Örülök, hogy megírtam, mert ez olyan fehér folt volt nekem, soha nem írtam erről a világról, mert nem gondoltam azt, hogy ez az én dolgom lenne, de hát előbb-utóbb, ahogy öregszik az ember, egyre inkább kiderül, hogy minden az ő dolga.

Spiró Györggyel készült egy interjú a napokban a Dívány portálon.

A híres és népszerű író a legújabb esszékötetéről mesél, melyben ifjúságának emlékeit idézi föl, Eötvös Collegiumban szerzett élményeit a '60-as években.

Elmondja, hogy mennyire másképpen volt minden, mint amit a közhelyek mondatni szoktak. Hogy a sokszor hangoztatott népi-urbánus, vidék-főváros ellentét valójában egy utólagos (hazug) konstrukció. Hogy sokkal nagyobb konszenzus létezett bizonyos dolgok (például '56) megítélésében, mint azt gondolni szokták. És ha voltak is különbségek vidéki és fővárosi értelmiségiek között (mint ahogy voltak), akkor azok finomabbak, rétegzettebbek, szofisztikáltabbak voltak, mint azt a politikától, ideológiától átitatott emlékezetkultúra elképzelni engedi.

Nem tudom, olvasóm is így van-e vele: számomra ezek végtelenül elgondolkodtató szavak.

A politikai retorika rátelepszik életünkre, és nem engedi meglátni a valóságot. Öntudatlanul is olyan szempontok és fogalmak segítségével tekintünk vissza múltunkra, amelyeket egy külső, a dolgokat nem megérteni, hanem uralni vágyó retorika kényszerít ránk. Legyen az jobb- vagy baloldali; konzervatív vagy liberális; fideszes vagy ellenzéki: a retorika működése minden térfélen kísértetiesen hasonló. A valóságos történések egyedi jellegét elmossa, maga alá gyűri; az ideológiának nem megfelelő mozzanatokat kisatírozza az emlékezetből.

Mit lehet tenni az ideológiák, különféle politikai retorikák pusztító hatása ellen? Elmesélni a saját történetünket.

Örülök, hogy megírtam, mert ez olyan fehér folt volt nekem, soha nem írtam erről a világról, mert nem gondoltam azt, hogy ez az én dolgom lenne, de hát előbb-utóbb, ahogy öregszik az ember, egyre inkább kiderül, hogy minden az ő dolga.

Azért ragadott meg ez a mondat, mert magam is fogalmazgattam már meg magamban hasonlót.

Ha életünk eseményeiről majd csak egy külső (az eseményeket önkényesen szelektáló) szűrőn át fognak értesülni a többiek, akkor az olyasmi, mintha mi magunk nem is éltünk volna. Akkor a mi történetünk nem a miénk, hanem azoké, akik azt majd megmagyarázzák helyettünk.

A '60-as évek kollégiumi életét megírhatja egy történész is a föllelhető dokumentumok alapján. Bizonyára igyekszik majd objektív maradni, ragaszkodni a tényekhez, és feltevésekbe csak olyasmikről bocsátkozni, amiket ellenőrizni lehet. Ebből aztán létrejöhet egy kitűnő történészi munka is, amelyet hazugnak sem szándékai, sem eredményei alapján nem volna szabad neveznünk. De vajon egy ilyen történészi munka el tudná mesélni azt, hogy Spiró György hogyan élte meg azokat az éveket? Nem csak nem tudná, nem is akarhatná. Spiró halálával ez a tudás elveszne a semmiben, örök homály borulna rá.

Rendben, mondhatná olvasóm, de hát olyan nagy baj ez? Ami mások számára is fontos volt benne, az a történészeké. Ami csak szubjektíve fontos, az pedig múljon is el a halállal.

Csakhogy ez nem igaz. Ami szubjektíve fontos, az többet mond el, mint ami a külső dokumentumok alapján rekonstruálható. Hiszen ez maga az életnek a tartalma. A külső dokumentumok csak közvetítő eszközök, médiumok. Amit a történész keres, az belül van, az emberek fejében.

