Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Rólad szól a mese

2017. november 07. - Csöncsön

Ha ugyan mesélés volt az: a kényszerű sietség a történet csattanója felé, csupaszon sántáló mondatok buktatói között; a helyzetek, fordulatok, lélekállapotok szószegény elnagyolása; a képzelet mögött kullogó kifejezőkészség elesettsége; a feltáratlan maradt természet, névtelen virágaival és egyetlen esőjével, amely – későbbi megfigyeléseim szerint – sohasem szemerkélt, nem zengett, zuhogott, nem dobolt, nem paskolt, semmilyen más változatában meg nem jelent, mindig csak esett.

Vannak könyvek és szövegek, amelyekre meg kell érni. Élettapasztalatot szerezni, ráeszmélni, hogy miért szólnak rólunk is. 

Sütő András prózája sohasem érdekelt. Úgy éreztem, nem nekem szól. Hiszen mit mondhat nekem, tősgyökeres nagyvárosi embernek, aki egész életét a harmadik emeleten töltötte, volt fürdőszobája, mikrosütője és színes tévéje, egy falusi író? Aki falusi, és még ráadásul erdélyi is. Távolinak, idegennek, követezésképpen unalmasnak gondoltam. Nem is olvastam tőle semmit.

Azaz ez így nem is igaz. Volt nekünk egy különleges olvasókönyvünk negyedikben. Még a Kádár-kor vége felé készült, barna képekkel, rengeteg olyan szemelvénnyel és részlettel, mely a későbbi könyvekből már hiányzott. Ideologikus könyv volt, tudatosan forradalmi szövegekkel földúsítva, de sok-sok szép verssel, novellával és érdekes adatokkal. Szerettem, mint ahogy minden olvasókönyvemet szerettem. Csak azt nem szerettem benne, hogy már használat közben darabokra hullott, kiestek belőle a lapok, és most is minden oldala külön áll. Hiszen persze megvan ez a könyvem most is. Nos, itt volt egy Sütő András-novella is, Egy csupor zsír címmel. Na, az tetszett. Azzal még a legszemélyesebben is azonosulni tudtam, hiszen négy gyerekről volt benne szó, akik őrzését a nagyapóra bízták. A nagyapó feladata volt megőrizni egy csupor zsírt a négy éhes szájtól. Hogy milyen sikerrel? Tessék elolvasni.

Hanem ezzel nálam vége is volt a Sütő-olvasásnak, nem is gondoltam rá, hogy kézbe vegyem a könyveit.

Főleg a vélt vagy valós provincializmusa zavart. Hogy kiesik a "fősodorból". Milyen hatása van egy erdélyi írónak a magyar és a világirodalomra? Valahogy zárványnak, pusztán helyi érdekességnek éreztem, aki kiesik az irodalmi hatástörténetből.

http://www.vasarhely.ro/sites/default/files/site_files/gamekapcsok_1.jpgMost már tudom, hogy mekkora tévedés ez. Világirodalom nem létezik. Goethe is provinciális író, a kínai irodalomra például semmi hatása nincs. Vannak divatírók, akiket mindenütt olvasnak, de az igazi nagysághoz ezeknek nem sok közük van. Az irodalom mindig provinciális, azaz mindig csak egyetlen nyelvi vagy kulturális közösséghez tud szólni igazán. A ránk hatással levő írók nagy része európai. Létezik ugyanis egy európai kulturális közösség. Sütő András része ennek a közösségnek, teljesen európai író. Azzal a különös, kicsit fanyar, de édes ízzel, amit Európának ez a szöglete ad a nyugati művelődésnek.

Elkezdtem olvasni Sütő (talán) fő művét, az Anyám könnyű álmot ígér című önéletírást. Izzása van a szövegnek, ereje, hatalma. Emlékek rohannak meg olvasás közben, élethelyzetek emléke, illatok, ízek, melegség, fagy, szorongás, öröm, vágy, csalódás, csodák emléke. Azt állapítom meg, hogy aki ezt írta, az csakugyan kitűnő író és nagyszerű stiliszta volt.

