Peel eltávolítását valószínűleg azért határozta el a Black Lives Matter mozgalom, mert összetévesztették apjával, Sir Robert Peel textilgyárossal és parlamenti képviselővel, aki a textilipar szempontjából hátrányosnak tartotta és ellenezte a rabszolgaság eltörlését.

A "múltat végképp eltörölni" utópiájában őszintén hívő emberek legújabb (bár korántsem új) hobbija a szobordöntögetés. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában tucatszám támadják meg azokat a szobrokat, amelyek úgymond egy elnyomó, rasszista, rabszolgatartó rendszer szimbólumai. A sokszínűség nevében megindult áradat már olyan alakokat sem kímél, mint Thomas Jefferson, az amerikai függetlenségi nyilatkozat megfogalmazója; Kolumbusz, aki fiatal korában azt sem tudhatta, hogy más bőrszínű emberek egyáltalán léteznek; vagy Winston Churchill, aki nélkül aligha lett volna térdre kényszeríthető a XX. század legsikeresebb rasszista mozgalma.

Az ember könnyen elintézhetné ezt azzal, hogy itt egyszerűen tébolyról van szó, amelynek hatásai időlegesek, míg vissza nem tér az élet a megszokott kerékvágásába.

Magam legalábbis valahogy így gondoltam, és nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget egy tőlünk amúgy is távol zajló eseménysornak. A hullám elül, és az emberek ismét elfogadják majd, hogy léteznek szobrok, létezik múlt, és hogy ez a múlt bonyolult volt és kusza, és a jelen mércéit nem lehet visszavetíteni több száz évvel ezelőtt élt emberek viselkedésére.

De aztán eszembe jutott, hogy hát miről is beszélek! Hiszen ez az utópia közelebb van hozzánk, mint képzeljük! Magam is egy olyan rendszerbe születtem bele 1981-ben, amelyik "a múltat végképp eltörölni" elvét hangoztatta; a történelem komplexitását egy-egy fekete-fehér hívószóra redukálta; és aki valamilyen módon nem volt beleilleszthető a sémába, azt vagy kitörölte az emlékezetből, vagy a maga képére igyekezett formálni, vagy egyszerűen ellenségnek tekintette. Ez a gondolkodás nekünk, itt Európa keletibb felében nagyon is ismerős lehet. Hatásait pedig átéltük, illetve folyamatosan éljük át egy eltorzult emlékezetkultúrában.

Nem akarok azonban abba a hibába esni, hogy magam ugyanazt teszem, mint akiket kritizálok. Szóval nem szeretném a Black Lives Matter mozgalmat a "létező szocializmussal" azonosítani. Nyilván vannak jelentékeny különbségek. Elfogadom, hogy itt alapvetően jogvédelemről van szó, és a végső cél nem a hatalomátvétel, hanem a békés egymás mellett élés kultúrájának kialakítása. Azt sem kétlem, hogy a mozgalom tagjainak túlnyomó többsége alighanem felháborodottan utasítaná vissza nemcsak a sztálini, de akár a kádári típusú diktatúrát is. Számomra mégis az a lényeges itt, ami számomra a gondolkodásukban elfogadhatatlan. (Mert azt nyilván én sem gondolom másként, hogy minden ember — bőrszínétől, nemétől, szexuális irányultságától és egyéb identitásaitól függetlenül — egyenrangú, tehát azonos mércék szerint megítélendő. Ehhez nem kell liberálisnak, sem mozgalmárnak lennem, baloldalinak pedig a legkevésbé.)

Ennek megértetéséhez a következő mondatot veszem alapul, mely az Index összefoglaló cikkéből való. Itt egy bizonyos Sir Robert Peel  (1788—1850) konzervatív politikusról, miniszterelnökről van szó, aki "óvatos reformerként próbált az ipari forradalom idején valamelyest javítani a munkások életkörülményein".

Peel eltávolítását valószínűleg azért határozta el a Black Lives Matter mozgalom, mert összetévesztették apjával, Sir Robert Peel textilgyárossal és parlamenti képviselővel, aki a textilipar szempontjából hátrányosnak tartotta és ellenezte a rabszolgaság eltörlését.

Be kell vallanom, számomra ez a mondat és ez a történet tökéletesen szimbolizálja az egész szobordöntögetős tébolyt.

Miért?

Mert világosan megmutatja, hogyan viszonyulnak a szobordöntögetők a múlthoz. Nem a teljes kontextus, a személy, nem a történelem ágas-bogas sokszínűsége érdekli őket, hanem egyetlen mozzanat: hogyan viszonyult az illető a rabszolgasághoz? Ehhez pedig nem kell olvasni, kutakodni, érdeklődni, szeretni: ehhez elég beütni a Google-ba egy keresőkifejezést, és pillanatokon belül kész az ítélet.

Hogy az illető éppen nem az, akit kerestünk, az már mellékes körülmény. A mozgalmárokat (és ez általában minden mozgalmárra jellemző) sohasem az igazság érdekli. Akit az igazság érdekel, abból nem tud jó mozgalmár lenni, mert ő az életét egy laboratóriumban vagy könyvtárban, a világtól elzárva éli le, és örvend már annak is, ha egy-egy apró, közel sem látványos részlettel hozzá tud járulni az emberiség közös nagy ismerethalmazához. A mozgalmártól semmi sem áll távolabb, mint ez a kíméletlen aszketizmus: a mozgalmár triumfálni akar, bizonyítani, világot váltani.

