Ferenc ekkor határozhatta el, hogy azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az üregességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés — hiszen épp a barbárság vádja azért érinthette olyan fájón, mert maga is saját barbárságától rettegett a legjobban.

Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam róla, hogy a múltról, a múlt valamelyik alakjáról vagy eseményéről úgy érdemes írni, hogy az egyszersmind kívánatossá is legyen nekünk, jelenkori embereknek. Hogy ne a kicsinységet és a gyarlóságot, gyatraságot lássuk meg benne, hanem a nagyságot, a példát, az előre sarkalló erőt.

Ez jutott eszembe most is, hogy végigolvastam az utóbbi tíz év egyik legfontosabb és legsikerültebb magyar regényét, Péterfy Gergelytől a Kitömött barbárt, amely Kazinczy Ferenc élettörténetét meséli újra — párhuzamba állítva azt egy másik élettörténettel: Angelo Solimanéval, Kazinczy fekete bőrű barátjáéval, akit élete végeztével, 1796-ban a bécsi Természettudományi Múzeumban kipreparálva, kitömve, az egzotikus állatok preparátumai között állítottak közszemlére.

Kazinczyról ugyanis nem sok izgalmas jutott eszembe eddig. A regény elolvasása után ismét föllapoztam Szerb Antal irodalomtörténetét, mert kíváncsi voltam, hogy a lélektani mozgatórugók, a szellemtörténet és a freudizmus nagy híve mit látott meg a széphalmi mester egyéniségében. És ahogy sejtettem is: semmit. Semmi igazán érdekeset. Én is így voltam vele. Rideg, hűvös, diktatorikus hajlamú kritikusnak tartottam, aki saját eszményeit erőltette mindenkire, értetlenséget tanúsítva minden igazán nyers, erős, zamatos termése iránt irodalmunknak. A "fenntebb stíl" híve igazi klasszicista volt, akinek szeme előtt egy elvont eszmény lebegett, és ezt az eszményt kérte számon azon, ami zabolázhatatlan: a nyelv és irodalom kaotikusan terjeszkedő, szerves világán.

Idegenkedésem annál furcsább volt, mert az én ízlésemhez is alapvetően közel áll a klasszicizmus, a választékosság, a fegyelem és rend, a tisztaság. Talán csak arról volt szó, hogy nem éreztem át ennek lelki szükségességét, mélységét?

Akárhogy is éreztem korábban, Péterfy regényét elolvasva egy olyan Kazinczy képe alakult ki bennem, aki igazi hős volt. A kultúra, a művelődés, a civilizáció hőse egy olyan közegben, amely megvetett, gyűlölt, gúnyolt és a maga szintjére igyekezett lehúzni mindent, ami egy kicsit fennköltebb, egy kicsit magasabb szempontú, egy kicsit más, egy kicsit kevésbé hétköznapi volt, mint önmaga.

Miért akart Kazinczy más lenni, mint a többiek? Túl azon, hogy nem akart más lenni, hanem egyszerűen más volt, kétségtelen, hogy elkülönülése egy pont után nagyon is tudatossá vált, elzárkózása gőgössé, környezete és stílusa megcsinálttá, színpadiassá, szerepszerűvé. Miért?

A regényben egy gyerekkori élmény szerepe meghatározó. A gyermek Kazinczy Ferenc az apjával büszke magyarként látogat el Bécsbe, magyar öltözékben, karddal a karjában, megmutatva a gyűlölt németeknek, hogy érünk mi is annyit, mint ők. A fiút az apjával együtt a járókelők kegyetlenül megalázzák, majd elhangzik a legfájóbb mondat is, ami csak érhette őket: Barbár magyarok!

Ez az a seb, amely Kazinczyban sohasem gyógyulhatott be egészen. Megértette, hogy a nyugatiak szemében mi magyarok barbár népségnek tűnünk, rongyos, kulturálatlan bunkóknak.

Török Sophie, Kazinczy felesége, a regény narrátora, így elmélkedik:

Ferenc ekkor határozhatta el, hogy azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az üregességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés — hiszen épp a barbárság vádja azért érinthette olyan fájón, mert maga is saját barbárságától rettegett a legjobban.

Itt van hát a csavar; itt van a válasz Kazinczy hősies makacsságára, eltántoríthatatlanságára, olykor kíméletlenségére.

Mert hát ezt a megalázottságot alighanem már nagyon-nagyon sokan érezhették Kazinczy előtt is. (És azt hiszem, mind a mai napig érezheti akárki, aki akár csak Bécsbe kirándul; a civilizált külső mélyén ott van a nyugatiakban a megvetés mindenféle "keleti, barbár népséggel" szemben.)

És a megalázottságra adott válasz rendre valami hasonló lehetett: igen, a magyarok valóban barbárok, de én, én kérem nem vagyok magyar, tessék nézni, már a ruhám is más, és egész jól megtanultam németül is; én igazán méltó tagja lehetek a világ legmagasabb rendű civilizációjának.

Kazinczy úgy döntött, hogy nem ezt az utat választja.

Elhatározta, hogy bebizonyítja: a magyarok nem feltétlenül barbárok. Hogy létrehozható az ország legsarasabb, legelvadultabb, legistenhátamögöttibb részén is egy mini-Weimar.

A regény tanulsága az, hogy nem hozható létre (gyönyörű részletességgel rajzolja meg Török Sophie narrátor a pusztulást, ahogyan a kert elvadul, a képek leesnek a falról, a penész mindent fölzabál, és még a zongorát is el kell adni, hogy kifizethessék egyre tetemesebb adósságaikat, mígnem az egész történet végeztével bekövetkezik a totális katasztrófa, a kolerajárvány apokalipszise), Kazinczy kísérlete elbukik; dehát éppen a bukása által válik tragikus hőssé, illetve örökké csábító lehetőséggé, hogy legalább megpróbáljuk. Legalább megpróbáljuk "belülről megszüntetni az üregességet", amitől fogást találhat rajtunk a megvetés.

És aki úgy képzelné, hogy az elbukás valamiféle "magyar fátum", szóval hogy szégyelljük mi csak magunkat, hogy milyen barbárok vagyunk, és hogy igazuk van a bécsieknek, annak a párhuzamos életrajz, Angelo Solimané, és különösen ez életrajz végkifejlete csattanós választ nyújt. Nem, nem a "magyarok" barbárok: a világ barbár. Képtelen mit kezdeni a jobbal, a nemesebbel, a különössel, a mással. Soliman élete megaláztatások és vesszőfutások végeláthatatlan sorozata, melyet azonban a bölcs néger átható nyugalommal visel el.

Kipreparált "szobra" a Természettudományi Múzeumban olyan jelképpé válik, mint Marcus Aurelius lovasszobra a Capitoliumon. A sztoikus császár emlékműve csak azért maradhatott fenn, mert a "barbárok" nem látták meg benne a Római Birodalom uralkodóját. Azt hitték róla, csak egy átlagember, csak egy pali. Így élhetett túl mindent.

Soliman ugyanígy. Talán csak megalázni akarták, hogy állatok közé teszik bőre színe miatt. De az idők változtak, és az ítélet visszahullt a megalázók fejére (avagy: kik is voltak az igazi barbárok?); miközben Soliman ma is ugyanolyan bölcsen bámul ránk, mint ifjúkorában kínzóira.

És az, hogy ő volt Kazinczy legjobb barátja, a magyar mester életét is vadonatúj fénytörésben mutatja.