgokról, mint "sors", "élet", "szenvedés", "valóság" és társai, szóval ilyen megfoghatatlan, túlságosan is sok mindent jelenthető dolgokról nem lehet a hétköznapi szavaink közegében beszélni. Ezek a szavak mindenkinek mást jelentenek, valójában nem is létezik közös pont két ember között, aki ilyen szavakat használ. Mi az, hogy sors? Az élet, amit leéltem 1981 és 2017 között? A családom? A szüleim? Az iskola, amelyikbe jártam? A szerelmeim? A barátaim? A munkám? Minél jobban belemegyünk, annál nyilvánvalóbb, hogy megoszthatatlan területeire tévedünk az emlékezésnek. Aki ezt nem érzi, az vagy rettenetesen buta, vagy viszolyogtatóan öncsaló.

Egy költeményben azonban száz meg száz idézőjel, ritmusbravúr, mondatcsavar és belső rím között valami csoda folytán (melyet elemezni talán valóban illetlenség is volna) létrejöhet a megértés felejthetetlen eseménye. Valahányszor eszembe jut a fenti József Attila-strófa, érzek valamit. Nem tudom körülírni, hogy mit, buta szavakkal próbálkozhatom csak; van benne valami hidegség (de melegség is), bátorság, kétségbeesés, elmúlás-iszony, és nem utolsósorban valami mély bölcsesség, valami filozófia, valami olyasmi, hogy azt, hogy az ember mi lesz, azt maga "csinálja" meg, maga szövi meg a maga legendáját stb. stb. Gondolati síkon ez majdnem ugyanaz, mint a reklám szövege, de az utóbbi mégis teljesen közönyösen hagy a maga igazsága felől.

Ez rendben van, de mit tehet Coelho a reklámjairól? Az első válasz erre az, hogy persze semmit. A könyveit nem a köré gerjesztett legendás köd alapján kell megítélni. Ezért is mondtam, hogy róla mint íróról nem gondolok egyelőre semmit. Majd ha olvastam tőle valamit.

A második válasz azonban mégis az, hogy ez az ember gyanús. Milyen emberek vonzódhatnak ilyen reklám-közhelyekhez? Kiknek készülnek ilyen reklámok? Kik az ő barátai? Milyen célcsoportja van ennek a reklámnak?

Jómagam még nem találkoztam olyan jó ízlésű emberrel, akit az ilyen mondatok, mint amilyen a fönti idézet is, ne sértettek volna. Bizonyos értelemben épp az ilyesféle mondatokon mérhető le, hogy valaki jó ízlésű-e. Egy jó ízlésű ember igazságérzetét ugyanis mélyen sérti, ha ennyire semmibe veszik a — sorsát. Nem azért, mert még nem választotta meg magának, hanem mert úgy beszélnek róla, mint egy lábtörlőről, amelyet el is fogadhat az ember, meg választhat is magának az IKEA-ban egy másikat. Minden közhely tiszteletlenség. Aki csak közhelyeket hajlandó pufogtatni, az nem tiszteli minden egyes élet felmérhetetlen egyediségét. (Persze lehet közhelyeket pufogtatni éppen ezzel a céllal is: tiszteletlenségből, azaz provokatív szándékkal. Ekkor azonban jó, ha jelezve van valahogy a provokáció, idézőjelekkel, zárójellel, mondathangsúllyal, Isten tudja, hogyan.)

Azt mondta nekem a mondat, hogy ő az, amelyik kifejezi korunkat. Ezt bizonyára úgy értette, hogy korunk az ízléstelenség, a közhelyesség és egymás sértegetésének kora. Bele sem gondolunk, hogy miket mondunk, csak beszélünk, és beszélünk, a szavainknak semmiféle súlya nincs, átgázolunk másokon, és ezt úgy nevezzük: sorsot választottunk. Tulajdonképpen ártalmatlan dolog egy ilyen reklám, sőt valahol még meg is érint a szívemben egy húrt, és közvetve még József Attilát is eszembe juttatja. De ha elképzelek egy embert, aki a mondat legfontosabb szavával (a "kell" igével) együtt ezt az idézetet úgy ahogy van magáévá teszi, majd a szemembe néz, és számon kéri rajtam a választandó sorsomat, végigszalad a hideg a hátamon.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr6412808446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása