Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A média-demokráciáról

2022. április 29. - Csöncsön

De mi van, ha olyat választanak, aki egyáltalán nem is ért hozzá?

Sok időt töltöttem el az április 3-i választások óta politikai cikkek, elemzések, vélemények olvasgatásával. Talán az egészségesnél is több időt. Szó sincs róla, hogy máskor ne olvastam volna mindenféle ilyesmit; ezen a blogon is írtam már párszor nemcsak közéleti, de kimondottan aktuálpolitikai témákban is. Ám a mostani, lázasnak is mondható érdeklődésem mégis kicsit más. Azt hiszem, tudatom alatt talán magamévá tettem a NER egyik legokosabb és legműveltebb főideológusának, "a magyar etnonacionalista rezsim legtehetségesebb propagandistájának", Békés Mártonnak a gondolatát (egyébként is roppant figyelemreméltónak gondolom ezt a tavalyi interjút): a 2018-as választások arról szóltak, hogy megszilárdul-e tartósan a rendszer;  a 2022-es választások tétje viszont az, hogy létrejön-e egy korszak. Márpedig, ha létrejött, akkor be kell rendezkednünk arra, hogy sokáig, jóformán beláthatatlan ideig velünk marad. Még akkor is, ha bizonyos, ma előre nem látható fejlemények miatt esetleg akár napok alatt is összeomolhat. A két állítás korántsem zárja ki egymást.

A legtöbb probléma, amely a korszak leírása körül összesűrűsödik, annak demokratikusságára vonatkozik. Ez csak látszólag "rendszer"-probléma. Ha elfogadjuk, hogy ami itt körülöttünk zajlik, annak tágabb kontextusa van, mint az adott politikai (és gazdasági) rendszeré (márpedig ezt a legtöbben mintha, bár kimondatlanul, de így látnák), akkor a "demokrácia-deficit", melyet a létrejött magyarországi állapot leglényegibb kritizálandó vonásának tartanak, korántsem csupán hatalomtechnikai, aktuálpolitikai, pártpolitikai szempontból vizsgálandó. (Amikor "korrupcióról" beszélnek, akkor lényegében nem másról van szó, mint hogy egy-egy közbeszerzésen nem azonos esélyekkel indulnak a kormánytól független, illetve a hatalomnak lekötelezett szereplők. Ilyeténképp a korrupció problémája is valahol a demokrácia problémája: a közjavakhoz való hozzáférésé.)

Azért különösen nehéz erről értelmesen szólni, mert a közérzülettől semmi sem áll távolabb, mint az, hogy a közember elnyomást, diktatúrát érzékelne. Az országban élő emberek többsége élt már diktatúrában, és pontosan tudja, hogy az milyen. (És hogy ami most van, az nem olyan.) Olyan kormány- vagy rendszerkritikus vélemények töredékéért, melyek ma tízezres nagyságrendben olvashatók minden nap a legnagyobb közösségi médiumokban, már egy szoftosabb (tehát mondjuk a késő-kádári) diktatúrában is a karrierjével fizetett volna az ember. Viszonylag keményebb diktatúrában (vannak még ma Magyarországon, akik éltek olyanban) az életével. Diktatúra tehát (ahogyan mi ezt a fogalmat a huszadik században megismerhettük) biztosan nincs. De demokrácia lenne?

Ha nem tudunk boldogulni egy problémával, lépjünk valamivel hátrébb. Mi is az a demokrácia?

A demokrácia fogalmáról mindenkiben él egy prototipikus kép. Bennem ez valami ilyesmi: demokrácia az, ahol egy közösség a döntéseket közös megegyezéssel hozza meg. Mindenkit megkérdeznek, mindenki elmondja a véleményét, és a vitából kisül egy közös álláspont, mely bár nem mindenkinek egyformán tetszik, de mégis: mindenki képes elfogadni. Senki sem duzzog, senki sem veszít, kompromisszum jön létre.

Gimnazistaként, amikor az athéni demokráciáról tanultunk, szóba került, hogy miként választottak ott az athéniek vezető tisztségviselőket. Az lett tisztségviselő, aki a legtöbb szavazatot kapta. Emlékszem, mennyire megdöbbentem akkor ezen. Föl is tettem a kérdést (azóta már megboldogult, jóllehet igen fiatal) történelem-tanárnőnknek:

De mi van, ha olyat választanak, aki egyáltalán nem is ért hozzá?

Nem pontosan értem ma már a méltatlankodásom okát, de azt hiszem, arra gondolhattam, hogy bizonyos kompetenciáknak nem szabad a népszerűségtől függeniük. A tudás, igazából bárminek az igazi tudása nem attól tudás, hogy népszerű. Hogy hogyan kell egy embert meggyógyítani, azt nem szavazás útján kell eldönteni, hanem úgy, hogy az ember elmélyed az emberi anatómiában, elolvas mindent, amit korábban a témában más nagy tudású emberek összeírtak, átgondolja mindezek belső logikáját, és ennek alapján lát neki a gyógyításnak. Kit érdekel, hogy mások erről mit gondolnak?

