Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.

Hogy mi egy filozófus világának lényege, azt sokszor leginkább egy-egy történettel ragadhatjuk meg. Így például a cinikus Diogenész gondolkodását az a nevezetes történet világítja meg legtisztábban, amikor Nagy Sándorral találkozott, aki nagy tisztelője volt, és megkérdezte tőle, mit tehetne érte. "Ne álld el előlem a napot!" — volt a filozófus válasza. Ebből nagyjából mindent megérthetünk.

Ha Immanuel Kantról, a königsbergi bölcselőről, minden idők egyik legnagyobb hatású filozófusáról történetet kellene mondanom, akkor az valami ilyesmi lenne: Kant és egy hadvezér vitatkoznak arról, hogy megvalósítható-e az örök béke. A hadvezér szerint természetesen nem. Kant szerint természetesen igen. Erre a hadvezér elvágja a vitát azzal, hogy lelövi Kantot, és ünnepélyesen megállapítja, hogy ő győzött. Kant azonban még a síron túl is mosolyog erre a hadvezérre: megölhetsz engem, de az igazság akkor is nálam van, és ezen az én megölésem nem módosít.

Kantot erővel akarják legyőzni, miközben ő minden szavát elméletileg alapozza meg. Így aztán az olyan érvek, hogy ugyan mit tudhat a világról egy olyan ember, aki egész életében ki sem mozdult szülővárosából, gyorsan nevetségessé válnak Kant hatalmas életműve előtt.

Régóta terveztem, hogy elolvassam Kant egyik kései, rövid írását, mely Babits Mihály magyar fordításában Az örök béke címet kapta. Kíváncsi voltam, hogy mit mondhat erről a kérdésről, vagyis az örök béke megvalósíthatóságáról a világ valaha élt egyik legokosabb embere.

Bevallom, a könyv számomra hatalmas meglepetés volt. Egymás után sorjáztak benne olyan mondatok, amelyektől a lélegzetem is elakadt. Mondok egy példát.

"Éppúgy különítették el a finneket Európa legészakibb vidékén, az úgynevezett lappokat, a most éppoly messzire eltávolodott, de nyelvük tekintetében velük rokon magyaroktól a közéjük behatolt gót és szarmát népek."

Hogy mi van? Kant már tudott a finn-magyar nyelvrokonságról? Hiszen Sajnovics János erről a tudományos munkáját 1770-ben publikálta, és ez a mű csak egy szűk szakmai közeg számára lehetett ismert. Az, hogy Kant ezekről az akkoriban vadonatújnak számító, szakterületébe egyébként nem vágó eredményekről tudott, valami elképesztő szellemi kíváncsiságot sejtet. Akkoriban nem volt internet, az információk áramlása lényegesen lassabb volt.

De nemcsak a hasonló apróságok döbbentettek meg, hanem Kant érvelésének katonás szigora is. Akárhogy is, az írás számomra elképesztően izgalmas volt, és szinte minden elemében aktuális, vagyis olyan érvtípusok jelennek meg a szövegben, amelyekkel ma is minduntalan találkozhatunk — nem feltétlenül csak az örök béke megítélése kapcsán, hanem úgy általában. A migráció, a demokrácia, a politikai erkölcs, a nyilvánosság, az Európai Egyesült Államok és hasonló, ma is sokat vitatott kérdésekben Kant írása meghökkentően frissnek hat.

Mit mond Kant az örök békéről?

Kant szerint az örök béke kivívása csakis az embereken múlik, és ha az emberek észszerűen járnak el, akkor meg tudják valósítani. Aki arra hivatkozik, hogy az ember úgymond gonosz, és ezért a béke nem megvalósítható, az nem az emberekről mond véleményt, hanem saját magáról.

Végtelenül leegyszerűsítve valahogy így lenne összefoglalható a szöveg. (Babits Mihály a fordításához fűzött egy ennél valamivel részletesebb, pároldalas értelmezést, melyet érdemes elolvasni.)

Engem az kezdett érdekelni, hogy miért gondolkodik így Kant, és hogy miért hat számunkra olyan furának ez a gondolkodás.

Ehhez azonban nem Az örök békéből szeretnék itt idézni, hanem A gyakorlati ész kritikájából az egyik leghíresebb kanti mondatot citálnám ide:

Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.

Ez a mondat persze már magában is nagyon különös.

Kezdjük a csillagos éggel. Miért tölti el Kantot csodálattal a csillagos ég? Rendezettsége, időtlen törvényei, hatalmassága miatt. Ez a mondatból ugyan nem derül ki, de tudható. Nagyjából olyasmiről van szó, mint amit a bevezető történetemben említettem: a csillagos ég törvényei akkor is érvényesek, ha valaki van olyan ostoba, hogy letagadja őket.

A mondat meghökkentő állítása az, hogy a bennem levő erkölcsi törvény is valami ilyesmi.

Mindegy, hogy mi történik velem. Elnyomhatsz. Megkínozhatsz. Megölhetsz. Mindez nem változtat az erkölcsi törvény érvényességén. Akármit teszel, az igazságon ez nem változtat.

Kant legfontosabb erkölcsi törvénye, mint tudjuk, a kategorikus imperatívusz. Ez — mint írtam is róla —nagyjából azt jelenti, hogy "legyél mérce". Nyilvánvaló, hogy akinek érvei az erőszakosságban merülnek ki, az nem válhatik mércévé. Aki azonban következetesen képviseli ezt a törvényt, az olyan csodálatra méltó, mint maga a csillagos ég.

Tegnap éjszaka hazafelé a villamoson végig ez a kanti mondat járt a fejemben, miközben az ablakból a Duna partján a csillagos eget bámultam. A csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem... Van-e emberhez méltóbb mondata a világtörténelemnek? Van-e magasabb csúcsa az emberiségnek? Nietzsche legyen a talpán, aki kikezd vele, és úgy hiszi, hogy ennél akár több is adható, több is elmondható.