S a villanyos csodákkal, charlataneriákkal és tüneményekkel versenyt futottak a vallásos eksztázis őrjöngései; utoljára nem lehetett már az általánosan elterjedő bajból különválasztani, mi az ideges bántalom, mi a csalás, mi az öncsalás, az erős hit meg az ámítás; mi a természettudományok reális vívmánya, meg a könnyen hívők túlzása; mi az álom és igaz történet; — és végre mi az emberi fogalmakon túljáró égi titok.

Nem igazán kedvelem a sci-fiket, sem a filmművészetben, sem az irodalomban. Hasonlóképp vagyok velük, mint az utópiákkal és disztópiákkal: kész elméletekkel dolgoznak. Az igazi irodalom és filmművészet ellenben megfejthetetlen, lefordíthatatlan: szerzőinek éppúgy, mint nézőinek, olvasóinak.  Az igazi műveknek nincs "tanulságuk", illetve ha van is, tanulságukat nem egykönnyen lehet publicisztikai igazságokká egyszerűsíteni.

Mégis, meg kell vallanom, olykor elcsábulok. Ha a sci-fik (utópiák, disztópiák) hatása nem is olyan, mint a legmagasabb művészeté, értelmetlennek a velük való foglalkozást mégsem nevezném. Igen, a zsigereinkre talán nem úgy hatnak, mint a legjobb műalkotások: de az értelmünket talán még jobban is igénybe veszik. Muszáj eltöprengenünk, hogy miért nem valósulhat meg egy-egy utópia vagy disztópia, vagy hogy mi lenne, ha a tudomány a mainál tágasabb lehetőségeket biztosítana számunkra: mihez kezdenénk az ölünkbe hulló vívmányokkal?

Most egy különös sci-fit olvasok épp: Jókai Mór írta a XX. századról, amely neki akkoriban (1872-ben kezdte írni a regényt) a jövő század volt. Ez is a könyv címe: A jövő század regénye. Egy ilyen munkát az ember nem egészen úgy olvas, mint egy távoli jövőben játszódó tudományos-fantasztikus regényt. Nemcsak a fantáziánk dolgozik, de múltról való tudásunk is: összevethetjük Jókai látomásait a "valódi" XX. századdal, és megfigyelhetjük azokat a torzításokat, amelyeket a szerző saját kora, horizontja vitt végbe az anyagon. Ez pedig több okból is roppant izgalmas. Egyrészt megmutatja, hogy minden tudományos-fantasztikus látomás szükségképpen saját kora gyermeke is; másrészt azzal is szembesít, hogy amit elmúltnak, ósdinak, elavultnak gondoltunk, az sokkal aktuálisabb lehet, mint képzeltük.

Talán elárulhatom, hogy Jókai nem a kedvenc regényíróm. Nem tartom elég mélynek, keménynek, kegyetlennek. Nem igazán tragikus a világlátása. A tragédiákat rendre idillbe oldja. Kiúttalan helyzetekben kiderül, hogy a főszereplő mindent meg tud oldani. Kiderül, hogy tulajdonképpen emberfeletti lény. Ilyen eszközökkel jellemzően a ponyva-, avagy lektűrírók élnek; és nem is lenne könnyű megmondani, hogy Jókai miben több náluk. (Egyébként szerintem több.)

Most, hogy olvasom A jövő század regényét, ráeszméltem, hogy Jókai igazi nyelvművész. Egy-egy mondat erejéig belém nyilall a felismerés, hogy ezt akár Kosztolányi is írhatta volna. Valami humor rejtőzik ennek a nyelvhasználatnak a mélyén, az a humor, amely minden igazán jó írót rokonít egymással. Nem látványos humorról van szó, nem viccelődésről, mókáról és kacagásról — inkább valamiféle relativizmus ez, a semminek-magunkat-oda-nem-adás képessége, a perspektíva folyamatos billegetése, a fanatizmus megmosolygása. A humor szerintem nem más, mint együttlátási képesség. Annak a képessége, hogy a világ legkülönfélébb mozzanatait egyszerre legyünk képesek tudatunk hátterében tartani. Vagyis például egy temetéskor lássuk a születést is, és születéskor a temetést is. Egy magasztos ünnepélyen lássuk a mellékhelyiségeket; de a mellékhelyiségek láttán eszünkbe jusson az is, ami magasztos. Éppen ebben szerintem Jókai nagyon is "ott van a szeren"; bármily naivnak hiszik is sokan, a kettős látást végig érzékelni nála. (A naivitás vagy inkább álnaivitás különben is szükségszerű eleme annak, hogy bárki humoros lehessen.)

No de, nem erről akartam én írni.  Arról most inkább, hogy milyen különösen látott előre valamit. (Azon kívül, hogy megjósolta például az oroszországi bolsevik forradalmat vagy a repülőgépet, és még számos más mindent.)