Meglepő választ kaptam a tanárunktól, olyat, amire nem számítottam. Megdicsért, és bőszen helyeselni kezdett.

Ekkor értettem meg, hogy öntudatomon kívül valami alapvető problémára tapintottam rá.

A demokrácia korántsem az egyetlen lehetséges hatékony működtetője egy közösségnek, és választása nem minden körülmények között a legjobb lehetőség. 

 

Periklész temetési szertartásán

Vannak rendszerek, hivatások, életterületek, ahol a döntések jellemzően nem demokratikus módon születnek meg. És nem csupán egy hadsereg közegére kell gondolnunk. Egyáltalán nem demokratikus terület például a tudomány. Hogy mi igaz, és mi nem az, azt nem szavazás útján a legcélszerűbb eldönteni. De többnyire a gyereknevelés sem demokratikusan történik: vannak konfliktushelyzetek, amikor a döntést a szülőnek kell meghoznia, még ha a gyerek reflexből esetleg duzzog is emiatt. Számtalan példát lehetne még felhozni. Vannak jellemzően demokratikus döntési közegek, és vannak olyanok, melyek nem ilyenek.

Miért mondhatjuk mégis, igazat adva Churchillnek, hogy a közéletben a demokrácia még mindig a legjobb (vagy legkevésbé rossz) választás?

Mindenekelőtt azért, mert a tudománnyal ellentétben a közéletben nincs mindenki által szükségképpen elfogadott, objektív igazság. Senkinek nincs alapja azt mondani, hogy amit ő akar, az objektíve mindenkinek a legjobb lenne. A tudomány egyik alapelve az, hogy ellenőrizhető. Ha elvégzünk egy kísérletet, akkor azt bármikor megismételhetjük, és ugyanazt az eredményt fogja adni. A közéletben lehetetlen azonos módon megismételni egy-egy "kísérletet". Tehát sohasem tudhatjuk meg, hogy melyik döntés lenne objektív alapon a legjobb. Melyikkel lenne a legkevesebb ember elégedetlen. Így nincs más választás: a legkisebb közös többszörösre kell törekedni, magyarán: megkérdezni az embereket, hogy mit akarnak. Lehet, hogy "tévednek", de ez a tévedés nem objektív módon az. A következménye pusztán annyi, hogy mégsem lettek elégedettebbek. Ez esetben viszont módjuk nyílik újból választani, más döntést hozni.

Van azonban egy csavar, és ezt a posztot igazából emiatt kezdtem el írni, mindaz, amiről eddig szóltam, csak fölvezetés volt.

Ez a csavar az, hogy a modern és a posztmodern korban alapvetően, gyökeresen megváltozott a társadalmak szerkezete, valamint az információkhoz való hozzáférés.

A demokrácia prototípusa egy kisvárosban működő rendszer. Az ókori Athénban jóformán mindenki ismerte egymást, a döntések úgyszólván családias környezetben születtek. A megoldandó problémák sem globális jellegűek voltak, hanem nagyon is lokálisak.

A modern kor mediális forradalmai, illetve a globális kapitalizmus egészen újszerű információs közegeket hoztak létre. Az emberek információik nagy részét internetes médiumokon keresztül szerzik be, ezek az információk pedig sokszor nincsenek közvetlen kapcsolatban saját hétköznapi életükkel. Ezek a platformok ugyanakkor nem mindenki számára nyújtják ugyanazokat az információkat. Működési alapelvük üzleti. Ha valaki egy adott, általa abban a pillanatban valamiért érdekesnek tartott tartalomra kattint, akkor az algoritmusok miatt a következőkben egyre több hasonló tartalmat fog kapni. Választásait hasonló gondolkodású emberek társasága erősíti meg, miközben az így kialakuló kisebb csoportok (úgynevezett buborékok) egyre távolabb kerülnek egymástól. Természetesen mindig is úgy volt, hogy a hasonló érdeklődésű emberek egymásra találtak (ha nem is mindig olyan egyszerűen), az újdonság inkább az, hogy az egymás mellett élő emberek eltávolodnak egymástól, hiszen a közösségeket egyre inkább online felületeken építik.

Különleges, párhuzamos társadalmak alakulnak így ki. Amikor pedig arról van szó, hogy egy adott, az egész közösséget érintő kérdésben véleményt kell formálni, a legtöbb ember semmi egyebet nem tesz, mint hogy a saját buborékjának a véleményét visszhangozza, még akkor is, ha annak lényegében semmi közvetlen kapcsolata nincs saját valóságos életével. Számos hajmeresztő példát sorolhatnánk e jelenségre mind Magyarországról, mind a világ más tájairól.

Vajon miféle demokrácia épülhet ebből?

