Az ilyen foglalkozások versengésében aztán ezek nyilvánosan mint ...izmusok kínálkoznak fel, és megkísérlik egymást túllicitálni.

Egy igen érdekes és szórakoztató regényt olvasok most. Arról szól, hogy egy ezer évvel ezelőtt élt kínai mandarin a barátjával együtt kifejleszt egy időutazó gépet, melynek segítségével képessé válik a jövőbe utazni. A kínai úriember (Kao-Tai) ki is próbálja a találmányt, és megérkezik az 1980-as évek Münchenébe. El lehet képzelni, mennyire különösnek, érthetetlennek és idegennek találja a "jövő" világát. (Azért nem Kínába érkezik, mert találmányuk készítésekor még nem tudtak róla, hogy a Föld gömbölyű és a tengelye körül forog.) Élményeiről levelekben számol be múltban maradt barátjának; a könyv tartalmát ezek a levelek teszik ki.

Tulajdonképpen egyfajta "ellen-sci-fi" ez a regény. Nem azt mutatja meg, hogy hová vezethet a technikai fejlődés, hanem azt, hogy hová vezetett már most. "Die Zukunft ist ein Abgrund." Ez a regény nyitó mondata, mely összegzi Kao-Tai első benyomásait. Magyarul — tudtommal — nem jelent meg a könyv, így csak saját fordításra hagyatkozhatok. Valami olyasmit jelent ez a mondat, hogy "A jövő egy pöcegödör."

Nem annyira a XX. századi világ sok izgalmas technikai újdonsága (személygépkocsi, villamos, lift, telefon stb.) nyűgözi le Kao-Tait, mint inkább az új világot eluraló iszonyatos zaj, mocsok, udvariatlanság, üvöltözés, a rossz levegő és az élet ellaposodása rémíti el.

A dolgok félresiklását Kao-Tai a "haladás" gondolatának eluralkodásában látja. Ez a nehezen meghatározható fogalom uralkodik az itteni emberek életén. Haladnak — de hova? És miért? Miért nem képesek megállni? A haladás babonája olyannyira beitta magát az újkori emberek lelkébe, hogy észre sem veszik teljes abszurditását. Nem látják, hogy a változtatás ("fejlődés") beteges hajszolása közben az az egyvalami sikkad el, amiért az ember a földön van: a megélt idő.

Kao-Tai-val természetesen nem kell egyetértenünk, a regény célja inkább a gondolatébresztés, az arra való ráeszméltetés, hogy világunk jelenlegi berendezése korántsem szükségszerű; lehet máshogyan is élni, máshogyan is gondolkodni.

De nem is erről a regényről akarok írni, hanem valamiről, ami eszembe jutott róla, és ami már régóta foglalkoztat.

Vagyis az izmusokról.

Az egyik jelenetben ugyanis Kao-Tai ellátogat egy nőhöz, aki szakmája szerint pszichológus. Meghívja a kínait és német barátnőjét a szaunájába, ahol természetesen — német szokás szerint — meztelenül kell lenniük. Kao-Tainak feltűnik, hogy milyen nagy melle van a pszichológusnak (általában a "nagyorrúaknak"), és hazája, kora szokásához híven mindezt elköszönéskor szóvá is teszi, szóval valami ilyen szöveggel köszön el: "örülök, hogy láthattam kegyed nagy melleit, jó szívvel fogom megőrizni őket emlékezetemben". A pszichológusnő először természetesen megrökönyödik, később azonban kiderül, hogy nem neheztel a kínaira; rájön, mi volt a mondat oka: Kao-Tait nyilvánvalóan túl rövid ideig szoptatták gyerekkorában.

A regényben persze nem hangzik el a szó, de magam ezt így fordítottam le: a nő freudista.

És persze én, aki nagy tisztelője vagyok Freudnak, elmerengtem rajta, vajon hogyan válik egy forradalmi, kifejezetten filozofikus és nagyszerű eszméből (abból, hogy viselkedésünket nagyrészt gyermekkori élmények mozgatják) izmus.

És el is kezdett számomra kristályosabbá válni a gondolat: az izmus mindig egy eszme korrumpálódása. Aki valamilyen -ista, az már nem gondolkodik, az már dogmákat követ. Példának okáért a regényben idézett pszichológusnő nem érti meg, hogy az illetlen mondatnak adott esetben semmiféle pszichológiai oka nem volt: egészen egyszerűen kulturális különbségek hívták létre. Az ókori Kínában egy nő melleinek a megdicsérése vélhetően semmiféle kulturális tabuba nem ütközött. Aki azonban -ista (mindegy, hogy milyen: marxista, nacionalista, kapitalista, expresszionista, realista, humanista stb.) , az mindent csak egyetlen szempontból képes látni. Elveszti azt a képességét, hogy gondolkodását a világ sokféleségének megnyissa, pontosabban hogy gondolkodását a világ sokszínűsége számára nyitva tartsa.

Eszembe jutott Martin Heidegger levele a "humanizmusról", amelyben pontosan az izmusokkal szembeni ellenérzései miatt óvakodott magát ez a nagy gondolkodó "humanistának" nevezni. Az "izmusok" elburjánzása szerinte annak következménye, hogy az emberek immár (vagyis a létfeledés állapotában) elvesztették kapcsolatukat a gondolkodás eredendő közegével. A gondolkodás eredendően nyitott közeg, a megélt időből indul ki, abból veszi megállapításait. A "metafizika" (rém)uralma — melyet Heidegger Szókratész fellépésétől eredeztet — a gondolkodást kivetette közegéből, amely így elvesztette méltóságát. Az emberek immár nem gondolkodnak (végső kérdésekről), hanem "filozófiával foglalkoznak".

Az ilyen foglalkozások versengésében aztán ezek nyilvánosan mint ...izmusok kínálkoznak fel, és megkísérlik egymást túllicitálni.

Minden szó érdekes itt. Kiemelném például a "versengést". Vajon miért kell a gondolatoknak egymással "versengeniük"?

Antikapitalista barátaim vélhetően azt mondanák, hogy mindez a kapitalista termelői rendszer következménye. A "filozófiákat" (mint egyéb termékeket) "el kell adni", vevőket kell találni nekik, és ezt akkor tudják a leghatékonyabban megtenni, ha más hasonló termékeket "lenyomnak".

Csakhogy az izmusok kialakulása régebbi, mint a kapitalizmus. A "cinizmus", "sztoicizmus" és hasonló filozófiák már az ókorban megjelentek, és az izmusok végigkísérik Szókratész óta a nyugati történelmet. Az persze igaz, hogy rákos burjánzásuk a XX. században kezdett egészen képtelen méreteket ölteni. Vagyis valamiféle összefüggés az izmusok elszabadulása és a kapitalizmus között csakugyan lehet; ám ez az összefüggés talán épp fordított: a kapitalista termelési rend kialakulása egyfajta következménye is lehet az izmusok versengésének, elburjánzásuk pedig egybeesik e termelési rend csúcsra járatásával.

A másik érdekes szó a "túllicitálni". A tét látszólag egyre nagyobb. A filozófiai rendszerek — mihelyt izmusokká válnak — egyre többet ígérnek "vevőiknek". Földi boldogságot, igazságos világrendet, minden lehetséges probléma megoldását stb. A licitálás szokásos módja: az egyik izmus bemondja a tétet, mire a másik azt megkísérli tromfolni. Erre jön egy harmadik, amelyik mindegyiknek fölé kínál. És így tovább.

Amikor készítettem a "40 pillér" című összeállításomat, és keresgéltem a festményeket, ráakadtam egy Wikipédia-oldalra, amely a kortárs művészeti irányzatokat listázza. Minden évtizedben megjelenik legalább 10-20 újabb "izmus". A 2000-es évek első tizedében például a következők: altermodern, klasszikus realizmus, cinikus realizmus, excesszivizmus, idea művészet, giccsmozgalom, poszt-kortárs, metamodernizmus, pszeudorealizmus, remodernizmus, megújuló energia-szobrászat, utcai művészet, stukizmus, superflat, superstroke, városi művészet, videójáték-művészet, VJ-művészet, virtuális művészet. (Elnézést a hevenyészett fordításokért.) Jól látható, hogy éppen csak a lényeg sikkad el, amiért művészet egyáltalán létezik: az emberi élet megszépítése, a harmónia. Túllicitálás van, görcsös vágy a különbözésre, a "haladásra".

A valódi gondolkodók legjellegzetesebb vonása éppen az, hogy ők sohasem valamilyen "isták" voltak. Freud nem volt freudista. Problémákat látott a világban, és elgondolkodott rajtuk. Megkísérelt válaszokat találni bizonyos nehezen érthető, ámulatba ejtő jelenségekre. Freud legkomolyabb, legmélyebb követői sem lettek "freudisták". Adler, Jung, Erikson, Lacan, Berne, Yalom stb.: mindegyikük éppen a dogmáktól szakadt el, miközben ráéreztek a freudi gondolatok forradalmiságára.

Az, hogy az ember -istává válik, korunk egyik legnagyobb veszedelme, ha a gondolkodás autonómiáját és nyitottságát az egyik legfőbb értéknek tekintjük. Heidegger szerint ez a veszély a nyilvánosság sajátos diktatúrájából fakad. A ma embere kényszert érez, hogy igazságaival házaljon, ezért eszméire címkéket ragaszt. A túllicitálás általi nyereség azonban merőben látszólagos: nem ismereteket nyerünk általa, hanem a győzelem illúzióját egy olyan terepen, ahol nincsenek győztesek és vesztesek, csak a létezők meghökkentő sokfélesége.