Amikor úgy képzeljük, hogy valaminek a dokumentálása, fölgöngyölítése "nem a mi dolgunk", akkor azt hisszük, hogy majd jön egy kivételesen zseniális képességű történész, aki az általunk átélt történetet majd sokkal jobban megírja helyettünk, rekonstruálja, és milliók számára érthetővé teszi, ráadásul úgy, hogy abban mi magunk is benne legyünk. És csakugyan, léteznek ilyen zseniális történészek: íróknak hívják őket. Ha erős a bizodalmunk, hogy terem ilyen író, akkor nyugodtak lehetünk; életünk tartalma nem vész el nyomtalanul.

Mit jelent akkor hát a megjegyzés, hogy "minden a mi dolgunk"?

Azt hiszem, azt jelenti, hogy életünk egyediségének feldolgozásában senki más nem lehet segítségünkre. Talán igaz, hogy amit mi átélünk, azt átélhetik még nagyon sokan, és a nagyon sokból majd lesz olyan, akinek hajlama lesz a dokumentálásra, aki úgy bánik a szavakkal, akinek olyan jó a beleérző-képessége, aki annyira jól tud mesélni, aki ösztönös zsenije a világ újrateremtésének. Biztosak ebben azonban semmiképpen sem lehetünk. Hiszen minél egyedibb egy élmény, annál valószínűtlenebb, hogy lesz majd más, aki ráérez. Minél egyedibb, azaz minél értékesebb. És ha életünk minden mozzanatát ilyesfélének képzeljük (egyedinek, értékesnek), akkor a legkevésbé sem bízhatunk másokban; akkor ránk marad az elbeszélés munkája.

De mégis, mi az, hogy "minden"? Talán minden történés ennyire egyedi, ennyire személyes? Hiszen ha a saját életrajzomra gondolok, aligha mondhatná bárki, hogy az hemzseg a rendkívüli fordulatoktól, meghökkentő kalandoktól, olyasféle eseményektől, amelyek ne történhettek volna meg bárkivel!

Ez igaz; ha ragaszkodunk hozzá, hogy az élet tartalma kívül van, a dokumentumokban. De épp azt magyaráztam, hogy nincsen így. A tartalom belül van, a tartalom az, ahogyan én mindezt átéltem; amit éreztem, gondoltam, hittem, reméltem közben. És ez bizony már valóban egyedi. Ahogy öregszik az ember, úgy kezd egyre inkább rádöbbenni.

És mégis, harmadszor is fölteszem a kérdést, mert a válaszom még mindig nem elégít ki: mi az, hogy "minden"?

A "minden" azt jelenti, hogy nem tudok olyan dolgot még csak elképzelni sem, ami ne az én életem része volna. Az, hogy a világ én magam vagyok, az egyik legalapvetőbb gondolat. Következetes végiggondolását szolipszizmusnak nevezik. (Ez azt jelenti, hogy rajtam kívül nincs semmi.) Én nem vagyok szolipszista; határozottan úgy gondolom, hogy halálom után a világ nem fog megszűnni, mindazonáltal értem, hogy min alapul a szolipszizmus: halálom után a világ számomra igenis megszűnik. Számomra az élet csak az, ami születésem és halálom közé esik. De e két időpont között minden. Tehát Shakespeare, a sok lepkefaj, a távol-keleti táblajátékok, a gyűlölettől a szeretetig az érzelmek teljes skálája, a napsütötte szoba, a tengerpart, az Antarktisz és a világegyetem: minden, amiről csak fogalmat, képet alkotni tudok. Ennek feldolgozása az én dolgom, csak rám vár.

Tudom, vannak ennek a gondolatmenetnek leágazásai, mellékvágányai, lábjegyzetei (például: csak történettel mondható el mindez? és akinek pl. a fényképezéshez van érzéke? vagy: és akinek egyáltalán nincs semmilyen önkifejezéshez érzéke? az azt jelentené, hogy az ő élete nem is egyedi? és a régi korokban, amikor nem számított semmit az önkifejezés? akkor az emberek élete nyomtalanul tűnt el? stb. stb.); de az alapgondolat egyre kristályosabb bennem: senki más nem segíthet abban, hogy életünk feladatait elvégezzük. Amit igazán egyedinek tartunk, az a mi feldolgozásunkra vár.

És ami a legkevésbé fog segíteni nekünk, hogy e feladatokat elvégezzük, az bármiféle politikai ideológia. Bár könnyű és csábító megoldásokat kínálnak (éppen ez magyarázza a népszerűségüket), lényegüket tekintve csak eltérítenek attól, hogy megértsük azt, ami történik velünk.