Azok közé tartozom, akik túl sok lényegi különbséget nem látnak Magyarország és a legtöbb nyugati társadalom demokrácia-állapota között. A véleményeket itt is, ott is, szinte mindenhol olyan cégek működése alakítja, amelyek a saját logikájuk mentén szelektálják ki az adott egyének számára, hogy mi az, amit lássanak, és mi az, amit ne lássanak. Amikor sokan méltatlankodva jegyzik meg, hogy például Németországban sem lehet a közbeszéd falát áttörni bizonyos témákban, akkor ez a kritika nekem jogosnak tűnik. A tabusítás, a politikai korrektség túlhajtása, bizonyos álláspontok megbélyegzése nem a polgári kultúra viselkedési szabályaiból fakad (bár részben nyilván abból is), hanem abból a hálózati logikából, amely mindig a többségi nézeteket erősíti meg.

Ez utóbbi mondat Barabási-Albert László hálózatelméleti modelljére utal. Az internet világa ugyanis — mint kimutatta — nem demokratikus, vagyis szó sincs arról, hogy mindenki egyenlő eséllyel jelenhetne meg rajta. Inkább a Máté evangéliumából megismert elvre emlékeztet: "akinek van, annak adatik; akinek pedig nincs, attól azt is elveszik, amije van".

Látszólag, "még magasról nézvést" természetesen semmi gond nincs a nyugati demokráciák működésével. Megtartják négy évente a választásokat, melyeken sokféle párt elindulhat, működnek az intézmények, a bíróságok, a kormányok leválthatók, él "a fékek és ellensúlyok rendszere".

De ha visszatérek a kezdeti képhez, melyet magamnak a demokráciáról megalkottam, vajon igazat adnék-e, hogy ma így van? "Mindenkit megkérdeznek, mindenki elmondja a véleményét, és a vitából kisül egy közös álláspont, mely bár nem mindenkinek egyformán tetszik, de mégis: mindenki képes elfogadni. Senki sem duzzog, senki sem veszít, kompromisszum jön létre."

Én nagyon nem így látom, és nem így érzem. A vesztesek nagyon is "duzzognak", és nagyon is vesztesnek érzik magukat. Most volt a franciaországi elnökválasztás. A 42%-ot elnyert második helyezett Le Pen hívei nem fogadják el Macron elnökösködését. Dühük, elkeseredésük persze artikulálatlan és formátlan, nem igazán tudnák pontosan megfogalmazni, mi az, amivel elégedetlenek, hogyan nevezzék: de — ha biztosan nem mindenki is — sokan közülük bizonyára úgy érzik, hogy ők nem a saját hazájukban élnek. Más európai országokban is hasonló a helyzet. Olvasok néha németországi fórumoldalakat; döbbenetes szétszakadtság érződik nem pusztán egy-egy kommentárból, de kommentek százaiból (és az érvek formája sokszor megdöbbentően hasonló a magyarországiakéhoz). Vagyis nem a demokrácia ideáltipikus működése: a közös nevező megtalálása.

Persze megvannak mindennek a szociológiai okai (a középosztály általános meggyengülése a nyugati társadalmakban, a város-vidék ellentét, a diplomás és nem-diplomás életmódok közti jelentős különbség és így tovább), melyhez Németországban nyilvánvalóan egy jó negyven éves kettéosztottságból fakadó eltérő politikai, történelmi emlékezet és tudat is társul (kitűnő színrevitele ennek a problémának a Daniel Brühl rendezte és Daniel Kehlmann által írt Saját lifttel a pokolba című film); de én a tépettség legfontosabb okának mégis a mediálist látom: egyszerűen tényleg más mozit nézünk.

Visszatérve a kérdésemre, a "mondatomra": voltaképpen az a probléma a demokráciával, hogy nem szakmai alapon hozzák az emberek a döntéseiket? Nem. Ennek a közéletben így kell lennie, és mindenki jöjjön le szépen a magas lóról, aki úgy gondolja, hogy jobban ért hozzá, mint a nép.

Az igazi gond az, hogy a valóságérzékelések nem találkoznak egymással, így sokszor még az ugyanabban a házban (!) lakó emberek is mintha két külön világban élnének. Aligha van egyetlen olyan kérdés is, amelyben meg tudnának egyezni azok, akik két külön buborékban lebegnek, legyen az bár oly magától értetődő is, hogy azt hihetnénk: ebben aztán már tényleg mindenki egyet fog érteni.

Hát ebben a korszakban élünk. És csakugyan nem látszik, hogyan fogunk kilépni belőle.

 

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr7117819817

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

promontor · http://jozsefbiro.blog.hu/ 2022.08.31. 10:53:59

Érdekes poszt, szokás szerint továbbgondolkodásra sarkalló meglátásokkal. Nézzük sorban, mik jutottak eszembe, ahogy olvastam.

1) Diktatúra érzet ma vs. a Kádár korban.

