A művész magasabbrendű erkölcstelensége, a tudós magasabbrendű érzéketlensége, a jóember magasabbrendű értelmetlensége — ezek az igazi szent elfogulatlanságok.

Elolvastam Osvát Ernő életrajzát*. Osvát Ernőről azt kell tudni, hogy nélküle nem létezett volna a Nyugat folyóirat, így valószínűleg az egész magyar irodalomtörténet teljesen máshogyan alakult volna a XX. század eleje óta. Nem mecénása volt a Nyugatnak, nem ő adta a pénzt. Ő a szerkesztő-kritikus volt, aki eldöntötte, mi az, ami megjelenhet a lapban, és mi az, ami nem. Szenvedélyesen érdekelték a tehetségek. Minden hozzá kerülő kéziratot alaposan elolvasott, átgondolt, véleményezett; a szerzőkkel amolyan műhely-beszélgetéseket folytatott, melyekben részletekbe menően kielemezték, mi jó, mi nem jó, mit hogyan lehetne átírni, mit kellene húzni, hová lehetne még toldani, és így tovább. Osvát tekintélye hatalmas volt, a korszak legnagyobbjai várták-rettegték-lesték a véleményét, és többen közülük — mindenekelőtt Kosztolányi Dezső — meghitt szavakkal emlékeztek meg szelíd-szigorú alakjáról.

Osvát elve az "ideológia-mentesség" volt. Őt nem érdekelte, milyen pártállású egy-egy szerző, miben hisz, mit akar; egy dolgot nézett: meg tudta-e írni, amit akart. Ha meg tudta írni, jöhetett a Nyugatba; ha nem tudta megírni, kosarat kapott.

Szépen hangzó elv, de korántsem problémamentes. Vajon csakugyan létezik "ideológiamentes" irodalomszemlélet? Nem lehetséges, hogy ez az "esztéta" hozzáállás maga is egy ki nem mondott ideológiát rejt? A Nyugat (és Osvát) kritikusai balról és jobbról is (de főleg balról) éppen azt vetették a szemére, hogy esztéta hozzááállása mélyén társadalmi konzervativizmus rejtőzik, hiszen valójában éppen a rendet felforgató, igazán mélybe pillantó eszmék és művek nem mennek át a finomkodó esztétizmus szűrőjén. És csakugyan: Ady forradalmi versei, József Attila költészete, Kassák formabontásai mind-mind megakadtak Osvát filterén. Az esztéticizmus "politikamentessége" maga is politika: a fennálló rendbe belenyugvó, azt megbolygatni nem akaró szemlélet képezi az alapját, és nélküle nem is létezhetne. Legalábbis a kritikusai szerint.

Én is ezt gondolom? Vagy inkább Osvát mellett állok?

Érdekes, hogy ez a vita újra és újra fölmelegedik, és ma is egy olyan korban élünk, amikor éppen melegebbé vált. Lehet-e a "jó" irodalom politikamentes? Vagy másképp: lehet-e a "jó" irodalom politikus? Lehet-e jó egy könyv, amelyik nem akarja megváltoztatni (megjobbítani) a társadalom szerkezetét? Létezhet-e magas művészet morál nélkül? Vagy épp ellenkezőleg: magas művészet pont hogy csak az lehet, ami már túl van jón és rosszon?

Természetesen van ezekről a dolgokról véleményem. Hogy is ne volna? Rendszeresen olvasok kortárs és klasszikus irodalmat, és bennem magamban is kikristályosodott valami arról, hogy mi a "jó" és mi a "rossz", és hogy ennek köze van-e valamely mű politikai tartalmához.

Mielőtt rátérnék a válaszomra, közbeiktatok egy — szerintem gyakran elhanyagolt — gondolatot. Az olyan szemlélet, mely szerint a politikai értelemben vett "jó" csak egy bizonyos politikai oldalhoz kötődhet (tehát mindenképpen "baloldali" vagy mindenképpen "jobboldali") már formailag is csak hibás lehet. Ez a szemlélet természetesen arra törne, hogy a másik oldalt kiirtsa, elpusztítsa, hiszen ugye az képviseli a "rosszat", és értelemszerűen a világ sokkal jobb lenne "rossz" nélkül. Viszont valamilyen "oldal" csak a másikkal együtt létezve képzelhető el. Vagyis az ilyen szemlélet belső ellentmondást rejt, tehát csakis hibás lehet. Aki szerint a "jó" irodalom csak "baloldali" (vagy "jobboldali") szemléletű lehet, tehát az ilyen vagy olyan oldal számára fontos értékek közvetítésére hivatott, annak egészen biztosan nincsen igaza. A "jó" irodalom ilyen értelemben egészen biztosan politikamentes.

