De mi van, ha olyat választanak, aki egyáltalán nem is ért hozzá?
Sok időt töltöttem el az április 3-i választások óta politikai cikkek, elemzések, vélemények olvasgatásával. Talán az egészségesnél is több időt. Szó sincs róla, hogy máskor ne olvastam volna mindenféle ilyesmit; ezen a blogon is írtam már párszor nemcsak közéleti, de kimondottan aktuálpolitikai témákban is. Ám a mostani, lázasnak is mondható érdeklődésem mégis kicsit más. Azt hiszem, tudatom alatt talán magamévá tettem a NER egyik legokosabb és legműveltebb főideológusának, "a magyar etnonacionalista rezsim legtehetségesebb propagandistájának", Békés Mártonnak a gondolatát (egyébként is roppant figyelemreméltónak gondolom ezt a tavalyi interjút): a 2018-as választások arról szóltak, hogy megszilárdul-e tartósan a rendszer; a 2022-es választások tétje viszont az, hogy létrejön-e egy korszak. Márpedig, ha létrejött, akkor be kell rendezkednünk arra, hogy sokáig, jóformán beláthatatlan ideig velünk marad. Még akkor is, ha bizonyos, ma előre nem látható fejlemények miatt esetleg akár napok alatt is összeomolhat. A két állítás korántsem zárja ki egymást.
A legtöbb probléma, amely a korszak leírása körül összesűrűsödik, annak demokratikusságára vonatkozik. Ez csak látszólag "rendszer"-probléma. Ha elfogadjuk, hogy ami itt körülöttünk zajlik, annak tágabb kontextusa van, mint az adott politikai (és gazdasági) rendszeré (márpedig ezt a legtöbben mintha, bár kimondatlanul, de így látnák), akkor a "demokrácia-deficit", melyet a létrejött magyarországi állapot leglényegibb kritizálandó vonásának tartanak, korántsem csupán hatalomtechnikai, aktuálpolitikai, pártpolitikai szempontból vizsgálandó. (Amikor "korrupcióról" beszélnek, akkor lényegében nem másról van szó, mint hogy egy-egy közbeszerzésen nem azonos esélyekkel indulnak a kormánytól független, illetve a hatalomnak lekötelezett szereplők. Ilyeténképp a korrupció problémája is valahol a demokrácia problémája: a közjavakhoz való hozzáférésé.)
Azért különösen nehéz erről értelmesen szólni, mert a közérzülettől semmi sem áll távolabb, mint az, hogy a közember elnyomást, diktatúrát érzékelne. Az országban élő emberek többsége élt már diktatúrában, és pontosan tudja, hogy az milyen. (És hogy ami most van, az nem olyan.) Olyan kormány- vagy rendszerkritikus vélemények töredékéért, melyek ma tízezres nagyságrendben olvashatók minden nap a legnagyobb közösségi médiumokban, már egy szoftosabb (tehát mondjuk a késő-kádári) diktatúrában is a karrierjével fizetett volna az ember. Viszonylag keményebb diktatúrában (vannak még ma Magyarországon, akik éltek olyanban) az életével. Diktatúra tehát (ahogyan mi ezt a fogalmat a huszadik században megismerhettük) biztosan nincs. De demokrácia lenne?
Ha nem tudunk boldogulni egy problémával, lépjünk valamivel hátrébb. Mi is az a demokrácia?
A demokrácia fogalmáról mindenkiben él egy prototipikus kép. Bennem ez valami ilyesmi: demokrácia az, ahol egy közösség a döntéseket közös megegyezéssel hozza meg. Mindenkit megkérdeznek, mindenki elmondja a véleményét, és a vitából kisül egy közös álláspont, mely bár nem mindenkinek egyformán tetszik, de mégis: mindenki képes elfogadni. Senki sem duzzog, senki sem veszít, kompromisszum jön létre.
Gimnazistaként, amikor az athéni demokráciáról tanultunk, szóba került, hogy miként választottak ott az athéniek vezető tisztségviselőket. Az lett tisztségviselő, aki a legtöbb szavazatot kapta. Emlékszem, mennyire megdöbbentem akkor ezen. Föl is tettem a kérdést (azóta már megboldogult, jóllehet igen fiatal) történelem-tanárnőnknek:
De mi van, ha olyat választanak, aki egyáltalán nem is ért hozzá?
Nem pontosan értem ma már a méltatlankodásom okát, de azt hiszem, arra gondolhattam, hogy bizonyos kompetenciáknak nem szabad a népszerűségtől függeniük. A tudás, igazából bárminek az igazi tudása nem attól tudás, hogy népszerű. Hogy hogyan kell egy embert meggyógyítani, azt nem szavazás útján kell eldönteni, hanem úgy, hogy az ember elmélyed az emberi anatómiában, elolvas mindent, amit korábban a témában más nagy tudású emberek összeírtak, átgondolja mindezek belső logikáját, és ennek alapján lát neki a gyógyításnak. Kit érdekel, hogy mások erről mit gondolnak?
