A járványban összesen több mint félmillió ember betegedett meg (536517), akik közül 237641 fő meg is halt.
Hadd kezdjem ismét egy történettel. Egy tanítványom németórákra mindig keres érdekes videókat, melyeket aztán megnézünk és kitárgyalunk. A témák változatosak, a mesterséges intelligenciától kezdve a korszerű növénytermesztési módszereken át a zene biológiai hatásáig sok minden előkerült már. Öt-tíz perces kis filmek ezek, tökéletesen alkalmasak szókincsbővítésre és a hallásértés fejlesztésére. Az pedig, hogy nem én keresem őket, hanem a tanítvány, pedagógiai szempontból nagyon is helyes; sokkal motiváltabb az ember, ha aktívan részt vesz a tananyag alakításában.
Az egyik ilyen videó (még talán két éve láthattuk) különösen mély nyomot hagyott bennem. Egy idős emberről volt benne szó, aki nyugdíjas kori szabadidejét azzal tölti, hogy igyekszik az interneten szerte terjedő sok-sok ostobaságot helyreigazítani. A videóban ezzel az öregemberrel készítettek interjút, megkérdezték, hogy miért kezdte el ezt csinálni, mi motiválja, és hogy hogyan telnek a napjai. A tanítványomnak szimpatikus volt az illető; én viszont valamiképp nevetségesnek, majdhogynem szánalmasnak éreztem. Mint aki kanállal akarja kimerni az óceán vizét. Mint aki egy robogó vonatot a zsebkését lóbálva akar megállítani. Mint aki karddal vágtat neki egy szélmalomnak...
Bármily bizarrnak is éreztem ennek az embernek a harcát, mégiscsak gyakran eszembe jut. Hiszen talán mindannyian, akik a neten szörfölgetünk, és olykor még kommenteket vagy pláne akár blogbejegyzéseket is írogatunk, egy kicsit olyanok vagyunk, mint ez az öregember. Föllázít minket az igazság elferdítése, és hangot akarunk adni háborgásunknak. Miért? Talán csak a saját lelkünk megnyugtatására. Talán abban bízunk, hogy százból egy ember majd elgondolkodik rajta, aki nélkülünk nem tenné. Talán egyszerűen csak zsigerből, ösztönből, mert nem tehetünk mást; a hamisságot nem hagyhatjuk szó nélkül.
A COVID-járványban — mint minden olyan témában, amelyet át lehet politizálni — ugyancsak temérdek ostobaság jelenik meg a világhálón. Ha egyesével akarnánk kigyomlálgatni őket, hamarosan úgy járnánk, mint a fönt említett videó öregembere: főállású netgyomlálóvá alakulnánk.
Mit tehetünk hát?
Szerintem annyit azért megtehetünk, hogy legalább a magunk és ismerőseink számára világossá tesszük, hogyan viszonyulunk a járványhoz. Ebből aztán deduktíve kideríthető, hogyan viszonyulunk az elhangzó állításokhoz is. Lehet, hogy nincs igazunk, de a lelkiismeretünk így tiszta marad.
A sok őrültség és ostobaság egyike az volt (a DK terjesztette), hogy "COVID-ban többen haltak meg, mint a mohácsi vészben". Természetesen nem maga a tény hamis, hanem a konnotációja. Hogy tehát a koronavírus-járvány akkora csapást jelentett az országnak, mint a mohácsi vész. Tiszteletreméltó volt a Telex kísérlete, hogy kontextualizálja ezt a "gondolatot"; de a lényeget ők is elvétették. Járványt csak járvánnyal lehet összehasonlítani.
