Ha kínálkozott rá alkalom, mindig elzarándokoltam az üzlethez, meleg pára áradt a számból, belepte a kirakat üvegét.

Mindig különösen érdekesnek tartottam azokat az embereket, akik ragaszkodnak gyermekkoruk mikrokörnyezetéhez, kötődést éreznek iránta, és afféle lokálpatriótaként szinte összenőnek a világgal, amelyben felnövekedtek. "Local heroe"-k ők; egy kisebb település vagy kerület történeteinek, anekdotáinak, hangulatának, lelkének őrzői, akik — József Attila szavaival — megkötik a futó idő homokját.

Talán létezhet bennem egy olyan mély (soha ki nem mondott) vágy, hogy magam is ilyen legyek. Tovább írjam a hely történetét, amely meghatározott, körülölelt, és amelyet igazából tartósan sohasem hagytam el: gyerekkorom vidékét, Pesterzsébetet.

A minta mindenesetre megvan. Egy ember, akinél többet kevesen tudtak Erzsébetről; aki két könyvet is írt a kerületről; aki még befutott, sikeres emberként is folyton visszatért szülőhelyére; aki, amikor híres emberekkel találkozott, kereste és sokszor meg is találta kötődéseiket szülővárosához; aki tehát úgy lett (egyébként) nagy műveltségű és tág horizontú világpolgár, hogy egyszersmind örökre erzsébeti is maradt: Dalos László.

Ez most úgy hangzik, mint valami patetikus üdvözlő beszéd valamilyen ünnepen?

Ez aligha véletlen. Dalos László közege ez volt. A Magyar Rádió irodalmi osztályán volt műsorszerkesztő, a Film Színház Muzsika folyóirat munkatársa, opera- és műfordító, költő, dalszövegíró. Egy jellemző adat az életéből: az Operaház 1972/73-as évadában 111 (!) operakritikát írt a Film Színház Muzsikába. "Fölöltözött", fésült, kulturált ember volt, igen, nyilván kissé középszerű és konzervatív; de azt hiszem, ilyen emberek nélkül sokkal kevesebb és mindenekelőtt sokkal formátlanabb, rútabb lenne az élet.

Az ő utolsó könyvét olvastam most el, a 2013-ban posztumusz megjelent Apropó, Pesterzsébet! című gyűjteményt, melyben az Erzsébetről szóló tárcanovellák mellett helyet kapott néhány saját verse és dalszövege, valamint számos fotó is az életéből.

A könyvet könnyed pihentető olvasmánynak szántam; eszembe sem jutott, hogy írjak róla.

De aztán, ahogy olvastam ezeket a '30-as, '40-es években (vagyis az 1924-ben született Dalos gyerekkorában) játszódó történeteket, egyre inkább úgy éreztem, hogy ezek bennem nagyon, nagyon-nagyon mélyre vájnak.

Olyan emlékek derengtek föl bennem, amelyekről már régen elfelejtettem, hogy valaha is léteztek.

Mi tette ezt? Talán az utcanevek. Kevés dolog izgatóbb, mint egy utcanév. Meghalljuk őket még kisgyerekként, és rögzül bennünk egy hangulat, egy érzés. Úgy kapcsolódik össze a kettő, mint Proust regényében a teába mártott aprósütemény a gyerekkorral. Ha meghallom vagy olvasom: Török Flóris utca, Kende Kanuth utca, Kálmán utca, Szarvas utca, Gólya utca, akkor egyszeriben megrohannak az emlékek. Ködbe régen elveszett, nehezen is körvonalazható, mégis nagyon erős érzelmek.

Amiről olvastam, az mind nagyon ismerős volt. De nem úgy ismerős, mint amit megtanultam. Még abból az időből ismerős, amikor tudatos tanulás nélkül szálltak meg a tapasztalatok.

Az egyik ilyen tapasztalat a szegénységé.

Ez persze furcsa dolog. Nagyon szegények mi sohasem voltunk. Mindig tudtunk enni. De egy gyerek valahogy mindig szegény, hiszen sohasem teljesülhet minden vágya, valamiből mindig ki van rekesztve. Mennyivel könnyebb egy felnőttnek: választhat, utánanézhet bárminek, dönthet, cselekedhet. A gyerek kiszolgáltatott.

Legerősebben talán A tűzoltóautó című kis remekben éreztem ezt az alapélményt. A hatéves kis Dalos László meglát a Kossuth Lajos utca 50-ben, "a rendőrségi épület árnyékában" (döbbenetes, de amikor írom ezeket a sorokat, ellátok oda az ablakomból) a játékboltban egy gyönyörű, piros tűzoltóautót. És nagyon szeretné megkapni.

Ki nem érzett már hasonlót? De ki emlékszik még rá?

Ha kínálkozott rá alkalom, mindig elzarándokoltam az üzlethez, meleg pára áradt a számból, belepte a kirakat üvegét.

Ez a mondat volt, azt hiszem, mely legerősebben belém szúrt.

Miért?

Utólag rájöttem. Mert hogy ilyet csak egy gyerek csinál. Sőt egy nagyon kis gyerek. Egészen biztos, hogy én is csináltam hasonlót, mint ahogyan az is, hogy leszoktam róla. Amikor ugyanis túl közel hajolunk egy üvegablakhoz, és rálehelünk, az bepárásodik, és pont azt nem érjük el, amit szeretnénk: hogy jobban lássuk, mi van belül.

Micsoda alapélmény! Vágyni valamire, és annyira vágyni rá, hogy közel hajolunk hozzá, és annyira közel hajolni, hogy az éppen miattunk tűnjön el!

Persze a szegénységről szól ez, de nem csak arról a fajtáról, amelyet a tárcanovella említ, hogy a kis Dalos Laci apja már második éve volt munkanélküli (ne feledjük: 1930-at írunk), és alkalmi munkákból (talán "nádat vágott a Kakas-tó partján") tartja fönn magát. Afféle antropológiai szegénység is ez. A gyerek szegénysége, akinek vágyai mindig nagyobbak, mint az élet, amelybe bele van szorulva.

A felnőtt Dalos László már bármikor megvehetné azt a játékautót. Miből állna neki?

De azt a tűzoltóautót már sohasem tudja megvenni. Mármint pont azt.

És egy gyereknek ez pont nem mindegy. A felnőttnek egyik játékautó olyan, mint a másik. A gyerek ennél ezerszer jobb megfigyelő. Minden piciny karcolást számon tart. Mert szegény. Kevés tulajdona van, és az a kevés annál fontosabb neki.

És talán valóban az egész kötetnek, az egész "local heroe" mentalitásnak, lokálpatriotizmusnak, gyerekkorhoz, a gyerekkor helyszíneihez kötődésnek ez a kulcsa. Keresünk valamit, lázasan és kétségbeesetten, ami valójában már sohasem lehet a miénk. De belenyugodni ebbe éppolyan kevéssé lehet, mint szeretteink elvesztésébe.

A tűzoltóautó mindenféle gyerekkori vágy szimbóluma is. Felnőttként talán megkaphatjuk, megvehetjük. Aki szerencsés, talán annyi pénze lesz, hogy még egy valódit is megvásárolhat. De mit ér az egész? Nekünk az a Kossuth Lajos utca 50. alatti játékboltbeli kellett volna. Még abból az időből, amikor olyan ostobák és őszinték voltunk, hogy azt se tudtuk: ha összeleheljük a kirakat üvegét, akkor nem közelebb kerülünk hozzá, hanem még reménytelenebbül messze tőle.