A pokol térélmény.
Nagyon régen nem írtam ide. Több mint egy hónapja. Nem volt még ilyen hosszú szünet e blog történetében.
Nem tudom, tartozom-e magyarázattal. Végre is ezt a blogot saját magamnak a saját szórakoztatásomra írom, és különösebb ígéreteket magamnak sem tettem. Ha valamit, akkor csupán annyit, hogy írni csak olyankor fogok, amikor tényleg lesz valamiféle mondanivalóm. Persze tudom, hogy vannak hűséges olvasóim. Hála nekik. Itt az oldal jobb felső sarkában meg tudom nézni, hogy hány követőm van a blog.hu-n. Jelenleg ez a szám 43. Ennyi ember van, aki automatikusan értesítést kap róla, ha a blogom frissül. És bizonyára vannak máshonnan is olvasóim. (Ezt az oldal statisztikáiból is tudhatom; annak ellenére, hogy már több mint egy hónapja nincs itt semmi, minden nap többen, olykor több tucatnyian kattintanak ide.) Nekik (önöknek, nektek) tehát talán van miért mentegetőznöm.
De magamnak is.
Mert nem azért nem írtam, mert nem akartam, vagy mert soha nem jutott eszembe semmi. Akartam volna, és eszembe is jutott egy csomó minden. A "külvilágban" is történt egy s más. Politikában, közéletben, kultúrában. Jártam moziba, olvastam könyveket. De nem volt időm, hogy írjak minderről.
Ezt a gondolatot azért érdemes tisztázni. Milyen az, amikor egy embernek nincs ideje?
Hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Lehet egészen szárazon. Ősszel elkezdtem ismét egy középiskolában is tanítani. Igaz, jelenleg csak heti hat órám van ott (háromról indultunk), de nyugodtan kimondhatom, hogy legalább dupla annyinak érzem. A szokásos tanfolyamaim persze mennek közben, be vagyok táblázva teljesen. A nap örömhíre, ha lemondanak egy-egy órát. Mindeközben egyre több a munkám a Szófa oldallal. Írom a szokásos havi lapajánlókat (már nyolc folyóiratot szemlézünk!); indítottunk — szerkesztésemmel — egy tárcarovatot Táltosfog címmel; pályázatokat bírálunk el; és persze folyamatosan új anyagokat posztolunk ki a Szófa Facebook-oldalán. Ez nem kevés elfoglaltság. Ha véletlenül akad szabadidőm, figyelmemet erre a vállalkozásra irányítom. Ehhez jön még az úgynevezett "magánélet", amely esetemben látszólag kopár, de aki ismer, az tudja, hogy ez felszínes ítélet.
Ez lenne hát a száraz magyarázat. Sok a dolgom. Pont.
A valóságos magyarázat ennél cizelláltabb. Említettem az imént a Facebookot. Föltettem magamnak egy tevékenységfigyelőt. Kiderült ebből, hogy napi átlagban egy-másfél órát töltök el az oldalon. Részben ugye a Szófa miatt, részben viszont azért is, mert rászoktam, hogy amikor valami gondolatom van, amit szívesen kifejtenék "rendesen", de nincs igazán időm rá, ott osszam meg blogposztnál rövidebb, de azért egy-két bekezdésnél hosszabb terjedelemben. Az utóbbi évben közel száz ilyen posztocskát írhattam. Pedig ez nagyon nem ideális közlési mód. A posztok nincsenek igazán kifejtve, nem is visszakereshetők, nincsenek egy helyen, és ha törölnék az accountomat, mind el is vesznének. Akkor miért írok így? Mert erre még van időm. Ez a napi egy órám megvan.
Kezd tehát körvonalazódni az idő paradoxonja. Nem időnk nincs, hanem elég időnk.
Az elég idő több, mint az idő.
Egy rendes blogbejegyzés megírása "nettó" időben mondjuk három-négy óra. Ám ez csak a megírás ideje. Természetesen a "bruttó" idő jóval több ennél, ez azonban csak látszólag passzív idő. Olyasmikkel telik, hogy nézem a falat. Sétálok. Merengek. Fekszem az ágyon, és nem csinálok semmit. Ez a látszólag passzív idő jellemzően az emberi élet legaktívabb, legtermékenyebb ideje. Hogy még ma sem omlok össze a temérdek szellemi jellegű vállalás alatt, annak jórészt az az oka, hogy gyerek- és serdülőkoromban nagyon sok energiát gyűjtöttem a "passzív idő" alatt.
De van-e ma még passzív időm?
A jelek szerint, miután belevágtam ebbe a blogbejegyzésbe, melynek témája bizonyára még mindig homályban lebeg olvasóim előtt, mégiscsak van.
És csakugyan. Ez a blogposzt egy ilyen "passzív idő" gyümölcse.
Tudni kell ehhez, hogy az elmúlt bő egy évben az egyik legfontosabb szabadidős tevékenységemmé vált a gyógyfürdőbe járás. Van itt a lakásunktól nem messze egy nagyon kiváló fürdő. Szaunázom, áztatom magam, és (egyre többet) úszom is. Nem gondolok közben semmire. De az égvilágon. És ez így jó.
