A józan gondolkodású földmíves falusi emberek, akik ott voltak, sokkal több jelenséget vettek észre a holttesten, mint a tudománynak és hivatalnak embere.
A hazájukat mélyen szerető magyarokban él egy több évszázados félelem. A félelem persze, hiszen félelem, nem racionális, nem ésszerű megfontolások által keletkezik, hanem zsigerből jön. Valahogy így lehetne megfogalmazni: a magyar nép annyi lehetőséget kapott a sorstól, megkapta Európa egyik legcsodálatosabb vidékét, kapott egy gyönyörű és mindennek a kifejezésére alkalmas nyelvet, kapott temérdek tálentumot; és ezzel a sok adománnyal az idők során önző, rövidlátó megfontolásokból rútul visszaélt; ahelyett hogy a rövidtávú és parciális érdekű hasznok helyett a közjóra, a "nagyobb rész boldogulására" helyezte volna figyelmét, képtelen volt alázattal és megbecsüléssel viselkedni honfitársaival szemben; és mivel így tett, mint egy természeti törvény, nem maradhat el a sors (Isten) büntetése: a magyarság el fog pusztulni, és ezt a pusztulását meg fogja érdemelni.
A kép romantikus, de ki tagadná, hogy létezik ma is? Amikor valaki manapság a hazája sorsa miatt aggódik, akkor nem a saját személyes sorsa zaklatja. A személyes sorsot rendbe lehet hozni, van élet külföldön is például, a világ elég tágas, és egyébként is: itthon sem lehetetlen a boldogulás, ha valakiben kellő akarat és elszántság él. De mi lesz az országgal, a hazánkkal, ha a közgondolkodást az egyéni önzés, a szociális érzéketlenség és a kultúra megvetése uralja el? Ma már a haza pusztulását talán nem úgy képzeljük el, mint Vörösmarty vagy Kölcsey, nem egy mitikus temetés képe sejlik föl előttünk, hanem valami még sokkal rosszabb (az általános eligénytelenedésé és elbutulásé); de ki tagadná, hogy ez a félelem ma is létezik?
És amikor ez a félelem fölbukkan a tudattalan mély rétegeiből, gyakran mi is úgy járunk el, ahogyan a bibliai Ábrahám. Igaz embereket keresünk; ötvenet, húszat, ötöt, olyan embereket, akik miatt a magyarság egyszerűen nem pusztulhat el. Természetesen bárki utánanézhet újra a Bibliában, hogyan is szól Ábrahám az Úrhoz, hogyan könyörög Sodomáért, de talán mégis egyszerűbb, ha ideidézem ezt a csodálatos beszélgetést Mózes első könyvéből:
Azért ezt mondta az Úr: Mivel már igen sok a jajkiáltás Sodoma és Gomora miatt, és vétkük igen súlyossá vált, lemegyek, hogy megnézzem: vajon csakugyan a hozzám eljutott jajkiáltás szerint cselekedtek-e, vagy sem. Tudni akarom.
Amikor a férfiak megfordultak, és elindultak Sodoma felé, Ábrahám még ott állt az Úr előtt.
Odalépett hozzá Ábrahám, és ezt kérdezte: Vajon elpusztítod-e az igazat is a bűnössel együtt?
Hátha van ötven igaz ember abban a városban? Akkor is elpusztítod, és nem bocsátasz meg annak a helynek azért az ötven igazért, akik ott laknak?
Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy, hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös! Távol legyen tőled! Vajon az egész föld bírája nem hozna-e igaz ítéletet?
Az Úr így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.
Ábrahám újból megszólalt: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok.
De ha az ötven igaznak öt híja lesz, elpusztítod-e az öt miatt az egész várost? Ő ezt felelte: Nem pusztítom el, ha találok ott negyvenötöt.
Ismét szólt hozzá, és ezt mondta: Hátha negyven található ott! Az Úr így felelt: Nem teszem meg a negyvenért.
Ne induljon föl az én Uram, hogy beszélek – szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így felelt: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat.
Ábrahám ezt mondta: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak: hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a húszért.
Ábrahám ezt mondta: Ne haragudjon az én Uram, hogy még egyszer szólok: hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a tízért.
Ekkor az Úr befejezte a beszélgetést Ábrahámmal, és eltávozott, Ábrahám pedig visszatért lakóhelyére.
Nos, ha mi igaz magyar embereket keresünk, akkor bizonnyal találunk ötvenet, és az egyik közülük (számomra kétségtelenül) Eötvös Károly volt.
Eötvös Károly nem volt rokona annak a két másik Eötvösnek, akik úgyszintén beférnének az ötven igaz magyar közé. Pedig Józsefnek a fia, Lorándnak a testvére lehetett volna. 1842-ben született, és 1916-ban halt meg, működése tehát a dualizmus korára esik. Ügyvéd volt és parlamenti képviselő. Méghozzá (ez lényeges) ellenzéki képviselő volt, azaz "'48-as", aki tehát a nagyobb nemzeti függetlenségben hitt. 1882-ben ő így, tehát "nemzetiként" vállalta el (természetesen párttársai neheztelését magára vonva) a tiszaeszlári perben a zsidók ügyvédjének szerepét. Kivételes bátorság és karakánság kellett ehhez. Egy hiszterizált közvéleményben állt ki a megvádoltak mellett, mert hitt a jogban és az igazságban.
Mikszáth Kálmán őt a legokosabb magyarnak nevezte, de most, hogy olvasom a fő művét, a tiszaeszlári vérvád történetét földolgozó A nagy per, mely ezer éve tart és még sincs vége című könyvét, nekem nem is elsősorban az okosság látszik benne lényegesnek. Hanem az, hogy Eötvös Károly kivételes stiliszta volt.