Egyrészt mélyen egyetértek, össze sem hasonlítható a két rendszer a mindennapi szabadságfokok tekintetében. (Sőt, én azt se gondolom, hogy az Orbán rendszert diktatúraként kellene besorolni. A legalapvetőbb kérdésben ugyanis ma demokrácia van: szerintem nem kétségbe vonható, hogy a többség szabad akaratából támogatta az Orbán kormányt az elmúlt választásokon. Ezen a demokrácia komplex rendszerén nálunk megmutatkozó számos mély repedés sem változtat, legalábbis szerintem.)

Másrészt viszont van pár dolog, ami engem elriaszt és amiben szerintem igenis rosszabb a helyzet, mint a késő Kádár korban. Az egyik ilyen a sajtó helyzete. Mármint az állam kezében lévő sajtóé. Akkoriban a meglévő korlátok ellenére a sajtó igyekezett mérsékelt, megegyezésre törekvő hangot megütni. Persze ellenzék nem volt, de még emellett is megjelenhetett a kritika a hatalommal szemben. Ezt persze megfelelő köntösbe kellett öltöztetni, a rendszer alapjait nem lehetett nyiltan kritizálni, de amolyan "érted haragszom, nem ellened" módon nagyon is komoly bírálatot lehetett időnként megfogalmazni honi állapotainkról. Még a külpolitikai hírekben is az ellenoldalt, a "nyugatot" igyekeztek mérsékelt módon bemutatni.
Mindez persze egyértelműen egy felülről vezérelt politika eredménye volt, a kádári "aki nincs ellenünk, az velünk van" elv alkalmazása volt.
Nos, az állami (és a vele szövetséges "baráti") sajtó ma is egy felülről vezérelt politikát hajt végre, de annak hangvétele számomra elborzasztó, sokkal inkább emlékeztet a Rákosi korszak "aki nincs velünk, az ellenünk van" időszakára. Olyan mértékű uszítás folyik mindenki ellen, aki "ellenség", hogy ez akkor is elborzasztó és rémisztő, ha egyébként tisztában vagyok vele, hogy ma nem fog éjszaka a fekete autó látogatást tenni a nappal vezércikkben megkritizált ellenség lakásánál. (Bár persze egy adóellenőrzés az mindig találhat szabálytalanságokat...) Emellett pedig a "rendszer" az tökéletes, a kormány sosem hibázik, kritikának helye nincs.

A másik, kicsit általánosabb meglátásom pedig az az események menete közti különbség. Bár azt nem hiszem, hogy mondjuk 1985-ben bárki látta volna, hogy 90-re micsoda hatalmas változás történik majd, ettől függetlenül szerintem a közéletet figyelő polgár számára látható volt, hogy a dolgok azért változnak és a változások iránya a több szabadság és több lehetőség felé mutat, mind itthon, mind a világban. Ma én fordított folyamatokat látok. A világban is sokasodnak a bajok, itthon pedig a "korszak" folyamatos kiépülése és kiteljesedése szerintem egyben az egyre kevesebb szabadság és kevesebb lehetőség felé visz minket. Ez persze nagyon erősen szubjektív vélemény, nyilván sokan másképp látják.

2) Demokrácia: közvetlen vs képviseleti demokrácia

Egyetértek abban, hogy az ókori demokrácia kis városállamokra volt szabva. Ezt a változatot közvetlen demokráciának hívjuk és a népes, nagy területű, sokmilliós lakosságú országokban nem működhet. Éppen ezért a modern demokráciák egy másik változatot, a közvetett avagy képviseleti demokráciát valósítják meg. Nincs népgyűlés, parlament van, amelyet 4-5 évente választunk. Ők vitatják meg a kérdéseket és ők döntenek, nem mi. Mi majd a következő választáson eldönthetjük, hogy összességében elégedettek voltunk-e a meghozott döntésekkel.

A közvetett demokrácia alapvető összetevőit, a hatalom különböző pilléreit, a polgároknak járó szabadságjogokat, stb. még a felvilágosodás korában dolgozták ki és persze tökéletes megvalósulását sehol se látjuk, de azért vannak országok, ahol elég sikeresen működik.

Kétségtelen, hogy az általad leírt jelenség ma a világban mindenhol egy új kihívást jelent, még a nálunk nagyobb hagyományú, stabilabb demokráciákban is. A sajtó hagyományos elemeit (újságok, tévék) lecseréli a "közösségi" média, amely az egyén számára a korábbinál sokkal szabadabb véleménnyilvánítás lehetőségét adja meg, ugyanakkor, ahogy Te is írod, egyben azt az illúziót is kelti sok emberben, hogy az így hallatott véleménye majd több emberhez is jut el. A valóság pedig ezzel szemben az, hogy annak a véleménye jut el több emberhez, akinek több pénze van. Ez persze régen is így volt, de a hagyományos sajtó esetében kevesebb tere volt a szélsőségeknek és kevesebb tere volt a népi véleménynek álcázott propagandának.

Az, hogy a képviseleti demokrácia rendszere hogyan lesz képes megbírkózni ezzel az új jelenséggel, azt egyelőre nem tudjuk. Viszont az nagyon nem mindegy, hogy addig is, amíg ez - remélhetőleg - megtörténik, működnek-e a rendszer egyéb elemei és képesek-e mérsékelni a károkat és megőrizni a demokráciát.

