Bebizonyosodott, hogy aki kutyát tart, könnyebben alakít ki barátságokat: újabban bowlingozni járunk két környékbélivel.
Pár nappal ezelőtt különös, nyomasztó álmot láttam. Siettem valahová az országúton, és észrevettem, hogy a távoli égen sötét színű fellegek gyűltek össze. Azt is észleltem, hogy a sötét ég közelít felém, és hamarosan le fog csapni a vihar. Nem volt semmi rajtam, ami menedéket nyújtott volna. Jobban szedtem a lábam, hátha még időben célhoz érek. De a vihar a vártnál is gyorsabb volt. Az utolsó pillanatban mégis úgy tűnt, hogy hatalmas szerencsém van: találtam egy kiugró sziklatömböt, amely alá szépen be lehetett húzódni, éppen elfért alatta egy ember, és szárazon végignézhette, amíg az eső kitombolja magát. Már csak pár lépésre voltam tőle, amikor egyszer csak megpillantottam egy óriási barna medvét, mely éppen a sziklatömb alá készült bevonulni. Magam is betértem oda (inkább a medve, mint a vihar), és vártam a sorsomat, vagyis hogy miszlikbe aprítson a fenevad. Erre ébredtem föl.
Azt hiszem, el is felejtettem volna ezt az álmot, ha pár éjszakára rá nem látok egy kísértetiesen hasonlót. Ez az álom az otthonunkról szólt, amely éppenséggel egy kertes ház volt, és ebben a kertes házban oroszlánokat tartottunk. Oroszlánokat és növényevő állatokat is, talán antilopokat vagy alpakákat; biológiai ismereteim cserben hagynak, ha meg kell neveznem őket. Annyit tudok csak, hogy az egyik ilyen jámbor növényevő hozzám társult, és én önfeledtem simogathattam a cukor kis pofáját. Igaz, volt bennem aztán mégis némi lelkiismeret-furdalás: tudtam, hogy miattunk élnek ők az oroszlánok között, állandó életveszélyben. Egy alkalommal a kertben tébláboltam, és csak annyit láttam, hogy az egyik nagy sörényű oroszlán teljes erővel rohan felém. Aztán megszakadt a kép. Fölébredtem. Tudtam, hogy széttépett a fenevad.
Mik voltak ezek az álmok? Aligha kell hivatásos álomfejtőnek lenni ahhoz, hogy sejtsem: fenyegetettség-érzés, félelem, magány nyilatkozott meg bennük. Talán egy kis paranoia is? De hiszen a kettő összefügg: aki magányos, az szükségképpen válik paranoiddá. Sose tudhatja, kik bújnak meg a fák mögött, miket pletykálnak róla, miket gondolnak róla, mi az, amit még csak gondolni sem mernek róla. Az egész világ ellenséges hálót sző az ember köré, amelynek szálai azonban láthatatlanok.
Nem írnék erről, ha csak a magam kis "szoc" problémája volna. Akkor elmennék egy pszichológushoz, és elbeszélgetnék vele. Csakhogy a jelenség nem csupán engem érint; ellenkezőleg: kortünetről van szó. Minden mögött ott sejtjük az ellenséget, a mumust, a Sorost, a kormányt, a Nagy Gonoszt. És nem, nem a politikai kommunikáció miatt. A politikai marketing csupán észrevette, hogy valami olyasmiről van szó, ami emberek millióit ragadja meg: általános, megragadhatatlan szorongásról.
Honnan ered ez a szorongás? Honnan ered például a saját szorongásom? Úgy érzem, ezt könnyű megragadni. A saját szorongásom onnan ered, hogy nem tartozom sehová. Nincsen olyan tágabb közösség, amelynek fontos, hasznos, értékes tagja volnék. Ez nem azt jelenti, hogy adott esetben ne tennék fontos, hasznos, értékes dolgokat, ám ezek nem állnak össze rendszerré, életprogrammá. A lehetséges közösségek programjaival nem tudok azonosulni, nem tudom úgy beáldozni értük időmet, energiáimat, hogy ez az áldozat minden pillanatban a boldogság igézetét hordozza magában. Ez az én személyes problémám tehát; önmagában nem túl érdekes. Érdekessé az teszi, hogy nagyon sokak személyes problémájáról van szó; a teremtő közösségek széteséséről, a meglévők kiüresedéséről, az elmagányosodásról, arról, hogy elbeszélünk egymás mellett, és végig csak saját monológjainkat mantrázzuk, mint egy Csehov-drámában.
Ennél a tapasztalatnál már csak az ijesztőbb, amikor meglátjuk a boldog embereket, a boldogságot. Úgy gurul elénk, mint József Attila Eszmélet című versében: lágy, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolyog göndör mosolygása. (Van ennél gyönyörűbb pillanata a magyar nyelvnek?) Észrevesszük a boldogságot, és észrevesszük, hogy a boldogság helyszíne egy buborék, egy kertudvar, egy pocsolya; alanya pedig kísértetiesen emlékeztet egy sertésre. És nem is akarunk már boldogok lenni.