Nem is nagyon érdekelt a dolog (ha minden ilyen agyament butaságra ugranék, tényleg másból sem állna az életem), de tegnap este, hogy lapozgattam az MTA Történettudományi Intézete (és Glatz Ferenc) által szerkesztett A magyarok krónikája című képes történelemkönyvben, rábukkantam egy meglepő adatra, és újfent eszembe jutott a bizarr Mohács-hasonlat. Az 1830 novemberétől 1831 nyaráig tartó magyarországi kolerajárvány történetét olvastam újra. (Aki nem ismerné a könyvet: minden évnek a legfontosabb történései szerepelnek a bal oldali margón, és az adott év legfontosabb 5-6 eseményéről pedig egy pár bekezdésnyi hosszúságú összefoglaló is olvasható.) A kolerajárvány története eleve igen tanulságos (akit az irodalmi feldolgozása is érdekel, annak csak ajánlani tudom Péterfy Gergely kiváló Kazinczy-regényét), de a számadatai egyenesen meghökkentők:
A járványban összesen több mint félmillió ember betegedett meg (536517), akik közül 237641 fő meg is halt.
Az ember persze óvatosan közelít az ilyesféle adatokhoz. Vajon honnan lehetne tudni főre pontosan, hány embert vitt el majd kétszáz éve a kolera, ha még arról is csak nagyon-nagyon nagyvonalú becsléseink lehetnek, hogy melyik országban hány embert vitt el a COVID? Az ilyen számokban nyilván a nagyságrend az érdekes, mert az valószínűleg többé-kevésbé pontos képet ad a járvány pusztításáról. (A becslés egyébként más adatokkal összevetve kifejezetten konzervatívnak számít.)
A nagyságrend pedig megdöbbentő.
Hiszen okkal hüledezünk azon, hogy a COVID (közvetve-közvetlenül) 30.000 honfitársunk halálához járult hozzá. A kolerajárvány azonban olyasmi lehetett 1831-ben, mint tíz COVID-járvány együttvéve! (Valamivel többen laktak akkoriban a történelmi Magyarországon, mint ma a csonkában; de a különbség nem nagyságrendi, nagyjából 11 milliónyi lehetett akkor az ország népessége.)
Akkor tehát az 1831-es kolerajárvány tíz mohácsi vésszel egyenértékű nemzeti katasztrófa volt?
Senki sem gondolja így. A járványról persze tanultunk mi is gimnáziumban, de inkább amolyan lábjegyzetként. Most megnéztem a történelem-tankönyvünket: a gimnáziumi III-os könyvben a 24. leckében (melynek címe: Haladás és reakció a reformmozgalom kibontakozása idején) egy tízsoros apró betűs bekezdésben említik meg a kolerajárványt, de nem is maga a járvány miatt; a bekezdés címe ugyanis: Parasztfölkelés a Felvidéken. Mivel szerintem elég érdekes a jelenkori események tükrében, inkább ideidézem az egész bekezdést.
1831 tavaszán kegyetlen vendég, az addig Európában ismeretlen kolera csapott be az országba. Különösen az északkeleti megyékben pusztított. A vesztegzárak mit sem értek. A hegyes vidékek főként szlovák parasztjai viszont a vesztegzár miatt nem mehettek az Alföldre, hogy részes aratóként télre kenyerüket megkeressék. Az árak magasra szöktek, gátlástalan spekulánsok nyerészkedtek. Valószínű, hogy gyógyszermérgezések is előfordultak, a kutakat bizmutporral próbálták fertőtleníteni. Az évszázados elnyomásból táplálkozó gyűlölet elhitette a jobbára nemzetiségi parasztokkal, hogy az urak a nép kiirtására törnek. Öt megyében kaptak kaszára az elkeseredett emberek, és föllángoltak a nemesi kúriák.
Továbbá van még a tankönyvben egy Széchenyi-idézet is. Íme, így reagált a legnagyobb magyar a kolerajárványra:
A kolerának felette jó következései fognak lenni... ha vagy 3-400000 emberélettel megvásárolnók azt, hogy az idő szellemének mi jelöljük ki az utat, s magyar honunknak minden lakosait fölszabadítsuk, akkor valóban részemről nem drágállanám a vásárt.
Három pont.
Második Mohács?