Folyt köv. még legalább egy megjegyzésem hátra van...

promontor · http://jozsefbiro.blog.hu/ 2022.08.31. 12:50:44

Következő etap:

3) Van-e lényegi különbség köztünk és a nyugati állapotok között?

Talán ez az a pont, ahol leginkább elnagyoltnak érzem a gondolatmenetedet. Azt mondod, nem látsz lényegi különbséget a mi állapotaink és a nyugati demokráciák állapota között. Ez az, amiben nagyon nem értek egyet. Persze az általad leírt jelenség ott is létezik, viszont a demokratikus berendezkedés egyéb elemeiben vannak nagyon lényeges különbségek, elsősorban azok a bizonyos fékek és ellensúlyok arrafelé mintha jobban működnének. Már azt sem tartom elhanyagolhatónak egyébként, hogy a választások arrafelé tényleges téttel bírnak, az ellenzék pártjainak általában van valós esélye a győzelemre. Ez önmagában egy nagyon erős korlát az egyébként nyilván ott is létező korrupció kordában tartására.

Persze az is igaz, hogy Magyarország más történelmi és gazdasági háttérrel rendelkezik, a centrum országait nem hasonlíthatjuk kritikátlanul egy félperifériás országhoz. Ugyanakkor ha körülnézünk a közelebbi környezetünkben, a hasonló háttérrel rendelkező szomszédos országokban, akkor is látunk különbségeket a demokrácia állapotában.

Nem állítom, hogy tudom az okát ezeknek a különbségeknek. Illetve azt gyanítom, hogy nem egy oka van, hanem sok, amelyek összeadódva vezetnek ahhoz, hogy nálunk a környező országoktól is lényegesen eltérő állapotok alakultak-alakulnak ki. Meg persze az egyén szerepét se hanyagolnám el: egy-egy kiemelkedő személyiség mindig képes egy ország történemét némileg más irányba terelni. Nyilván az alapvető trendekkel nem lehet szembefordulni, de azokra "ráülve" igenis lehet egy ország vagy régió történetét befolyásolni.

4) Valóban annyira új jelenség a buborék?

Ezen is morfondíroztam egy keveset. Az kétségtelen, hogy a mai véleménybuborékok a korábbi állapothoz (a jó esetben viszonylag szabad és kiegyensúlyozott multipoláris nyomtatott és elektronikus sajtóhoz) képest újdonságnak számítanak, ugyanakkor szerintem másfajta buborékok nagyon is léteztek régebben is. Eleve a társadalmak sokkal tagoltabbak és egymástól elválasztottabbak voltak pl. lakóhely illetve társadalmi szerepek szerint egy XIX. századi falusi embernek megvolt a maga buborékja, amit elsősorban a helyi "véleményvezérek" alakítottak ki és persze amelynek a jellegzetességeit nagy mértékben meghatározta társadalmi helyzetük. Mégis, a mai modern képviseleti demokráciák ezekben a társadalmakban alakultak ki. Tehát önmagában a társadalomban meglévő különböző valóságérzékelések még nem zárják ki a jól működő demokratikus döntéshozatalt, napjaink gondjait tehát talán nem csak ezek okozzák.

Kb. ennyi.

Csöncsön · http://mondataink.blog.hu 2022.09.03. 09:53:59

@promontor:

Köszönöm ezeket a kimondottan értékes meglátásokat, kiegészítéseket, kritikákat. Talán az a legegyszerűbb, ha pontról pontra haladok.

1. Sajtó helyzete

A másik poszthoz írt kommentemben is írtam, hogy egyfelől teljesen egyetértek, másfelől viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni egy alapvető különbséget. Míg (mondjuk) a '80-as években csak állami pénzből működő médiumok léteztek, addig ma az emberek túlnyomó többsége az internetről (is) tájékozódik. Ott pedig a politikai-ideológiai viszonyok jóval kiegyensúlyozottabbak, a jelentős, (viszonylag) sokak által olvasott oldalak között számos ellenzéki van. Ezeket ugye általában "függetlennek" nevezik, ami annyiban igaz, hogy függetlenek a kormánytól/államtól, de olyan értelemben nem, hogy ne lenne világos ideológiai arcélük. Ilyesmi a Kádár-korban elképzelhetetlen lett volna. Meg az is, hogy emberek teljesen nyilvánosan kritizálják, sőt ócsárolják az egész rendszert, mint az ma nap mint nap tízezres nagyságrendben történik a közösségi média felületein.