Nagy örömmel láttam, hogy Arany Jánoshoz járt iskolába. Az ötvenes években feltűnt költő nemzedékben sokan voltak, akik Petőfit istenítették. Számomra ez mindig gyanús volt, és csakugyan: a "petőfista" költők, írók mindig csalódást is okoztak. Népies álromantikusok az ilyenek, akik Petőfiből főleg azt értették meg, hogy egyszerű volt és sikeres. Az Aranyhoz fordulás a szememben mindig valahol az igényesség jele. A legnagyobbak, Kosztolányi, József Attila, Babits, Pilinszky, mindig nagyon sokra tartották Aranyt. Egyszerűen azért, mert tudták, hogy az írás nyelvteremtés, és nyelvteremtésben aligha van nagyobb elődjük a magyarok közül.

Sütő számára a nyelv pedig már egzisztenciális okokból is fontossá vált erdélyi magyarként. Látta, ahogyan sorvad, szűkül, szegényedik maga körül. A mesék, amelyekkel a világot továbbadják az élők, egyre kevesebbet ragadtak meg a valóságból:

Ha ugyan mesélés volt az: a kényszerű sietség a történet csattanója felé, csupaszon sántáló mondatok buktatói között; a helyzetek, fordulatok, lélekállapotok szószegény elnagyolása; a képzelet mögött kullogó kifejezőkészség elesettsége; a feltáratlan maradt természet, névtelen virágaival és egyetlen esőjével, amely – későbbi megfigyeléseim szerint – sohasem szemerkélt, nem zengett, zuhogott, nem dobolt, nem paskolt, semmilyen más változatában meg nem jelent, mindig csak esett.

Ez az idézett mondat az élőbeszédre vonatkozik. Amikor olvastam, eszembe jutott egy emlék.

Tavaly megjegyeztem egyszer az egyik tanítványomnak, hogy "esik a hó". Ő erre csalódását fejezte ki, hogy már én is így mondom. Miért "esik"? Miért nem "hull"? Az utóbbi szó sokkal szebb, kifejezőbb, sokkal jobban megragadja a jelenség lényegét, vagyis azt, hogy a hó nem úgy zúdul a földre, egyenesen, mint az eső, hanem lassan, elegánsan, puhán, szállingózva. Igaza volt a tanítványomnak, a nyelvromlás engem is elért, aki pedig igyekszem szabatosan fogalmazni.

De vajon miért olyan fontos a szabatos fogalmazás? Nem pusztán a "lélek balga fényűzése" ez, ahogyan Tóth Árpád írta?

Azért fontos, mert akinél az eső mindig csak esik, és sohasem szemerkél, zeng, zuhog, dobol, paskol, az magát a világot, a valóságot fogja egy idő után egyhangúnak és egyformának látni. Csakugyan tűnhet úgy, hogy minden eső egyforma. A valóság azonban az, hogy minden eső különböző.

Minden eső más-más emléket ébreszt, más-más hangulatot kelt. Egészen más egy gyors nyári zápor, mint egy hosszú téli sírásra emlékeztető aszfaltlucskosodás. Más az, amikor az eső dobol, és más az, amikor zuhog. Más az, amikor ömlik, és más az, amikor csepereg. Sőt más a délelőtti eső, és más az esti. Más az éjszakai, és más a reggeli. Más az őszi, és más a tavaszi. Ahány eső, annyi szín, annyi emlék, annyi vágy, annyi szó.

Szeretném, ha minél többen látnák a hasznát a nyelv jobb megismerésének. Magam nyelvtanárként napról napra ébredek rá nyelvi korlátaimra, de ez nem elkeserít, éppen ellenkezőleg: szembesít azzal, hogy mennyi mindent meg kellene még tanulnom, hogy egyáltalán közvetíteni tudjak valamit a valóságból. Hogy egyáltalán "mesélni" tudjak.

Az Anyám könnyű álmot ígér azért tud megborzongatni, mert föltár valamit a saját lelkemből. Nem siet kényszerűen a csattanó felé, csupaszon sántáló mondatok buktatói között. Épp ellenkezőleg: megállít, és azt mondja, nézzek körül. Hát nem ismerős neked ez az erdélyi táj? Nem ismerős neked ez a falu? A kerti kút? A téli fázás? A pálinkaivás? És rájövök, hogy de, de, hogyne, nagyon is ismerős. Hiszen velem is mindez megtörtént.

Nos, ez a "velem is mindez megtörtént" élmény nem is más, mint az irodalom legnagyobb csodája.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr813200521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása