Az eltérést sokkal inkább az okozza, hogy a magyarok kevesebb ideig élnek.
Szomorú esemény történt a héten. A John Hopkins Egyetem által üzemeltetett worldometers.info oldalon, mely listázza a COVID-járvány különféle adatait, Magyarország a statisztikába fölvett halálozások egymillió főre vetített számában (ha nem számítjuk a miniállam Gibraltárt) világelsővé vált. Az adat természetesen sokkoló; akkor is az, ha érdemes a helyén kezelni. Nagyon sok jel mutat arra, hogy ez a gyors statisztika nem mutatja pontosan a valós számokat (erre kitérek alább), vagyis készpénznek venni a legkevésbé sem szabad. Ugyanakkor az is erősen valószínűtlen, hogy valamiféle tendenciát ne jelezne, és a magam részéről azt hiszem, nagy hibát követnénk el, ha kézlegyintéssel elintéznénk, nem foglalkoznánk vele, vagy ha pusztán politikai kampánycélokra használnánk föl. Az adatok ugyanis, ha nem is feltétlenül egzaktak, valamire okvetlenül rávilágítanak: valami nagyon nincs rendben a magyar emberek egészségével.
Sokszor vagyok rossz véleménnyel a magyarországi médiáról, de meg kell mondanom, hogy a témában az utóbbi hetekben több kifejezetten informatív és elgondolkodtató cikket is elolvastam. Persze ezek egyelőre még nem igazi, átfogó mélyelemzések (hogyan is lehetne ilyenről szó, amikor még bőven az események közepén járunk), de első megközelítésnek nagyon is hasznosak.
A portfolio gyors helyzetképe három pontban nagyon szépen összefoglalta, hogyan jöhetett létre ez a szörnyű adat: egyrészt a lakosság általános egészségi állapota, másrészt a magyar járványügyi intézkedések késlekedése, harmadrészt pedig módszertani okok rejlenek az eredmény mögött. Ez utóbbiról, vagyis arról, hogy Magyarországon valójában nem a halott több, hanem a statisztika számol máshogy, az Index közölte előbb a KSH alelnökének, majd egy klinikai biostatisztikusnak egymásnak részben ellentmondó, de mindenképpen megfontolásra érdemes véleményét; a Telex részletes cikke pedig nagyon szépen magyarázza el, hogy miért nem szabad a Worldometer statisztikáit túlságosan komolyan venni. A válaszonline portálon Élő Anita cikke — vitatkozva azzal a megközelítéssel, hogy alapvetően az eltérő számításokból adódik a halálozási többlet — valamivel részletesebben taglalja a magyar járványügyi intézkedések hiányosságait, rámutatva, hogy a kontaktkutatás, illetve a tesztelés lazán kezelése, illetve a transzparencia hiánya (is?) vezethetett a szomorú eredményhez. A 24.hu-n Lantos Gabriella átfogó képet adva egyrészt a lakosság általános egészségi állapotával, másrészt az intenzív kórházi ellátás hiányosságaival magyaráz. A g7 oldalon még tovább mentek, és nemzetközi kitekintést adva rámutattak, hogy a kiugróan magas halálozási arány nem magyar, hanem régiós jelenség, és egyebek között az is magyarázhatja, hogy Kelet-Közép-Európában különösen magas azon emberek aránya, akik a feldolgozóiparban dolgoznak, így munkájukat nem végezhették el otthonról. A legizgalmasabb cikk pedig arra világít rá, hogy Magyarországon igazából nemcsak COVID-ban halnak meg sokkal többen, mint Nyugat-Európában, hanem egyébként is.
Ez a linkelt nyolc írás mind-mind hozzátesz egy szeletkét az összképhez, és ha mindet el is olvastuk, a következő állításokat nagy óvatossággal, de aránylag határozottan megfogalmazhatjuk:
1. a magyarországi COVID-halálozás világviszonylatban jócskán átlag fölötti, de a többlethalálozási statisztikákból kiindulva nagy valószínűséggel nem "világrekorder", ennél pontosabb képet a járvány pusztításáról nagyjából egy-két év múlva lehet majd alkotni;
2. az átlag fölötti halálozáshoz több tényező együttesen járult hozzá, ezek közül a leglényegesebbek: a lakosság általános egészségi állapota; a járványkezelési politika (vagyis hogy a gazdaság viszonylagos életben tartása érdekében a lezárásokat aránylag későn rendelték el a hatóságok); a járványkezelés bizonyos hiányosságai (a kontaktkutatás, a karanténozás és a tesztelés lazán kezelése); a kórházi személyzet hiánya; illetve a lakosság egyes tagjainak felelőtlensége;
3. nem hagyható figyelmen kívül, hogy az átlag fölötti halálozás Csehországtól kezdve Szlovénián át Bulgáriáig az egész régiót érinti, tehát nagy valószínűséggel vannak olyan okok is, amelyek régiós sajátságok, ilyenek lehetnek például a gyárakban dolgozó munkások magas aránya (azokéhoz képest, akik a szolgáltató szektorban dolgoznak), vagy a lakosságban terjengő általános bizalmatlanság a hatóságokkal szemben.
Mindezt afféle bevezetésnek szántam, és azért is nem fejtettem ki részletesebben, mert a leglényegesebb információk ott vannak a linkelt írásokban; azokhoz sok újdonságot hozzátenni én nem tudnék. A kérdés ugyanakkor továbbgondolásra késztetett.
A rossz dolgok ugyanis egyben jók is: arra szorítanak minket, hogy elgondolkozzunk. Számos példát szolgáltat rá a történelem, hogy egy-egy nép éppen egy katasztrófa után tudott változtatni berögzött szokásain, tanult az esetből, levonta a konzekvenciákat, és pár év vagy évtized leforgása után utolsóból első lett az élet egy bizonyos területén. Jó lenne, ha Magyarországon is történne valami ilyesmi, bár az esélyt erre csekélynek látom. A kormányoldal a probléma tagadásába és elhallgatásába merül; az ellenzék pedig pillanatnyi politikai hasznot remél belőle húzni. (Hogy melyik hozzáállás visszataszítóbb, azt nehéz eldönteni.)
Az alapvető probléma bizonyosan az egyének mentális és fizikai egészségéből, azaz egészségtelenségéből fakad. A föntebb linkelt egyik g7-írás igen érdekes statisztikákat közöl erről.
A cikk leglényegesebb megállapítása az, hogy a hazai magas halálozásnak nem a COVID-járvány az alapvető oka, és még csak nem is a társadalom elöregedése, hanem valami prózaibb dolog.
Az eltérést sokkal inkább az okozza, hogy a magyarok kevesebb ideig élnek.
Magyarán: itt kisebb a várható élettartam, mint nyugaton, az emberek hamarabb meghalnak.
Az alábbi ábra (melyet kissé kidekoráltam) azt mutatja meg, hogy a régiós országokban élő nők hány százaléka éli meg Magyarországon a 65 éves kort.
Az első évszám, amelyet megjelöltem, 1967. Ekkor Magyarország a régió középmezőnyéhez tartozott. Azért ezt a dátumot jeöltem meg, mert ekkor indult meg egy különös, első pillantásra nehezen érthető változás. Miközben a régió többi országában a 65 év fölötti nők aránya folyamatosan emelkedett, Magyarországon ez az emelkedés elmaradt, a magas életkorúak száma stagnálni kezdett, majd a nyolcvanas évektől inkább csökkenésbe váltott.
Azért jelöltem meg az 1980 és 1995 közötti időszakot, mert ekkor még a régióban is Magyarországon volt a legkisebb a 65 év fölötti nők aránya.
A rendszerváltás, úgy tűnik, pozitív változást hozott. A következő tíz évben Magyarország elkerült az utolsó helyről, helyére Románia került. 2006-ban azonban Magyarország ismét sereghajtóvá vált, és erről a helyről csak 2013-ban került el ismét.
Mindehhez képest a jelenlegi helyzet meglepően kedvező. Mint látható, Magyarország jelenleg négy régiós országot is megelőz (összhangban azzal, hogy az utóbbi néhány évben a születéskor várható élettartam hazánkban ismét jelentős emelkedésnek indult). A pillanatnyi állapot szerint Románia, Szerbia, Bulgária és Horvátország is mögöttünk van; igaz, a többi visegrádi országot, illetve Szlovéniát még nem sikerült megközelítenünk.
Mit akarok ebből kihozni?
Elsősorban azt, hogy a magyarországi halálozásokat érdemes történeti kontextusba helyezni. Vajon mi történhetett a '70-es években, hogy ennyire sok idős (illetve nem is annyira idős) asszony halt meg 65 éves kora előtt? Mi történt Magyarországon a '70-es, '80-as években?
És aztán mi történt 2005 környékén, hogy ismét annyian oly korán meghaltak?
Persze vannak ezekre a kérdésekre válaszok. A Kádár-korszak ugyanis elsősorban mentális értelemben volt mélységesen egészségtelen. A folyamatos hazugságban élés, az őszinteség megbüntetése, a konfliktusok befelé fojtása mellett az egyén túlterhelése másodállásokkal mind hozzájárulhatott az öngyilkosságok, rákbetegségek, érrendszeri betegségek számának megugrásához.
De a kérdés még mindig ott marad: hogyhogy leginkább a "legvidámabb barakkban" történt mindez? Hogyan lehetett "egészségesebb" hely a '80-as években például Ceausescu Romániája, vagy Todor Zsivkov Bulgáriája?
És mi volt az, ami 2006 és 2013 között olyan sok ember kedvét vette el itthon az élettől? Persze a válasz itt is kézenfekvő. Előbb a politikai rendszerbe vetett hit rendült meg radikálisan, majd érkezett egy világválság, amely Magyarországot a devizahitelezés elterjedtsége miatt minden régiós országnál jobban sújtotta. De csakugyan csupán ennyiről van szó?
A dolog a jellegéből adódóan bonyolultabb. Hiszen aki mondjuk 1992-ben halt meg 64 évesen, az 1928-ban született; ott van ebben a korai halálozásban az egész élete. Nem arról van szó, hogy 1991-ig makkegészséges volt, és aztán hopp, belehalt abba, hogy mindenki hazudozik, és elprivatizálják az állam vagyonát. Ott lehetett a korai halálozásban a gyerekkora is, a második világháborúval, a fiatalsága az ötvenes évekkel, és érett kora a kádári szürkeséggel. Én azt gyanítom, egész XX. századi történelmünk, annak mindenféle traumájával, Trianontól a Don-kanyaron át a kolhozosításokon keresztül az '56-os forradalom elárulásáig, majd a félresikerült rendszerváltásig benne van ezekben a korai halálokban; és így a válasz is rá, hogyan lehetne az életkorunkat följebb tornászni, csak összetett lehet.
Az, hogy ma Magyarország akármilyen statisztika szerint is vezethet egy COVID-halálozási listát, nem 12 hónap döntésein múlik. Az okok mélyen belenyúlnak történelmünkbe, mely rajta hagyta bélyegét mentalitásunkon, lelkünkön, beidegződéseinken. Aki komolyan gondolja, hogy ezen változtatni szeretne, nem kezdheti máshol a projektet, mint ott, hogy elkezdi alaposan kifaggatni legalább az utóbbi száz évünket.