2. Képviseleti demokrácia és közösségi média

Még a Szalay Erzsébet jegyezte tanulmányban (melyről posztoltam egyszer) jött elő a gondolat, hogy a NER bizonyos értelemben a "globális szuperstruktúra" ellenzékeként pozicionálja magát. Ez egy igen fontos észrevétel, mert rámutat, hogy miközben a hazai állami médiát szemérmetlenül pénzeli a kormány, hogy teljesen egyoldalú propaganda-tevékenységre használja, miért jelenik meg hasonló erővel a kormánykritikus hang (és sokszor propaganda) a közösségi médiafelületeken. Pénz áll szemben pénzzel, állami pénz globális nagyvállalatok és lobbisták pénzével. (A Soros-kampány, bármilyen ízléstelen és nevetséges is volt, nem _teljesen_ nélkülöz minden alapot. Valóban vannak nagy pénzű szervezetek és emberek, akik pénzt feccölnek a valóság interpretálásának alakításába.) Szerintem ez egy globális probléma.

3. Különbség a nyugat és Magyarország között

E ponton nyilván két szélsőséges vélemény ütközik, és úgy látom, míg én inkább az egyikhez állok valamivel közelebb, te a másikhoz (de szerencsére mindketten inkább valahol középen szerintem). Az egyik szerint nyugaton minden tökéletesen rendben van, és semmi más dolgunk nem lehet, mint ezeket az állapotokat ideálként felfogni és másolni. A másik szerint a nyugat hanyatlik, és túszul ejtette az ottani közállapotokat egy életidegen ideológia. A valóság szerintem a kettő között lehet. A nyugat, ha nem is "hanyatlik", de óriási problémákkal küzd, és állapota (legalábbis a kilátások terén) rosszabb, mint a XX. század végén volt. És szerintem a problémái (és ezért írtam azt, amit) valójában elég hasonlóak azokhoz, amelyekkel mi is küzdünk, csak Magyarország erre (nyilván történelmi, társadalmi okokból) másféle válaszokat ad. Azt nem állítom, hogy jobbakat, csak azt, hogy ezek a megoldási kísérletek ugyanarra az alapproblémára reflektálnak.

4. Új-e a buborék?

Hát igen, az ember hajlamos a jelen gondjai felől nézve idealizálni a múltat. Én is azt hiszem, hogy nem a buborékok jelensége újdonság (sőt... vajon mennyivel másképpen érzékelte a valóságot a középkorban egy zsellér, mint egy arisztokrata?), hanem talán éppen az, hogy a különböző buborékokban élő emberek időközben egyazon helyre kerülnek, akár ugyanabba a házba is. Vagyis hogy a buborékokat nem a valós életkörülmények képzik, hanem virtuális (tév)képzetek. Régen a kocsmai beszélgetések "buborékokban" zajlottak, de aki egy adott faluban lakott, az mind ugyanannak a buboréknak volt a lakója. Ma ez messze nincsen így. Akár ugyanabban a háztartásban is tökéletesen különböző valóságérzékelésű emberek élhetnek együtt, és ez nagyon megnehezíti a közös döntéshozatalt, a társadalmi cselekvést.

promontor · http://jozsefbiro.blog.hu/ 2022.09.04. 13:32:45

Köszi a reakciót! Nem gond a lassú válasz, miért is lenne: a téma nem szalad el, meg egyébként is, a blogkommentekben folytatott eszmecsere etikettje (legalábbis szerintem) nem igényel "határidős" válaszadást.
De nézzük a tartalmat!

1: Sajtó
Egyetértek abban, hogy a Kádár vs. Orbán korszak és azon belül a sajtó helyzete minőségileg különbözik.
Én ezt - megint kicsit mérnökösen - a következőképpen fogom fel. Lehet a demokrácia vagy éppen a sajtószabadság kérdését binárisan nézni: van vagy nincs? Aki ma ellenzékiként a nincs mellett érvel, az szinte azonnal belefut a késbe: már hogyne lenne sajtószabadság, ott az internet, olvass Telexet , 444-et és így tovább! Aztán nézd meg ezzel szemben, mi volt a Kádár korszakban. És ez így is van, az az állítás, hogy Magyarországon ne lenne sajtószabadság, nyilvánvalóan téves: a helyes bináris válasz az, hogy Magyarországon ma sajtószabadság van.

De lehet ezt a kérdés árnyaltabban is nézni. Mondjuk definiálni egy skálát 0 és 100 között, ahol a 100 a teljes sajtószabadság és 0 a sajtószabadság totális hiánya, a bináris határ pedig 50 pontnál van. A Kádár kor nyilván bőven 50 pont alatt van. Az általam felemlegetett 80-as évek legyen mondjuk saccperkábé 25 pont, a kontrollált sajtón belül megtűrt kritika miatt én nem beszélnék a sajtószabadság totális hiányáról. Ma nyilván bőven 50 felett vagyunk. Amikor a kritikámat megfogalmaztam, gondosan az "állam kezében lévő sajtóról" beszéltem. Azon a sajtón belül érzésem szerint kisebb a szabadság foka, mint a fent említett 25 pont, de természetesen a sajtó egésze jóval szabadabb.