Meglepő választ kaptam a tanárunktól, olyat, amire nem számítottam. Megdicsért, és bőszen helyeselni kezdett.
Ekkor értettem meg, hogy öntudatomon kívül valami alapvető problémára tapintottam rá.
A demokrácia korántsem az egyetlen lehetséges hatékony működtetője egy közösségnek, és választása nem minden körülmények között a legjobb lehetőség.
Periklész temetési szertartásán
Vannak rendszerek, hivatások, életterületek, ahol a döntések jellemzően nem demokratikus módon születnek meg. És nem csupán egy hadsereg közegére kell gondolnunk. Egyáltalán nem demokratikus terület például a tudomány. Hogy mi igaz, és mi nem az, azt nem szavazás útján a legcélszerűbb eldönteni. De többnyire a gyereknevelés sem demokratikusan történik: vannak konfliktushelyzetek, amikor a döntést a szülőnek kell meghoznia, még ha a gyerek reflexből esetleg duzzog is emiatt. Számtalan példát lehetne még felhozni. Vannak jellemzően demokratikus döntési közegek, és vannak olyanok, melyek nem ilyenek.
Miért mondhatjuk mégis, igazat adva Churchillnek, hogy a közéletben a demokrácia még mindig a legjobb (vagy legkevésbé rossz) választás?
Mindenekelőtt azért, mert a tudománnyal ellentétben a közéletben nincs mindenki által szükségképpen elfogadott, objektív igazság. Senkinek nincs alapja azt mondani, hogy amit ő akar, az objektíve mindenkinek a legjobb lenne. A tudomány egyik alapelve az, hogy ellenőrizhető. Ha elvégzünk egy kísérletet, akkor azt bármikor megismételhetjük, és ugyanazt az eredményt fogja adni. A közéletben lehetetlen azonos módon megismételni egy-egy "kísérletet". Tehát sohasem tudhatjuk meg, hogy melyik döntés lenne objektív alapon a legjobb. Melyikkel lenne a legkevesebb ember elégedetlen. Így nincs más választás: a legkisebb közös többszörösre kell törekedni, magyarán: megkérdezni az embereket, hogy mit akarnak. Lehet, hogy "tévednek", de ez a tévedés nem objektív módon az. A következménye pusztán annyi, hogy mégsem lettek elégedettebbek. Ez esetben viszont módjuk nyílik újból választani, más döntést hozni.
Van azonban egy csavar, és ezt a posztot igazából emiatt kezdtem el írni, mindaz, amiről eddig szóltam, csak fölvezetés volt.
Ez a csavar az, hogy a modern és a posztmodern korban alapvetően, gyökeresen megváltozott a társadalmak szerkezete, valamint az információkhoz való hozzáférés.
A demokrácia prototípusa egy kisvárosban működő rendszer. Az ókori Athénban jóformán mindenki ismerte egymást, a döntések úgyszólván családias környezetben születtek. A megoldandó problémák sem globális jellegűek voltak, hanem nagyon is lokálisak.
A modern kor mediális forradalmai, illetve a globális kapitalizmus egészen újszerű információs közegeket hoztak létre. Az emberek információik nagy részét internetes médiumokon keresztül szerzik be, ezek az információk pedig sokszor nincsenek közvetlen kapcsolatban saját hétköznapi életükkel. Ezek a platformok ugyanakkor nem mindenki számára nyújtják ugyanazokat az információkat. Működési alapelvük üzleti. Ha valaki egy adott, általa abban a pillanatban valamiért érdekesnek tartott tartalomra kattint, akkor az algoritmusok miatt a következőkben egyre több hasonló tartalmat fog kapni. Választásait hasonló gondolkodású emberek társasága erősíti meg, miközben az így kialakuló kisebb csoportok (úgynevezett buborékok) egyre távolabb kerülnek egymástól. Természetesen mindig is úgy volt, hogy a hasonló érdeklődésű emberek egymásra találtak (ha nem is mindig olyan egyszerűen), az újdonság inkább az, hogy az egymás mellett élő emberek eltávolodnak egymástól, hiszen a közösségeket egyre inkább online felületeken építik.
Különleges, párhuzamos társadalmak alakulnak így ki. Amikor pedig arról van szó, hogy egy adott, az egész közösséget érintő kérdésben véleményt kell formálni, a legtöbb ember semmi egyebet nem tesz, mint hogy a saját buborékjának a véleményét visszhangozza, még akkor is, ha annak lényegében semmi közvetlen kapcsolata nincs saját valóságos életével. Számos hajmeresztő példát sorolhatnánk e jelenségre mind Magyarországról, mind a világ más tájairól.
