_ _ _

Aki rendszeres használója a budapesti tömegközlekedésnek, az aligha fog belekötni abba a megállapításba, hogy 2010 és 2014 között Budapest közösségi közlekedése többet fejlődött, mint a megelőző húsz évben összesen. Valóságos szemléletváltozás történt nyolc évvel ezelőtt; a villamosvonalakat nem megszüntették, hanem fejlesztették, bővítették, az elkorhadt buszállományt lecserélték, a járatokat összehangolták, ám a legnagyobb változás kétségkívül az utastájékoztatás terén ment végbe. Korábban, ha az ember fölszállt egy BKV-járműre, többnyire sejtelme sem lehetett róla, hogy a busz vagy villamos hol jár éppen. Volt ugyan egy-két járat, ahol automatikus rendszer mondta be a megállók nevét (ez pedig olykor még működött is, bár igen gyakran nem); a járatok többségénél azonban a vezetőre volt bízva, hogy az eljövő megállók nevéről az utasokat tájékoztassa. A vezetők jelentős része ezt a munkát megtakarította, így az utas sokszor saját megfigyelőképességére volt utalva, hogy rájöjjön, hol jár épp, és hol kellene leszállnia. 2010 után aztán fokozatosan minden egyes járművet automatikus rendszerrel láttak el, és számos megállóban kitelepített elektronikus táblák jelzik, hogy hány percet kell még várni a várt járműre. Az egész rendszert digitalizálták, így ma már bárki bármikor meg tudja nézni, hogy járata éppen hol jár, vagy hogy egy adott helyre hogyan a legcélszerűbb eljutnia. Budapest megérkezett a XXI. századba. Ennek a folyamatnak az előidézője Vitézy Dávid volt, aki az országban fölöttébb szokatlan módon teljesen szakmai alapon közelítette meg a közlekedési problémákat, és szenvedélyesen szerette is azt, amivel foglalkozott. 2014-ben Vitézyt eltávolította az a Tarlós István, aki négy évvel korábban kinevezte, azóta a dinamikus fejlődés érezhetően lelassult, ha persze az elért vívmányok nagy része itt van is még velünk.

Itt van velünk a Futár-rendszer, és itt vannak velünk az akkor beszerzett Mercedes-buszok. Ma reggel is egy ilyennel utaztam.

A buszok azonban már csak olyanok, hogy időről időre műszaki hiba ütheti föl a fejét bennük. Így esett ez ma is; az ajtókat az egyik megállónál nem sikerült becsuknia a vezetőnek. Annyira nem izgatott a dolog, bámultam ki az ablakon; pontosan egyebek között az ilyen esetekre is gondolva indulok el jellemzően jóval előbb otthonról, mint az ideális esetben okvetlenül szükséges volna. Szóval csak ültem, néztem a tájat, meg néztem a buszt, amelyből meglepő módon egyre több utas kezdett kiszállni, mígnem a jármű teljesen kiürült. Azaz nem teljesen, hiszen én persze továbbra is ültem a helyemen. Miért is szálltam volna le? Senki sem mondta, hogy szálljak le. A vezető az utasokkal mindössze ennyit közölt:

_ _ _

Szóval semmit. Az utasok birka módon viselkedtek, mindenki a tömeget követte. Ha mások leszállnak, akkor bizonyára le kell szállni.

Végül én is beláttam, hogy nincs értelme lázadni. A busz nyilvánvalóan nem fog tovább haladni.

Néhány utast azért hallottam méltatlankodni, hogy ugyan miért nem lehet legalább közölni ezt a tényállást azokkal, akik megvásárolták a szolgáltatást. Bevallom, ezen gondolkoztam el én is.

Vajon mi visz rá egy autóbusz-vezetőt arra, hogy ilyen helyzetben hallgasson?

Technikai okai aligha lehettek a némaságnak. A technikai probléma nem a teljes automatikával volt, pusztán az ajtókkal (legalábbis, tájékoztatás híján, ez látszott a legvalószínűbbnek). Ám még ha így is lett volna, semmi jel nem utalt rá, hogy a jármű vezetője ne rendelkezett volna az emberi beszéd képességével. Szóban is közölhette volna az utasokkal, hogy kérem, sajnos nem tudunk tovább menni. Azt hiszem, senki sem hibáztatta volna őt ezért. Akkor hát miért hallgatott? Miért nem volt képes megmondani, hogy mi a helyzet? Úgy gondolta netán: bizonyára mindenki maga is rájön, hogy amennyiben már öt-tíz perce egy helyben állunk, akkor vélhetően érdemesebb eltávozni a buszról?

Nem, nem, a magyarázat sokkal valószínűbb módon az, hogy ez a buszvezető nem szolgáltatásként fogta föl a hivatását. A szolgáltató minden gondolata az ügyfélen jár. Tudja, hogy közvetve-közvetlenül az ügyfeleiből él. Meg azt is tudja, hogy mindig kerülhet a másik oldalra. Van, hogy ő szolgáltat; és van, hogy ő vesz igénybe egy szolgáltatást. Ahogyan ő szolgál, úgy fogják őt is kiszolgálni. Ez az a szemlélet, amely a szolgáltató szektorban mélyen beivódik az ember gondolkodásába.

Csakhogy ez a szemlélet Magyarországon számos okból csak csökevényesen tudott meghonosodni. A legfőbb oknak alighanem a szocializmus évtizedeiben kialakult mentalitás tekinthető, amely szerint az állam ellenség, és a közt szolgálni értelmetlen, sőt megszégyenítő tevékenység. Azokban az évtizedekben alakult ki az a szemlélet, hogy a "köz" csak azért van, hogy az egyént megnyomorítsa, kifossza, vegzálja, esetenként meg is semmisítse. Aki már gyerekkorában magába szívta az anyatejjel ezt a mentalitást, annak belerögzül a gesztusaiba, gondolataiba, szavaiba. Vagy hallgatásaiba. Annak számára a buszvezetés nem közszolgálat, hanem pénzkereső tevékenység.

Hiába áll majd rendelkezésére a legkorszerűbb technológia az utastájékoztatásra: ebben ő nem lehetőségeket fog látni, hanem nyűgöt. Nem olyan gazdagodást, amely segíti, hogy még jobban végezze munkáját; hanem olyan terhet, amely pénzkereső tevékenységét csak nehezebbé teszi. És a maga szempontjából igaza is lesz.

Sokszor panaszkodunk országunk állapotára, olykor okkal, olykor ok nélkül. Ám az, hogy milyenek vagyunk, és milyenekké válunk, az soha nem elsősorban egy absztrakt ország-fogalmon, nem politikusokon és ideológiákon múlik, hanem saját magunkon. Mindenkinek hatalmában áll, hogy kimondjon olyan mondatokat, amelyekkel mások életét egy gondolatnyival könnyebbé, jobbá, kellemesebbé teheti.