Van azonban a "politikumnak" egy mélyebb, pártpolitikán túlmutató jelentése is, amit leginkább "közösségi szemléletnek" fordíthatnánk le, és tágabban értve etikaként azonosíthatnánk. Vajon a "jó" irodalomnak nem alapvető tartozéka ez a fajta "etikusság"? 

Osvát Ernő maga nem sokat írt. Mielőtt a Nyugat szerkesztője lett volna, elsősorban kritikusként dolgozott, később azonban a kritikaírással is felhagyott. Voltak szépprózai kezdeményei, de ezekből sem lett végülis semmi. Korai kritikáin és szerkesztői munkáján túl mindaz, amit az utódaira hagyott, néhány száz aforizma. Ezek a rövid, frappáns kis mondások csakugyan nagy kincsek, némelyik közülük szállóigévé is vált (például ez: "tehetség az, aki többet tud, mint amennyit tanult"), és bár rendszerré nem állnak össze, egy igazi, mély gondolkodó szikrázó villanásai. Ezekből idézem, mintegy válaszként az imént fölvetett kérdésre, a harmincadikat:

A művész magasabbrendű erkölcstelensége, a tudós magasabbrendű érzéketlensége, a jóember magasabbrendű értelmetlensége — ezek az igazi szent elfogulatlanságok.

Vajon miféle "magasabbrendű" erkölcstelenségről van itt szó? 

A művésznek ábrázolnia kell tudni jót is, rosszat is. Ahhoz, hogy egy művész mindent ábrázolni tudjon, felül kell emelkednie a hétköznapi erkölcsön. Nem lehet tekintettel egy adott közösség elvárásaira, moráljára (mert ha tekintettel van, vagyis ha kompromisszumot köt vele, akkor egyszersmind kiszolgálójává is válik a tömeg ízlésének). A művész tehát "jón és rosszon túl" alkot, a célja nem a hétköznapi értelemben vett jóság közvetítése. Ez azonban egy "magasabbrendű" erkölcs nevében történik. A nagy műalkotások végülis jót tesznek az emberiséggel, ám ez a "jóság" a hétköznapi erkölcsiség szemében gyakran erkölcstelennek látszik.

Érdekes, hogy az aforizma két másik példát is hoz a "szent elfogulatlanságra". Ma mindkettő hasonlóan időszerűnek tűnik, mint a művészről szóló. 

A tudós: tekintettel kell-e lennie kora érzékenységeire? Nem. A tudóst csakis egyetlen dolog érdekelheti, akár szimpatikus, akár nem: az igazság. A tudományt nem befolyásolhatják politikai szempontok. Közvetve természetesen a tudománynak lehet és többnyire van is pozitív hatása az emberi közösségek életére, de szempontjai attól különböznek, és éppen ettől lesz "magasabb rendű": az emberi érzékenységek fölött áll.

De ugyanígy magasabb rendű az a fajta jóemberség is, amely nincs tekintettel semmiféle "költség-haszon" számításra. Az igazán jó emberek nem várnak semmiféle hasznot attól, hogy jók: egyszerűen nem tehetnek másként, mint hogy jók legyenek.

Ez a "nem tehetnek másként" jellemzi a művészt és a tudóst is. Mert miként a jó ember nem tehet másként, mint hogy segít, vigasztal, jót cselekszik, úgy a tudós sem tehet mást, mint hogy az igazságot keresse, és a művész sem tehet mást, mint hogy függetlenül a külvilág elvárásaitól ábrázolja a világot, jóval, rosszal, széppel, rúttal együtt, csodálkozó, elfogulatlan, "erkölcstelen" pillantással.

Mi tehát a válaszom? Akarjon-e jobbítani a művész a világ sorsán?

Szerintem a művész elsősorban ábrázolni akarjon. Ha kíméletlenül őszintén, kegyetlenül tiszta szemmel ábrázol, akkor úgyis "jó" lesz az, amit létrehozott. Jó a szó erkölcsi értelmében is. Talán ellenkezni fog kora politikai moráljával, és felháborítja bal- vagy jobboldali befogadóit, de magasabb értelemben ahhoz járul hozzá, hogy jobban megértsük a valóságot. Ez az "elfogulatlanság" nagyon keveseknek adatik meg, és hordozója, átlátva előítéleteit, sokat szenved a világban, de igazi művészetnek csak az ilyesmi nevezhető. 

__________________

*Fráter Zoltán: Osvát Ernő élete és halála. Magvető, Budapest, 1987.