A JAK-táborban (egyebek közt) a kritikaműhely foglalkozásain vettem részt, amelyre el kellett olvasnunk Szvoren Edina verseim című novelláskötetét. Nem ismertem korábban a szerzőt, most tudtam meg, hogy 1974-ben született, és ez már a harmadik kötete. Egészen kitűnő író. Csak sajnálni lehet, hogy az átlagemberekhez a novellák még nehezebben jutnak el, mint a regények; ki az, aki bemegy egy könyvesboltba, hogy vegyen egy novelláskötetet? Tartok tőle, hogy Szvoren Edina művészetét pár ezer irodalmáron kívül senki sem ismeri. Pedig azt látom, hogy mindenkihez szól.
A verseim élethelyzetei egészen mindennaposak. De akár a szintén zseniális novellista Cortázarnál (akinek írásairól tavaly számoltam be e blogon), itt is: a mindennapiságba belekúszik valami, nem is tudjuk honnan, és nem is tudjuk pontosan, hogy mi, ami megmutatja a mindennapiság fonákját: a magányt, a szorongást. Ha tetten tudnánk érni, értenénk. De olyan megfoghatatlan dolgokról van szó, mint hogy valaki elveszti az árnyékát (hogyan mondjuk meg neki?); valakinek a lakásába beköltözik egy idegen (vagy mi vagyunk azok?); valaki bepillant egy fizikatanárnő magánéletébe (akinek a kertjébe róka jár); valaki pedig elkezd naplót vezetni, és rájön, hogy semmi sem úgy van, ahogy képzelte (mert talán nem is képzelte sehogy?). Ezek a finom elcsúszások kibillentik a szöveget, de nem a fantasztikum, hanem a megragadhatatlan szorongás irányába. Úgy éreztem olvasás közben, hogy rólunk szól a mese, Szvoren pontosan azokat a nyelvi vákuumokat ragadja meg, amikről még beszélni sem tudunk, de ott lappanganak mindennapjainkban.
Az egész kötetnek ez a legeslegutolsó mondata:
Bebizonyosodott, hogy aki kutyát tart, könnyebben alakít ki barátságokat: újabban bowlingozni járunk két környékbélivel.
Miért olyan fájdalmas ez, mint Pacsirta levele, amit saját "boldogságáról" szüleinek ír?
Aki ezt a mondatot mondja a Szeretnék mondani valamit az életemről című novella női elbeszélőjeként, megjárta már a börtönt; "állatokkal látták". Hogy valóban történt-e valami perverz az állatok és közte, azt a szöveg homályban hagyja. Elképzelhető, hogy csak ráfogták a szodómia vádját. Mindenesetre egy kutatóintézetben dolgozik, öreg szülei vidéken élnek, ő maga gyakran látogatja őket. Valahányszor állatok szóba kerülnek, a szülei igyekeznek elterelni a témát. Az egész léthelyzetet átszövi a megragadhatatlan bűnösség érzete. Talán valóban tett valami rosszat, de a büntetés biztosan sokkal súlyosabb, mint a bűn. Aztán a nő megházasodik, és férjével együtt szereznek maguknak egy kutyát. A szülők elszörnyülködnek a hírre. Hát mégis igaz volna?
Ez ennek a mondatnak a háttere. A kutya itt nem egy kedves állat, amelyik megnyalja az embert, ha közelébe ér, hanem a (megragadhatatlan) bűn védjegye. A bowlingozás nem egy kellemes időtöltés, hanem egy olyan pótcselekvés, amely még jobban kidomborítja a magányt. A mondat úgy fordul át ellentétébe, hogy az elsőre nem is látható.
És van benne még valami, ami különösen korszerű. Az össznépi szorongás szentenciózussága. Ez az "aki kutyát tart, könnyebben alakít ki barátságokat", akár valami újságcikk címe is lehetne. Kétségtelen, hogy ilyesféle mondatok között élünk. Ha megnyitjuk valamelyik online napilapot, bizonyos, hogy tucatjával fogunk hasonló szentenciákba botlani. Csak hát azt felejtik el a hasonló szentenciák komolyan vevői (mármint amennyiben föltesszük, hogy van olyan, aki ezeket a szentenciákat komolyan veszi), hogy mindenkinek szükségképpen más lesz a viszonya a kutyákhoz. Akit "állatokkal láttak", és ezért börtönben ült, és mindig magán érzi ezután mások (talán csak képzelt) megvető pillantásait, az nem feltétlenül fog "könnyen" barátságokat kialakítani, hiába van kutyája. Legfeljebb csak mondja ezt, mondja, mondja a magáét. Valamit az életéről. Szóval blogot ír, amelyben beszámol az álmairól, de maga sem tudja, hogy hogyan tovább.