Őt olvasva nem is tűnik olyan megmagyarázhatatlan csodának például Kosztolányi fölbukkanása.
A nagy pert gyönyörűség olvasni.
Mi a stílus erejének titka? Számomra a legfontosabb a sallangmentesség. A mondatokban nincs egy felesleges, oda nem illő szó. Nincsenek fölösleges jelzők, mindennek funkciója van. A bekezdések tömörek, sok bekezdés csupán egyetlen egy mondat. Ez alkalmat ad az olvasónak a pihenésre, a meditálásra. Szóval előzékeny és udvarias is. Nincs elviselhetetlenebb, mint az az író, aki nem használ bekezdéseket. (Biztos vagyok benne, hogy az ilyen írók a lelkük mélyén szadisták; és ez annál bosszantóbb, mert egészen zseniális, hatalmas írók is akadnak köztük. De hát attól még, hogy hatalmas író valaki, lehet szadista.) És persze nemcsak sallangmentes a nyelve, hanem ízes is, természetes, közvetlen, nem nyakatekert, a szavakat a közönséges nevükön nevezi, és az átlagember beszédétől csak abban tér el, hogy sokkal-sokkal több szót ismer, tehát sokkal több mindent ért és értet is meg a valóságból.
Idézek egy mondatot a könyvből, mely mind formájában, mind jelentésében talán megmutatja, hogy miért csodálatos könyv A nagy per.
A mondat előzménye, hogy a felső-Tisza-vidéki tutajosok megtalálták (vélhetően) Solymosi Eszter, az eltűnt lány holttestét, bejelentették a tiszadadaiaknak, majd annak rendje és módja szerint a part mellett eltemették. Miután híre ment az esetnek, hogy a tutajosok hullát találtak, az éjszaka közepén kimegy a parthoz a főbíró, a községi jegyző, egy zsidó tanító, egy zsidó gazdaember, egy kálvinista joghallgató, egy katolikus tanító, egy zsidó kereskedő, a segédszolgabíró, egy orvosnövendék, egy gyógyszerész, egy pandúr, és persze a falu apraja-nagyja, földművesek, zsellérek, kálvinisták, zsidók, katolikusok, hogy lássák az Eszter holttestét.
A jelenet természetesen nem mentes a helyzetkomikumtól, de Eötvös nem abban utazik, hogy öncélúan "lelője a poénokat". Rábízza az olvasóra, hogy érezze, mennyire abszurd és komikus az egész. És megjegyzi:
A józan gondolkodású földmíves falusi emberek, akik ott voltak, sokkal több jelenséget vettek észre a holttesten, mint a tudománynak és hivatalnak embere.
Miért tetszik nekem ez a mondat?
Talán nem is a mondat tetszik, hanem az, ami lehetővé tette. Azaz Eötvös Károly csodálatos bölcsessége.
A vérvád nyilvánvaló babonaság, az ismeret és felvilágosultság hiányából fakad, és a vérvád ügyében Eötvös természetesen az észt, a felvilágosodást, a jogot képviseli. Mennyiszer látjuk ugyanakkor ma is, hogy a felvilágosultságot a népivel, a parasztival, az egyszerűvel szembeállítják. Mennyiszer tetten érhetjük azt a gondolatsémát, hogy ami mélyen gyökerezik a népben, az csak ostoba, előítéletes és veszedelmes lehet. Mennyiszer halljuk, hogy a falusiak és a parasztok elmaradottak, míg a városiak kiműveltek és kulturáltak. Mennyiszer állítják szembe az iskolázott emberek tudását az iskolázatlanok tapasztalataival, és mennyiszer billentik el, hol egyik, hol másik irányba a mérleget, hol az egyszerű emberek tapasztalatainak, hol az iskolázottak tudásának adva egyedül hitelt és érdemet. (Van ma már olyan párt is, amely egyenesen a szavazati jogot is csak bizonyos iskolázottság megléte esetén adná oda az embernek.)
Nem így Eötvösnél. Ő nem fogadja el ezt a leegyszerűsítő, egyszersmind elbutító sémát. Ő mindig a dolgot magát nézi. És ha azt látja, hogy valamiben a józan parasztnak van igaza, akkor azt elismeri, akár a tudománynak és hivatalnak emberével (tehát saját magával is) szemben.
Itt nem valami hamis illúzió ápolásáról van szó, hogy tudniillik a nép még "romlatlan" vagy hasonlóról. Nem. Csak az adott helyzetről, az adott jelenetről. Mert lehetnek olyan esetek, amikor egy egyszerű ember tényleg többet lát meg, mint egy tudós; ahogyan adott dologról egy állat is többet érezhet meg, mint egy ember, hiába csekélyebb a tudása.
Eötvös az egész vérvád létrejöttében sem egyes embereket hibáztat. Vannak persze, akiknek bűne nyilvánvaló; akik kifejezetten gonosz szándékból hergeltek egymásnak népeket. Bármennyire oka lett volna az ellenkezőjére, hideg fejjel, szinte flegmán ábrázolja a társadalmak életét mozgató folyamatokat, és a véletlen szerepét sem tagadja el. Miközben egyes pontokon majd szétreped a szíve a részvéttől az olvasónak. Innen tényleg már csak egyetlen lépés Kosztolányi prózaművészete.
Eötvös Károly azok közé tartozik, akik miatt mégiscsak hatalmas kár lenne a magyarság pusztulásáért. Sokkal többet tudott erről a hazáról, mint azok, akik oly gyakran habzó szájjal ítélkeznek fölötte, vagy akik hamisrózsaszínre festik egy-egy csoportját, korát vagy eszméjét. Hogy a legokosabb ember volt-e a korában, azt nem tudom. Az biztos, hogy az ötven igaz között (nálam) helye lenne, amikor az Úrral vitatkozom magunkért.