Előre látta, hogy a tudományos fejlődésnek lesz egy nagyon különös "mellékhatása" az emberi tudatra: összekeverednek tények és lehetőségek, igazság és hazugság fogalmai. Mivel a tudomány egyre inkább képessé válik "virtuális valóságok" létrehozására, egyre komplikáltabbá válik igaz, hamis, lehető és érezhető szétválasztása.

S a villanyos csodákkal, charlataneriákkal és tüneményekkel versenyt futottak a vallásos eksztázis őrjöngései; utoljára nem lehetett már az általánosan elterjedő bajból különválasztani, mi az ideges bántalom, mi a csalás, mi az öncsalás, az erős hit meg az ámítás; mi a természettudományok reális vívmánya, meg a könnyen hívők túlzása; mi az álom és igaz történet; — és végre mi az emberi fogalmakon túljáró égi titok.

Hát nem ez történik ma is?

Mi az ideges bántalom: vagyis olyan pszichés betegségekről tudunk, amelyek korábban teljesen ismeretlenek voltak, és mivel ezek létezése közismertté válik, egyre nehezebb megkülönböztetni betegség és csalás jellemzőit.

Mi a csalás: hiszen ahol egyre nagyobb az ismeretlen birodalma, egyre több a csaló is, aki ebbe a nagy ismeretlenségbe a legkülönfélébb dolgokat magyarázza bele, hogy embertársaitól pénzt csikarjon ki.

Mi az öncsalás: mert ez is modern jelenség, hiszen a folyamatos elbizonytalanodásban egyszerűbbé válik az embernek inkább önmagát manipulálnia, mint hogy kérdéseinek végére járjon.

Erős hit: merthogy van ilyen is, még ha ez is a legritkább; van, hogy valaki tényleg annyira hisz, hogy ezáltal új irányt ad önmaga és mások életének.

Ámítás: valaminek a kivetítése, ígérgetés, verseny a bizalomért, reklám, ami nem egészen csalás, és nem egészen hazugság, inkább valami a köztes tartományból igazság és hamisság között, az egyszeri emberek érzelmére hatás, manipuláció.

A természettudományok reális vívmánya: hiszen ezek egyre hihetetlenebbekké válnak; tényleg járt ember a Holdon? Tényleg elég belenéznünk egy dobozba, és látjuk azt, ami több ezer kilométerre van tőlünk?

Könnyen hívők túlzása: mert a túlzás megint más, mint a csalás, és más, mint az ámítás, de más is, mint a hit. Egy reális vívmányt el lehet túlozni úgy, hogy az már ne legyen igaz, mégis el lehessen hinni.

Álom: azaz fantáziakép, mely lehet művészi fantázia is, és lehet egyfajta álmodozás is. A lényeg, hogy fikció és valóság határai elmosódnak.

Igaz történet: mert ezek sokszor annyira hihetetlenek, hogy szinte nincs álom, azaz nincs fantázia és fikció, amely versenghetne velük.

Az emberi fogalmakon túljáró égi titok: hiszen nem fejlődhet annyira a tudomány, hogy mindent tudjunk a világról; mindig megmarad az "ismeretlen" hatalmas birodalma, sőt minél többet tudunk, annál nagyobb lesz.

Hát nem ezek mai, Fake News-ba, New Age-be, tudományba és sarlatánságba ágyazott világunk alternatív megismerési módjai? Nem éppen az adja meg mostani korunk karakterét, hogy világról való ismereteink bősége mellett az emberi agy szelektáló képessége korlátozott, és ez különféle fiktív valóságok burjánzását hívja elő?

Jókai úgy gondolta, hogy mindez egyenes következménye lesz a repülőgép feltalálásnak. Miért pont a repülőgép? Mi inkább internetet (esetleg tévét) mondanánk, nem?

Ám talán Jókainak mégis igaza van. A repülőgép volt az, amely radikálisan lecsökkentette a távolságot látható és tapintható, illetve nagyon messzi, tapinthatatlan, lehetetlen(nek hitt) valóságformák között. El tudjuk-e hinni, hogy valaki pár órája még a Föld túlsó felén volt, és olyan emberekkel érintkezett, akiket mi még sohase láttunk, és soha nem is fogunk? Nem a repülőgép volt a legradikálisabb találmány a földi élet globalizálódása irányába, amely pedig szükségképpen létrehozta valós és valótlan határainak elmosódását? Nem ez az "égből le a földre" néző perspektívaváltás volt az, amelyik megbillentette biztosan igaz és lehetséges elhatárolásának szilárdnak hitt képességét bennünk?

És ha ez így van, belegondoltunk-e már, hogy egyéb találmányaink miképpen hatnak majd ki az emberek tudatára?

A jó sci-fi éppen arról szól, hogy ezeken a kérdéseken eltöprengjünk. És minél sokrétűbb a válasz, minél komplexebbek a megsejtett változások, annál jobb a sci-fi. Éppen ezért gondolom, hogy A jövő század regénye vastagon alul van értékelve a magyar irodalmi kánonban. Én legalábbis most szívből tudom ajánlani az elolvasását minden olvasómnak, aki szeret világunk jövőjén merengeni.