Itt láthatjátok eme romokat melyeket bámulva néznek a vad indiánok és ne képzeljétek hogy mindez nem fog megismétlődni újra.

Cormac McCarthy az egyik legtöbbre tartott még élő amerikai író. Magam korábban Az út című apokaliptikus regényét olvastam el, melynek tömör drámaisága csakugyan lenyűgözött. De McCarthy fő műve nem Az út, és még csak nem is a nagy sikerrel megfilmesített Nem vénnek való vidék, hanem az először 1985-ben megjelent Véres délkörök. Most jutottam el oda, hogy végigolvassam ezt a regényét is.

McCarthy, úgy fest számomra, a jaspersi értelemben vett határhelyzetek írója. Határhelyzetnek Jaspers azokat a pillanatokat nevezi, amikor az ember számára hirtelen mindennek hatalmas tétje lesz. Határhelyzet a születés, a haldoklás, a gyász, de határhelyzet lehet minden olyan döntés is, amelyen egész sorsunk foroghat kockán. Hétköznapi életünk nem ilyen. De ha határhelyzetbe kerülünk, egyszeriben úgy tűnik, mintha hétköznapi életünk nem is volna igazán lényeges ahhoz képest, ami éppen történik velünk.

A Véres délköröknél még soha nem olvastam brutálisabb, szadisztikusabb könyvet. Nem csupán arról van szó, hogy a bő ötszáz oldalas regénynek nagyjából minden tizedik lapján valamelyik szereplő kínhalált hal. Nem is csak arról, hogy ennek a kínhalálnak a módozatai fölöttébb változatosak, és hogy még a hulláknak sem adják meg azt a végtisztességet, amit pedig emberi létünk, kultúránk alapjának képzelnénk. Még nyomasztóbb, hogy mindezt nem kíséri semmiféle morális viszonyulás. A legkíméletlenebb gyilkosságok elkövetői a megbánás legcsekélyebb jele nélkül vígan élnek tovább, és nyoma sincs annak, hogy a narrátor bármilyen mértékben is elítélné a pusztítást, melyet szereplői véghez visznek. E tekintetben a Véres délköröket teljesen más logika szervezi, mint Az utat, ahol ugyan szintén csaknem mindenki brutálisan kegyetlen, de mégis van legalább két ember (egy apa és egy fiú), akik "viszik a tüzet". Itt senki ilyen nincs. A szereplők vagy teljesen morál nélkül brutális gyilkosok, vagy e brutális gyilkosok névtelen és tehetetlen áldozatai.

A regény konkrét történelmi időben és helyen játszódik. A 19. század közepén, valahol az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén, Texas, Új-Mexikó, Arizona és Kalifornia sivatagos vidékein. A főszereplők "skalpvadászok", vagyis arra fölfegyverkezett bűnözők, hogy minél több indiánt megöljenek. De a banda nem válogat, és áldozataik között nem csak indiánok vannak. Ugyanakkor az indiánok éppolyan kegyetlenek és kíméletlenek, mint ők, amikor harcra kerül sor. Mindenki gyilkol mindenkit, és legtöbbször csak az kérdéses, hogy ki húzza meg előbb a ravaszt.

Tehát ez valami horrorregény?

A legkevésbé sem. Egyrészt a horror is, miként a krimi, egyértelműen beazonosítható jókat és gonoszokat vonultat föl. Mint említettem, ebben a regényben senki se jó. Másrészt a horror többnyire klisékkel dolgozik. McCarthy könyvére ezzel szemben a végsőkig kikalapált mondatok és a mélységesen szuggesztív képek a jellemzők. Egy-egy mondat mintha maga is költemény volna. Fehérizzásig hevített próza ez, szinte prózavers. Ez is oka lehet, hogy az egész hosszú szövegben egyetlen vessző sincs, a szavak egymás nyomában áradnak, lélegzetvétel és megállás nélkül, időről időre olyan vibrálást hozva létre, amely a sivatagi vándorló tudatára lehet jellemző, aki napok óta nem evett és nem ivott, és káprázó szeme rémalakokat fest a horizontra, melyek szélén óriási kaktuszok táncolnak.

