Ennek a szimbolikus üzenetét valóban nem lehetett másként érteni, mint hogy nem tekintünk titeket a demokratikus politikai közösség velünk egyenrangú tagjainak.
Éppen tizenöt évvel ezelőtt hangzott el az úgynevezett "őszödi beszéd".
Nyilvánosságra a szöveg csak hónapokkal később, 2006. szeptember 17-én került. Aki emlékszik arra a napra, aligha felejti el. Magam nagyjából 1988 óta kísérem ilyen-olyan intenzitású figyelemmel a politikai eseményeket, de bizton állíthatom, hogy ehhez hasonló sokkhatás csak egyszer ért; majdnem éppen öt évvel korábban, 2001. szeptember 11-én.
Amikor hallgattuk a köztévében az azóta már elhíresült mondatokat, ösztönös, természetes, igazából kérdéseket sem kihívó reakcióm ez volt: "akkor most lemond, és új választásokat írnak ki".
Soha, sehol, semmilyen országban nem történhetett (és nem is történt) volna más. (Természetesen vannak országok, pl. Észak-Korea, vagy akár Oroszország, ahol egy ilyen szöveg nem is szivároghatott volna ki, ott tehát eddig a pontig el sem juthattunk volna. De azokon a helyeken, ahol a szivárgás megtörténhet, csakis egyetlen következménye lehet.) Még ma is ezt gondolom, pedig azóta nagyon sok víz lefolyt a Dunán.
Jól tudjuk azonban, hogy nem ez történt.
És az, hogy nem ez történt, alapvetően meghatározza egész azóta zajló történelmünket, egész politikai életünket. Ez a "nem ez történt" hívta életre a NER-t, Orbán Viktor tripla kétharmadát, azt, hogy 2006-ig betonbiztos alapokon állónak tűnő intézmények megrendültek, és a magyar politikai élet egyre messzebb sodródott attól, amit nyugat-európai típusú, liberális demokráciának szokás nevezni. Mai közéletünknek az őszödi beszéd a genezise. Vagyis nem maga a beszéd, hanem ami azután, illetve a kiszivárgása után történt.
Mi történt?
Először is Gyurcsány Ferenc nem mondott le.
Ez önmagában is meglepő fejlemény volt. Olyasmi, ami nyugati típusú demokráciában nem történhetett volna meg, és azt hiszem, Magyarországon is túlnyomó többségben voltak akkoriban azok, akik úgy hitték, Magyarországon sem történhet meg.
Azzal persze, hogy Gyurcsány Ferenc nem mondott le, még nem kellett volna úgy alakulnia a történetnek, ahogy alakult. Elegendő lett volna, ha a kormányzó pártok megvonják tőle a parlamenti többséget, és lemondatják, választva egy új miniszterelnököt.
Jól tudjuk, hogy ez sem történt meg.
Hogy miért nem, arra születtek azóta is különféle mentegető magyarázatok, ezek mindegyike azonban arra vezethető vissza, hogy az akkor kormányzó magyarországi pártok nem gondolkodtak úgy, ahogyan a nyugat-európai liberális demokráciák pártjai gondolkodtak volna.
Itt azonban még nem volt vége a döbbenetnek.
A kormányzó pártok értelmiségi holdudvara (tényleg nagyon kevés kivételtől eltekintve) ahelyett hogy nyomást gyakorolt volna a miniszterelnökre és a kormányt adó pártokra, jelezvén, hogy ami történik, az teljesen vállalhatatlan, éppen ellenkezőleg: mentegetni kezdte a szöveget, a helyzetet, különféle módokon relativizálni kezdte, végső soron pedig azt üzente: nincs itt kérem semmi látnivaló.
Mit is jelentett ez? Azt, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Elek István a minap igen érdekes interjút adott az Indexnek. Sok ponton lehetne vitatkozni Elek helyzetképével, de az őszödi beszéd nyomán kialakult szituációt hajszálpontosan elemezte. Ő ugyanis ennek a "támogató értelmiségi holdudvarnak" a felelősségét emlegette. Az őszödi beszéd relativizálása Elek értelmezésében azt jelentette: a "jó ügy" érdekében (tehát a jobboldali ellenféllel szemben) megengedhető eszköz a választók becsapása, az adatok eltitkolása, az éjjel-nappal hazudozás. Akiről ilyesmi kiderül, az nyugodtan maradhat a posztján, amennyiben a "jó ügy" oldalán áll.
Ennek a szimbolikus üzenetét valóban nem lehetett másként érteni, mint hogy nem tekintünk titeket a demokratikus politikai közösség velünk egyenrangú tagjainak.