Persze fölmerülhet, hogy talán a történelemírás igazságtalan. Ha a mohácsi síkon meghal pár ezer főúr, az nemzeti tragédia; ha egy járványban meghal több százezer paraszt, az apró betűs lábjegyzet.
Nem is lehet tagadni, egykori történelemkönyvünk kifejezetten vulgármarxista szemléletű volt, ami azt jelenti, hogy "a nagy folyamatok" jobban érdekelték, mint maguk az emberek. A Glatz szerkesztette krónika e téren valamivel kiegyensúlyozottabb, nagyobb teret szán a járványnak, az év legfontosabb eseményének láttatja (joggal). De következményeiben a kolerajárvány sehogyan sem hasonlítható sem Mohácshoz, sem Trianonhoz, sem a második világháborúhoz, sem más hasonló nemzeti katasztrófákhoz. Sőt ha volt valamiféle közepes távú hozadéka, az sokkal inkább pozitív, előremutató volt (nem csak Széchenyi láthatta így). Egyrészt a közhigiénia magasabb szintre emelkedéséhez, másrészt a közteherviselés kibontakozásához járulhatott hozzá közvetve-közvetlenül.
De alapvetően nem is ezen dolgok miatt teljesen torz a hasonlat. Hiszen ennyi erővel lehetne olyasmit is mondani, hogy a második világháború is valami üdvös dolog volt, hiszen hosszabb távon hozzájárult a demokráciák megerősödéséhez.
A hasonlat azért torz, mert a járványokat, vírusokat nem emberek csinálják. A háborúk — bár nem mindig tűnik így — okos diplomáciával mindig elkerülhetők. Végső soron csakis az embereken múlik, létrejönnek-e. A járványok ellenben inkább a természeti csapásokhoz hasonlítanak. Nem rajtunk, embereken múlik, hogy lecsap-e ránk egy járvány. Hogy fölkészülünk-e rá, tanulunk-e belőle, megtaláljuk-e a fegyvereket ellene — ez rajtunk múlik. A COVID (talán kelet-Ázsián kívül) teljesen váratlanul érte az emberiséget, nem is tudott mit kezdeni vele, különösen a sűrűn lakott Európában és Észak-Amerikában okozott hatalmas (bár a kolerához persze nem hasonlítható) pusztítást. Ami tanulság fakad belőle, az leginkább ez: legközelebb már felkészültebbnek kell lennünk rá. Ahogyan visszavertük a pestist, a kolerát, a himlőt, a gyermekbénulást és még annyi minden mást is.
Nem véletlen, és nem machiavellizmusból fakad, hogy Széchenyi sem Mohácsot emlegette a kolerajárvány kapcsán, nem nemzeti katasztrófáról beszélt, hanem a lehetőséget látta benne.
Mindamellett számomra ez az egész történet tartalmaz még egy — az összes többinél fontosabb — tanulságot. Történelmi érzék és arányérzék nélkül nem megy. Aki komolyan le mer írni, terjeszteni vagy osztani bír egy olyan gondolatot, hogy COVID = Mohács; akinek a lelkében egy ilyen hasonlítás nem kelt valami zsigeri viszolygást; aki nem érzi, hogy így nem lehet ennyire különböző dolgokat közös nevezőre hozni; az más aljasságokra is képes. Mert annak a történelem tényei csak eszközök saját hatalmi igényei kielégítésére. Pedig ezekből a fenti tényekből egyenként és együttvéve valami sokkal meglepőbb és érdekesebb dolgot érdemes kiolvasni: kétszáz év alatt az országban nagyjából tizedére esett vissza egy keletről bejövő járvány áldozatainak a száma, és ma már nem gyújtanak föl egész falvakat, nem végeznek ki gazdag embereket az elégedetlenkedő szegények; életüket ugyanis nem is fenyegetik közvetlenül a lezárások. Életünk kétszáz év alatt sok tekintetben szinte összehasonlíthatatlanul kényelmesebbé és könnyebbé vált.