Persze nem kell tudósnak lennünk, hogy képesek legyünk a múltat komplexnek elfogadni. Azt hiszem, mindenekelőtt ízlés kérdése ez. És az ízlés tanulható, érlelhető, fejleszthető.

Gyerekként én is úgy képzeltem, hogy akiről szobor készült, az bizonyára egészen másféle ember lehetett, mint mi magunk: sokkal tökéletesebb. Talán le is írtam már valahol: én gyerekként tényleg azt hittem, hogy a múlt nagy alakjainak (pl. Kossuthnak, Petőfinek, Aranynak, Deáknak) nem voltak testi funkcióik, ők nem mentek például vécére, ők nem voltak büdösek, ők nem úgy szaporodtak, mint más földi halandó. Az ő életük valahol pár lépéssel a földi halandóké fölött zajlott, őket eleve kiválasztotta valamilyen hatalmas szellem vagy istenség, ennélfogva mindig tudták, mi a helyes, és sohasem hibáztak, sohasem vétkeztek.

Minél többet olvas és gondolkodik az ember, annál jobban tudja: a nagyság nem ilyen giccses.

A nagyság mindig egy-egy tettre vonatkozik, minél nagyobb az ember, annál több és annál kockázatosabb tettekre. Ha elmegyek egy-egy szobor mellett, hogy megszemléljem, mindig eszembe jut ez. Igen, ő is ember volt, és sokat tévedett, vétkezett, sok embernek talán ártott is, sokakkal lehetett dühös, kegyetlen, bizonyára sokszor elszalasztotta a lehetőséget, hogy jó legyen, amikor jó is lehetett volna.

Itt van például József Attila nagyszerű szobra a Duna-parton. Ha arra járok, mindig megállok egy-két percre, hogy elmélyüljek ennek a különleges embernek a gondolataiban. Őrültségeivel, betegségével bizonyosan sok embertársának ment az agyára, éppen azoknak okozhatott kivételesen sok szenvedést, akik a legjobban szerették. Külsőségekben sem lehetett "mintaadó" ember, aligha volt, aki egyből fölnézett rá. "Rendes" munkákhoz képtelen volt hosszabb távon alkalmazkodni, élete újra meg újra káoszba fulladt. De mit számít ez, ha közben olyan műveket alkotott, amelyek viszont emberek millióinak szereztek örömet, nyújtottak vigaszt, adtak reményt és hitet?

József Attilában sem a tökéletesség és hibátlanság az érdekes és tiszteletreméltó, hanem az, amit tökéletlensége és hibássága (olykor bűnössége) mellett (vagy dacára) kihozott magából.

Igaz persze, hogy a régi nagy klasszikus szobrok jellemzően nem mutatják meg esendőségükben az embert. (Érdekes tanulmányt érdemelne, hogyan változott meg a szoborállítási kultúra, amióta az információk jobban hozzáférhetők a tömegek számára, és a félistennek hitt alakoknak köztudomásúvá váltak a gyengeségeik.) Nagy talapzatokon állnak, magasan az utcaszint fölött, és szinte uralkodnak rajtunk. De ezek az emlékművek is lenyomatok, olyan korok emlékei, amikor az emberek misztifikálása dívott. Naivitásukban éppoly fontos tanulsághordozók, mint az újabb korok absztraktabb művei. Isten őrizz, hogy lebontsuk őket: megférnek ők az újak mellett; éppen az mutatja korunk pluralizmusát, hogy múlt és jelen azonos térben tűnik föl, és kiegészíti egymást.

A szobrok megállítják az időt, kimerevítenek belőle egy pillanatot. Aki szobrot állít, azt szeretné, hogy erre a pillanatra emlékezzünk. Például arra a pillanatra, amikor József Attila "a rakodópart alsó kövén" ült, és eszébe jutott, hogy valamennyien mi itt, akik a Duna mellett élünk, magyarok, románok, szlovákok, szerbek és többiek voltaképpen rokonai vagyunk egymásnak. Kétségtelen: ez a pillanat magasabb síkon létezik, mint hétköznapjaink legtöbb pillanata. Föl kell nőnünk hozzá.

Talán megkockáztatható: minden szobor egy-egy ilyen magasabb pillanatot akar megragadni. Nem az alak és a megmintázott ember tökéletességét, hanem a pillanat tökéletességét. Nem egy fekete-fehér világ egyetlen komponensét, hanem egy bonyolult és színes valóság egy ragyogó színfoltját.

Aki a sokszínűséget és a pluralizmust kedveli, az örül neki, hogy sokféle szobrunk van. Nem a ledöntésükben érdekelt, hanem abban, hogy minél többet tudjunk meg róla, miféle akarat hozta létre őket. Bizonyos, hogy nem fog összetéveszteni egy politikust az apjával; Tisza Istvánt Tisza Kálmánnal, Széchenyi Istvánt Széchényi Ferenccel. Nem, hiszen nem egy Google-keresés alapján tájékozódik, hanem olvas, érdeklődik, kérdez, érteni próbál.

A szobordöntőket mindez nem érdekli. Az ő világukban csak fekete létezik és fehér. A fekete jó, a fehér gonosz. A sokféleségre emlékeztetés csak megzavarja a harcolók elszántságát. A világ azonban, melyet az ilyen gondolkodás létrehoz, sokkal színtelenebb, kegyetlenebb és élhetetlenebb lesz, mint azoké, akik tisztelik a múltat tévedéseivel együtt is.

Átélt tapasztalatból beszélek.