Persze erről is beszámoltam Facebookon. Hadd idézzek most onnan.
De van még valami, amit ki nem hagynék. Ez a fürdőzés utáni hazasétálás. És pont erről akartam írni. Nagyjából negyedóra az út gyalog. Át kell kelnem a Gubacsi lakótelepen, amely Budapest (és az ország) egyik legautentikusabb szocreál lakótelepe (domborművek a falakon, 3-4 emeletes kockaházak), és amikor fölérek a lépcsőn, mindig vetek egy pillantást a lenyugvó napban úszó fürdőre. Lenyűgöző.
Hadd fűzzem hozzá, hogy a poszt augusztus 7-én íródott. Azóta már 600 méternél járok. "De az emelkedés töretlen, az érzés pedig nagyszerű."
No de a lényeg az a bizonyos séta. Most is még egészen gyönyörű idő volt. És eszembe jutott a pokoli szó...
Pokoli.
Ez egy teljes mértékben privát információ. Eddig senki sem tudott róla. Az ilyenek kimondására, leírására valók a naplók meg a blogok.
Ezt a szót mondom magamnak mindig, amikor...
Amikor megírok egy jó hosszú szöveget, rányomok a mentésre, és lefagy a gép, én meg percekig várakozom kétségbeesetten, hogy akkor most mentette-e, vagy elveszett az egész. Pokoli.
Amikor eleve késében vagyok, és meglátom a mozgólépcsőről a beérkező metrót, amelyet, ha rohannék, még éppen elérnék, de előttem a lépcsőn valaki odaáll az útba, és nem hagyja, hogy siessek. Pokoli.
Amikor tíz perccel az óra kezdése előtt jut eszembe, hogy csináljak egy Zoom-meetinget, de persze éppen akkor lesz csigalassú a gép, amikor a legjobban sietnie kellene, és öt perccel a kezdés után is csak a köröző köröket látom, hogy tölt az istenadta. Pokoli.
Amikor tűző napfényben indulok el otthonról, így otthon hagyom az esernyőt, de útközben kibírhatatlan eső lep meg, amely eláztatja az összes ruhámat, a bőrömet és a cipőmet. Pokoli.
Amikor késésben vagyok, ezért kétségbeesve próbálom megváltoztatni az eredeti útvonalamat, hogy a 2-es helyett a 4-es, 6-ossal menjek, ám kiderül, hogy arra még percekkel többet várnom kell, és így már egészen biztosan el fogok késni. Pokoli.
Amikor beleragadok egy helyzetbe, és lebegek, és tehetetlenül várnom kell, és nem tudok mit tenni, mert rajtam már nem múlik semmi, és mégis én vagyok a felelős: pokoli.
Dehát így képzeljük-e mi el a poklot? Nem inkább vasvillás ördögök szurkálnak minket, miközben mi a kibírhatatlan forróságban szenvedünk?
Aljosa Karamazov szerint a pokolban nincsen vasvilla. (Az apját főleg ez a kérdés foglalkoztatja, így neki is szegezi a velejéig jóságos Alekszejnek.) Én is azt hiszem. És Pilinszkytől is így tanultam. A Terek című csodálatos verséből kiderül, hogy:
A pokol térélmény.
Nem időélmény. Nem valami majd eljövő. Itt van velünk. Minden nap belekerülhetünk, belezuhanhatunk.
És majdnem minden nap bele is zuhanunk. Bele is zuhanok. És ilyenkor mondom azt magamban: pokoli.
No de hogyan jutott ez eszembe éppen a fürdőből kifelé jövet?
Hát úgy, hogy régi játékomat játszottam. (Ez is valami teljesen privát dolog, erről se tud senki. Mármint hogy én ilyesmikkel szórakozom, amikor senki sem lát.) A régi játékom lényege: keresd az inverzét! Ha valamit állítunk, akkor annak minden bizonnyal van ellentéte is. És itt nem a szó a lényeg (a mennyország), hanem a dolog. Mi az ellentéte a pokolinak?
És az jutott eszembe, hogy hát ez.
Hogy megyek hazafelé; hogy nem gondolok semmire; hogy nem izgat semmi; hogy nem bánt semmi; hogy bőrömet átjárja a fölpezsdült vér; hogy működik a testem; hogy működik a vérkeringésem; hogy nem érdekel semmi fájdalom; hogy íme, megyek itt, és minden olyan szép, és puha, és otthonos, és békés, és megnyugtató.
Persze ilyenkor is mondok magamnak egy szót. De az csak ennyi: de jó.
Igen, ez is térélmény. Nem valami majd eljövő. Itt van velünk. Minden nap belekerülhetünk, beleszédülhetünk.
Hát erről akartam írni. Arról, hogy pokoli; és arról, hogy de jó. Így telt az elmúlt hónapom.