Vajon miféle demokrácia épülhet ebből?
Azok közé tartozom, akik túl sok lényegi különbséget nem látnak Magyarország és a legtöbb nyugati társadalom demokrácia-állapota között. A véleményeket itt is, ott is, szinte mindenhol olyan cégek működése alakítja, amelyek a saját logikájuk mentén szelektálják ki az adott egyének számára, hogy mi az, amit lássanak, és mi az, amit ne lássanak. Amikor sokan méltatlankodva jegyzik meg, hogy például Németországban sem lehet a közbeszéd falát áttörni bizonyos témákban, akkor ez a kritika nekem jogosnak tűnik. A tabusítás, a politikai korrektség túlhajtása, bizonyos álláspontok megbélyegzése nem a polgári kultúra viselkedési szabályaiból fakad (bár részben nyilván abból is), hanem abból a hálózati logikából, amely mindig a többségi nézeteket erősíti meg.
Ez utóbbi mondat Barabási-Albert László hálózatelméleti modelljére utal. Az internet világa ugyanis — mint kimutatta — nem demokratikus, vagyis szó sincs arról, hogy mindenki egyenlő eséllyel jelenhetne meg rajta. Inkább a Máté evangéliumából megismert elvre emlékeztet: "akinek van, annak adatik; akinek pedig nincs, attól azt is elveszik, amije van".
Látszólag, "még magasról nézvést" természetesen semmi gond nincs a nyugati demokráciák működésével. Megtartják négy évente a választásokat, melyeken sokféle párt elindulhat, működnek az intézmények, a bíróságok, a kormányok leválthatók, él "a fékek és ellensúlyok rendszere".
De ha visszatérek a kezdeti képhez, melyet magamnak a demokráciáról megalkottam, vajon igazat adnék-e, hogy ma így van? "Mindenkit megkérdeznek, mindenki elmondja a véleményét, és a vitából kisül egy közös álláspont, mely bár nem mindenkinek egyformán tetszik, de mégis: mindenki képes elfogadni. Senki sem duzzog, senki sem veszít, kompromisszum jön létre."
Én nagyon nem így látom, és nem így érzem. A vesztesek nagyon is "duzzognak", és nagyon is vesztesnek érzik magukat. Most volt a franciaországi elnökválasztás. A 42%-ot elnyert második helyezett Le Pen hívei nem fogadják el Macron elnökösködését. Dühük, elkeseredésük persze artikulálatlan és formátlan, nem igazán tudnák pontosan megfogalmazni, mi az, amivel elégedetlenek, hogyan nevezzék: de — ha biztosan nem mindenki is — sokan közülük bizonyára úgy érzik, hogy ők nem a saját hazájukban élnek. Más európai országokban is hasonló a helyzet. Olvasok néha németországi fórumoldalakat; döbbenetes szétszakadtság érződik nem pusztán egy-egy kommentárból, de kommentek százaiból (és az érvek formája sokszor megdöbbentően hasonló a magyarországiakéhoz). Vagyis nem a demokrácia ideáltipikus működése: a közös nevező megtalálása.
Persze megvannak mindennek a szociológiai okai (a középosztály általános meggyengülése a nyugati társadalmakban, a város-vidék ellentét, a diplomás és nem-diplomás életmódok közti jelentős különbség és így tovább), melyhez Németországban nyilvánvalóan egy jó negyven éves kettéosztottságból fakadó eltérő politikai, történelmi emlékezet és tudat is társul (kitűnő színrevitele ennek a problémának a Daniel Brühl rendezte és Daniel Kehlmann által írt Saját lifttel a pokolba című film); de én a tépettség legfontosabb okának mégis a mediálist látom: egyszerűen tényleg más mozit nézünk.
Visszatérve a kérdésemre, a "mondatomra": voltaképpen az a probléma a demokráciával, hogy nem szakmai alapon hozzák az emberek a döntéseiket? Nem. Ennek a közéletben így kell lennie, és mindenki jöjjön le szépen a magas lóról, aki úgy gondolja, hogy jobban ért hozzá, mint a nép.
Az igazi gond az, hogy a valóságérzékelések nem találkoznak egymással, így sokszor még az ugyanabban a házban (!) lakó emberek is mintha két külön világban élnének. Aligha van egyetlen olyan kérdés is, amelyben meg tudnának egyezni azok, akik két külön buborékban lebegnek, legyen az bár oly magától értetődő is, hogy azt hihetnénk: ebben aztán már tényleg mindenki egyet fog érteni.
Hát ebben a korszakban élünk. És csakugyan nem látszik, hogyan fogunk kilépni belőle.