A regény fő alakja egy bizonyos Holden bíró. Ő a skalpvadász banda szellemi vezére. Hófehér, teljesen szőrtelen teste van (még szemöldöke, sőt szempillája sincs!), és nem csupán a legkíméletlenebb ember (?) ő, de igazi filozófus is, aki nagyon-nagyon sok mindent tud a világról. Szemfényvesztő bűvész, erkölcs nélküli csaló, sima modorú ügyvéd, kegyetlen gyilkos, és bölcs prédikátor is, aki történetekkel és példázatokkal tanítja kis csapatát. Ő mondja (Bart István fordításában):

Itt láthatjátok eme romokat melyeket bámulva néznek a vad indiánok és ne képzeljétek hogy mindez nem fog megismétlődni újra.

Íme, Holden bíró filozófiája. Minden dolgok atyja a háború, sőt nincs is más a világon, mint háború.

A mondat maga egy kimerevített kép: a romok képe. Éppen egy teljesen ártatlan indián falut romboltak porig Holdenék, kíméletlenül gyilkolva gyerekeket, nőket és férfiakat. Aki megmaradt véletlenül (mert éppen a földeken dolgozott, és csak este ért haza a pusztítás képeire), csak bámulhat, sírhat akár, de semmit nem tehet. A romok egész életek romjai. Évtizedek munkája, a gyermekáldás öröme, a letelepedés biztonsága, a rend áldása: mind oda, méghozzá örökre. És nem lehet hinni, "hogy mindez nem fog megismétlődni újra."

A nagy romantikusok jutottak eszembe, a pusztulás legnagyobb énekesei, Vörösmarty, Emily Brontë, Heinrich von Kleist. De McCarthyból mindenféle lágyság és nőiesség hiányzik. (Ebben a regényében sincs komolyan vehető női szereplő, miként Az útban sem. Itt mindenki férfi vagy kamasz fiú.) A pusztulás képein nem lágyulunk el, a pusztítást nem elemezgetjük és nem meséljük el, és mindenekelőtt: nem sírunk. Megyünk tovább, gyilkolunk tovább.

Vajon nem elviselhetetlenül gonosz ez a szöveg? Nem túlzás ennyire keserűnek és erkölcstelennek láttatni a világot? Végre is vannak a háborúk között békés, prosperáló időszakok is, és korántsem mindenki hal a földön erőszakos halált. Mennyiben fejezhet ki egy ennyire szélsőségesen fekete könyv emberi teljességet? (Itt jegyzem meg, hogy még az a fajta "zsiványbecsület" sem jelenik meg a lapokon, hogy a gonoszok legalább saját bajtársaikat megkímélnék.)

Azt hiszem, mindez csak perspektíva kérdése. Van olyan lencse, amelyen át az emberi világ ilyen kíméletlen harcnak, örök háborúskodásnak tűnik föl.

Kiderül azonban az is, kinek a lencséje ez. Holden bíró, ahogyan haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbban veszi föl a Sátán attribútumait. Legvégül azt is megtudjuk róla, hogy sohasem alszik. Az ő szemszögéből csakugyan nem létezik más, csak háború és háború.

Mindez azonban csupán egyetlen látomás a 19. század közepének Amerikájáról. Kétségtelen, nem olyan giccses vagy meseszerű, mint a hagyományos indiánkönyvek vagy westernek. Cserébe mélyebben elgondolkodtat az erkölcsi világ fontosságáról, az örök háború alternatíváiról, és arról, hogy lehetséges-e a világtörténetet más szemmel is megpillantani, mint egy ördögi figura pillátlan szemein keresztül. Szerintem zseniális könyv.