Bizonyos, hogy sok akkori (és részben ma is élő, ma is aktív) értelmiségi nem gondolta ezt így végig. Valószínűleg bele sem gondoltak igazán, hogy szavaik és magatartásuk hogyan csapódik le a politikai oldal túloldalán (vagy akár csak a nem elkötelezettek pozíciójában) tartózkodókban. Ennek megértéséhez és belátásához hiányzott belőlük az empátia, annak a képessége, hogy komolyan elképzeljék: a világot egészen más szemszögből is látni és értelmezni lehet, mint ahogyan ők teszik.
A mondatoknak (a mondatainknak) azonban mindig van olyan következményük, amelyet nem látunk előre.
Ha ugyanis a "jó ügy" és a "rossz ügy" képviselői nem azonos mércék szerint mérendők, akkor nem is azonos pályán játszanak, nem "egyenrangúak". Éppen az egyenrangúság elismerése jelenti azonban a demokratikus rend alapját. Ahol ez fölbomlik, ott viták nem jöhetnek létre (hogyan vitázhatna két nem egyenrangú fél?); ott onnantól kezdve az erő nyers szava dönt. "Ha ti minket nem fogadtok el egyenrangúnak, akkor mi sem titeket." A politikai kultúra rendje (legalábbis egy demokráciában) mindig csak kölcsönösen felépített lehet.
Félreértés ne essék. Eszem ágában sincs idealizálni a 2006 előtti évek vitakultúráját vagy közéletét. Nagyon is jól tudom, hogy már a '90-es évek legelejétől mennyire elterjedt volt a politikai ellenfél diszkreditálásának kísérlete (magyarán: a kommunistázás és a fasisztázás) a különböző politikai oldalakon, az úgynevezett (van ennél rondább szó?) szekértáborokban. A különbség talán nem is volt más, csak egy illúzió: el lehetett képzelni, hogy léteznek határok; hogy létezik olyan tett, amelyre azt mondja valamelyik fél, hogy "ez már vállalhatatlan, ezt csináljátok nélkülem".
2006 őszének újdonsága az volt, hogy nyilvánvalóvá vált: nincsen ilyen határ. Szabad a pálya. Nincs az az aljasság, hazugság, hamisság, gátlástalanság, amelyre ne szolgálhatna mentségül, hogy a "jó ügy" érdekében történt.
Itt állunk hát most, Őszöd gyermekei 15 évesen, és semmi jele annak, hogy a különböző politikai blokkok (és értelmiségi holdudvaraik) ma másmilyenek lennének, mint akkor.
A magam részéről egyetlen jelentős kísérletet láttam az utóbbi tizenöt évben e gondolkodás, e szekértábor-logika meghaladására, ez Schiffer Andrásé volt, az LMP-é. A következetes kiállás amellett, hogy egyik olyan félhez sem csatlakozik, amely a másikat nem tekinti egyenrangúnak, az LMP széteséséhez és Schiffer visszavonulásához vezetett. A mai politikai élet pedig kísértetiesen hasonlít a tizenöt évvel ezelőttihez. A "jó ügy" érdekében minden megengedhető.
Nem akarom, hogy bárki azt higgye: a kérdéshez a mindentudók semleges nézőpontjából közelítek. Sohasem tagadtam különösebben, hogy világlátásomhoz közelebb áll a jobboldal eszmeisége, mint a baloldalé. 2010-ben azért is szavaztam meg a Fideszt, hogy megkapja büntetését részemről is az az elit, amely az őszödi beszédet képtelen volt a maga súlyán értelmezni. Hogy a Fidesz új alkotmányt írt, és ezzel is szimbolikus új kezdést jelentett be, azt helyeseltem. Úgy véltem 2014-ben is, hogy meg kell várni azt az új ellenzéket, amely valóban levonja Őszöd tanulságait. A baloldalisággal szemben érzett eszmei averzióim távol tartottak attól, hogy Schifferékre szavazzak. Ma úgy látom, ez tévedés volt. Még ha sok tekintetben nem értettem is egyet velük, a leglényegesebbet illetően (vagyis hogy a politikai ellenfél mindig egyenrangú; akkor is, ha számunkra elfogadhatatlan dolgokat mond és képvisel, mert ennek alternatívája csak az lehet, hogy meg akarjuk semmisíteni) ők képviselték azt, amit én is gondolok.
Ma nem látok olyan pártot, amelyik ne Őszöd, az őszödi értelmiség szellemiségét vinné tovább.
Ha színpadiasan akarnék fogalmazni (ami tőlem igazán nem áll távol), azt is mondhatnám, még mindig Őszöd paradigmájában élünk. A jó ügy érdekében minden megengedett, hiszen a politikai ellenfél már sokszor bebizonyította, hogy nem egyenrangú velünk.