Van akkor jelentősége annak, hogy az "állam kezében lévő sajtó" nem szabad? Nos, szerintem van. Több szempontból is. Egyrészt, az elvi: adófizető állampolgárként szerintem felháborító, hogy a befizetett adómat egy olyan intézményre költik, amely hírek helyett propagandát közvetít. Az állami sajtónak pont az lenne a feladata, hogy objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekedve enyhítse a buborékjelenséget és hozzájáruljon ahhoz, hogy a társadalom meg tudja beszélni önmagával a közélet vitás kérdéseit. Elhiszem, hogy a teljes objektivitás az egy elérhetetlen vágyálom, abban is egyetértek, hogy a 2010 előtti állami sajtót jogosan lehet elfogultsággal vádolni, de az egészen biztos, hogy ami 2010 után történt az a közmédia korábbi állapotához képest egy hatalmas visszalépés.
És természetesen ennek hatalmas jelentősége van társadalmi szinten: ugyanis teljesen függetlenül attól, hogy van-e elvi lehetőség alternatív források után nézni, gyakorlati tény, hogy a társadalom egy része számára az állami sajtó kiemelt vagy akár kizárólagos tájékozodási forrás. Őket tehát a kormány nagyon sikeresen bezárja egy buborékba, ez pedig a választásokon szavazatokban is megnyilvánul. Nyilván nem ez az egyetlen vagy akár a fő oka a Fidesz sorozatos választási sikereinek, de az egyike a sok oknak.

promontor · http://jozsefbiro.blog.hu/ 2022.09.04. 23:50:42

2) Közösségi média, globális szuperstruktúra

Nem tudom, hogy az a bizonyos globális szuperstruktúra létezik-e. Azt nem vitatom, hogy "vannak nagy pénzű szervezetek és emberek, akik pénzt feccölnek a valóság interpretálásának alakításába". Azt sem, hogy adott esetben mondjuk Soros György közéjük tartozik. Viszont én úgy látom, hogy mellette sok más ilyen szervezet és ember is létezik, aminek következtében azért a média a világban még mindig elég sokszínű. Ha körülnézek a honi médiában vagy éppen az közösségi médiában, akkor engem személy szerint pl. Soros György befolyásánál sokkal jobban aggaszt mondjuk a rendkívül népszerű orosz propaganda. De ha mintát veszek az amerikai médiából, akkor azt látom, hogy mondjuk a Fox News az nem éppen a Soros-féle globális szuperstruktúra része: amögött valaki más áll.

Nem tagadom persze, hogy a probléma létezik és nagyonis aggasztó. Ideális esetben objektív, kiegyensúlyozott konzervatív média vitatkozna objektív, kiegyensúlyozott liberális médiatermékekkel meg objektív, mérsékelt baloldali újságokkal. Ettől nagyon messze vagyunk, a hangvétel ellenséges, a vita sekélyes, valójában egyre több az olyan médiatermék, amely már nem a szó jó értelmében vett sajtótermék, hanem a mögötte álló erők szócsöve.

Ugyanakkor az, ahogy a hazai propaganda kiemeli Soros Györgyöt és főellenségnek állítja be, az szerintem pont annak a bizonyítéka, hogy ők valójában nem megoldani akarják a fenti problémát, hanem beállni azok közé, akik kihasználják.

Csöncsön · http://mondataink.blog.hu 2022.09.08. 16:45:17

@promontor:

Nos hát, nem sok hozzáfűznivalóm van, hiszen a lényeget tekintve teljesen egyetértek. Én is azt gondolom, hogy az államnak éppenséggel mérsékelnie kellene azokat az anomáliákat, működési rendellenességeket, melyeket a piac teremt, Magyarországon pedig pont ennek ellenkezője történik: az állam nem mérsékli a piac torz jelenségeit, hanem még föl is erősíti őket. Ez mind a sajtóra, mind a véleményformálásra érvényes.

Talán csak annyiban vitatkoznék, hogy szerintem ez a jelenség a nyugati világban is ott van, ha persze nem is ennyire drasztikusan. Magam leginkább a német viszonyokra látok rá úgy ahogy, és teljesen egészségesnek az ottani médiahelyzetet sem nevezném. A kellemetlenebb igazságelemeket ott is elhallgatják, kiszorítják, tabusítják, ha nem is olyan brutális arcátlansággal, mint nálunk a köztévé vagy a megyei lapok. Szóval az ottani helyzet is távol áll attól, ahogyan a demokrácia ideális esetben működne. Szerintem a trolljobberek előretörése is elsősorban tünete egy meglévő problémának, mint a probléma eredete.

promontor · http://jozsefbiro.blog.hu/ 2022.09.11. 11:38:00

Ahogy megállapítottad, sok mindenben egyetértünk, annak ellenére, hogy valóban más oldalról közelítjük meg ezeket a témákat. Két kérdéshez volna még hozzáfűznivalom:

1) Nyugat hanyatlása
Távol áll tőlem, hogy idealizáljam a nyugati állapotokat, szerintem is komoly gondokkal küzdenek. Az más kérdés, hogy a világ más részei is komoly gondokkal küzdenek, ezek némelyike globális, némelyike helyi probléma.
A hanyatlás kérdése megérne egy komolyabb eszmecserét, hiszen ennek rengeteg aspektusa van, gazdasági, politikai, társadalmi, stb.
Az biztos, hogy a nyugat gazdasági fölénye csökken, a világ többi része, de elsősorban Ázsia és főleg Kína gazdasági ereje folyamatosan nő. Ez természetesen megváltoztatja a politikai és katonai erőviszonyokat is. Az, hogy ez mennyiben a nyugat hanyatlása és mennyiben a kelet felemelkedése, az is egy érdekes és fontos kérdés, de az biztos, hogy "relatív" értelemben mindenképp beszélhetünk "hanyatlásról".
Én azonban most azt emelném ki, hogy mindez megváltoztatja azt is, ahogy a világ a nyugatra néz. Ha a nyugat gazdasági fölénye, hatalma csökken, akkor az "hanyatlik", azaz a nyugat nyilván válságban van. Akkor nekünk már nem kell a nyugatot másolni. A demokrácia és a liberalizmus nem szükséges feltétele a gazdasági felemelkedésnek, ezek számunkra életidegen elvek, ráadásul "látjuk", hogy hova vezet mindez, feszültségek a nyakló nélkül engedett bevándorlás miatt, mindenféle idióta viták melegekről, transzokról, genderről, stb.
Vegyük észre, hogy egyrészt ez egy természetes következménye a "hanyatlásnak", másrészt viszont ezek ugyanúgy nagyhatalmú, sok pénzzel bíró erőközpontok által terjesztett ideológiák, mint mondjuk a "szabad világ" meg a "nyitott társadalom". Ne válaszd a rothadó nyugat értékeit, válaszd a miénket! (Hogy aztán ezek az "értékek" pontosan micsodák, az gyakran szándékosan a homályban marad.)

2) Médiahelyzet a németeknél (és máshol)

A német médiahelyzetet csak nagyon felületesen ismerem, de más "németes" ismerősömtől a Tiedéhez hasonló véleményeket hallok. És persze látok hasonló jelenségeket az angolszász sajtóban is, szóval egyetértek, hogy a jelenség létezik: valóban, a nyugati sajtó nagyobb része (nevezzük mainstreamnek) hajlamos alapból bizonyos véleményeket szélsőségesnek, elfogadhatatlannak cimkézni. Ez mondjuk a németek esetében bizonyos fokig érthető: nagyon megégették magukat a nácizmussal, ezért most nagyon igyekeznek, hogy az ahhoz hasonló szélsőségek mégegyszer ne üthessék fel a fejüket.
Ugyanakkor ez szerintem is nagy hiba, mert bizonyos komoly társadalmi problémák megvitatását ez a fajta cimkézés lehetetlenné teszi. Nyilván kell egy egyensúly, ne legyen gyűlöletbeszéd, ne legyen rasszizmus. Viszont az nem rasszizmus, ha a bevándorláshoz kapcsolódó negatív jelenségekről és azok visszaszorításának módjáról beszélünk. Szóval egyetértek, hogy a nyugati sajtó sem találja meg a helyes egyensúlyt ezekben a kérdésekben.

Csöncsön · http://mondataink.blog.hu 2022.09.12. 15:53:11

@promontor:

A "nyugat hanyatlása" gondolaton sokan szoktak gúnyolódni, rámutatva, hogy még mindig messze a Nyugat a világ legfejlettebb területe, valamint hogy a "nyugat hanyatlásáról" szóló elméletekre a múltban többször is csattanós választ adott a történelem. Valójában amikor egy ilyen vita kialakul, akkor jórészt egyszerűen elbeszélnek egymás mellett a vitapartnerek. Az egyik egy (negatív) tendenciáról beszél, a másik meg egy (pozitív) pillanatnyi állapotról. Magam pont ezért nem is szeretem használni a "hanyatlás" szót, inkább nehézségekről, tendenciákról beszélnék. Összességében azt gondolom, hogy az egész emberiség az életformájának a szükségszerű felülvizsgálata előtt áll, és a jelenlegi világrend korántsem stabilan fenntartható. Lehet, hogy az előttünk álló változások így is a Nyugat tudja majd legjobban menedzselni, és relatív erőfölénye megmarad, de azt is gondolom, hogy a legnagyobb áldozatokat éppen itt kell majd hozniuk az embereknek, hiszen előbb-utóbb (a Föld természetes korlátai miatt) vissza kell vágniuk a fogyasztást, márpedig a fogyasztói társadalmat leginkább a nyugattal azonosítjuk.

A tabusítás kapcsán én is ugyanazt gondolom: ahol nem beszélnek egy problémáról, ott az annál nagyobb erővel tör aztán felszínre. (A Svéd Demokraták tegnapi választási eredménye is azt sugallja, hogy egy általános jelenségről van szó.)
süti beállítások módosítása