A rókatárgy az őszi ég 
lomposka lobbanása csak, 
kopott reverje zsírral ég, 
mikor a szőlő lángra kap.

Parti Nagy Lajosnak a Rókatárgy alkonyatkor című versével egyetemistaként, Margócsy István kortárs magyar irodalmi szemináriumán találkoztam először. Nem értettem belőle semmit, mégis nagyon tetszett az egész: a csodás, jambikus verszenéje, a képei, színei, őszies hangulata. Végülis elég is ennyi, nem? Tetszik, és kész. Nem kell ezt magyarázni. 

Egyébként emlékeim szerint a szemináriumon sem jutottunk ennél sokkal többre. Elhangzott mindenféle ötlet és gondolat, de — legalábbis számomra — nem állt össze az egész, nem tudtam mit „magammal vinni” az órából. 

Érdekes módon később sem kerestem buzgón az elemzéseket, értelmezéseket a szövegről. Azt hiszem, ennek az is az oka, hogy gyakran csalódom a nehezen értelmezhető versekhez fűzött kommentárokban. Olyanoknak tűnnek ezek, mint a legyek, melyek dongnak a csemege körül, de nem szállnak rá. Megfogalmaznak teljesen helytálló állításokat, de a végén mégsem tudom, hogy miért is működik ennyire ez a szöveg, és miért is nem működik egy másik. Talán lehetetlen kihívás is ez. Aki nem érzi, hogy ez a vers „üt”, az nem fogja érezni száz meg száz analízis után sem. Mégis nekirugaszkodunk, hogy elmondjuk, mint a lírai én a „rókatárgynak”. 

Pár napja újból eszembe jutott ez a vers. A Szófa rendezvényén Enesey Diána beszélgetett Parti Nagy Lajossal, akinek most jelentek meg egybegyűjtött versei, illetve Csehy Zoltánnal, aki kritikát írt a kötetről. Szóba került ez a vers is (egyébként Parti Nagy egyik legismertebb költeménye, mely jó eséllyel meg is marad az utókornak mint a költő egyik főműve), és a szerző elmondott a keletkezéséről egy anekdotát. Valószínűleg sokszor elhangzott már a történet, és irodalmári berkekben vélhetően közismert, én azonban most hallottam először. A Rókatárgy felkérésre készült. A tatai írótábor meghirdette, hogy a résztvevők a róka tárgyáról írjanak verset vagy novellát. Parti Nagyban ekkor merült föl a kérdés, mi is az a „rókatárgy”. Hogyan lehet a róka tárgyról írni. Aztán eszébe jutott egy Mészöly Miklós-novella (az Anyasirató), amelynek éppen a róka a tárgya, és innentől beindult a fantáziája, meg tudta írni a pályaművet.

Aki elolvassa Mészöly — egyébként elképesztően gyönyörű — novelláját, azonnal megérti a rókatárgy szó egyik lehetséges jelentését: a megölt róka szőrméjéből készült sál, boa, illetve kézmelegítő. Az élő állat tárgyiasítása azáltal, hogy elpusztítjuk. Szem előtt lehet ezt tartani az értelmezés során, anélkül persze, hogy ennek az értelmezésnek kizárólagosságot tulajdonítanánk.

Parti Nagy versének minden egyes versszaka tetszik nekem, de a kedvencem mégis talán a következő:

A rókatárgy az őszi ég 
lomposka lobbanása csak, 
kopott reverje zsírral ég, 
mikor a szőlő lángra kap.

Mi is van ebben a négy sorban?

Mindenekelőtt az őszi levélégetések hangulata. Gimnazistaként az ősz csalhatatlan jele volt, hogy iskolánk gondnoka (a tanulók csak Dízelnek nevezték) összegyűjtötte a lehullott leveleket, és égette őket az udvaron. Mi meg fociztunk.

De a tűzre kerülhetett talán más is. Lim-lom, kacat, szemét, faág, zsebkendő, rever... Mi is az a rever? A Google szerint: „A hajtóka vagy más néven rever a kabát vagy dzseki elején lévő, visszahajtott szövetvég és legtöbbször formális öltözeteken vagy zakókon található.” Most komoly, hogy ezt meg kell gugliznom? Tény, a szó (és talán maga a benne elképzelt gondolat) régies, patinás, kissé kopott érzetet kelt, nosztalgiát ébreszt, az idő, a történelmi idő múlását érzékelteti. Amikor égetünk, akkor régi dolgokat is égetünk, a múltunkat is felégetjük. Sőt voltaképp minden égetés egyfajta múlttiprás. A zsírral ég is mintha fölidézne bennem ilyesmit. Nem égetünk ma már zsírral. Olajjal se nagyon, de az még hagyján. Mindazonáltal a történés nem múltbeli, én nem múltbelinek képzelem el. Az égetés ma történik, 1994-ben vagy 2024-ben. Én ezt egy olyan jelennek képzelem el, amely át van itatva a múlt nosztalgiájával. 

De miért kap lángra a szőlő?! Több ez már, mint égetés. Tűzvész. Az égetés mindig korlátok között tartott múltpusztítás. Az égetést mindig ember felügyeli. Ha a szőlő is lángra kap, akkor az már katasztrófa, teljes pusztulás, égető és égetett közös tragédiája.

Igazat adok Schopenhauernek. A szépség érzete nem más, mint a tragikus pusztuláson való kívül kerülés, a katasztrófa megbámulása. Ezt érzem itt is. Elpusztul minden, lángra kap a szőlő, lelövik a rókát, sőt a rókaprém tulajdonosa is meghal.  És mi éneklünk.

Innentől a kopott rever égése egy emberi hatalom alól kicsúszott totális (ha úgy tetszik: természeti) katasztrófa mellékes eseménye. Elpusztul minden, s nem mellesleg a múlt is, amelyet, ha nem is okvetlenül szerettünk, de mindenesetre érzelmek, élmények fűztek hozzá.

Akkor nekem tehát csak az utolsó két sor tetszik ebben a versszakban? Tudok én valamit kezdeni a lomposka lobbanással? 

Ha nagyon grammatizálni akarjuk, akkor valami ilyesmit mond a versszak: amikor bekövetkezik a világkatasztrófa, az Apokalipszis, a tűzvész, amikor tehát lángra kap a szőlő, akkor a rókaprém égése csak valami semmiség ebben a nagy pusztulásban: lomposka lobbanás. Gyerekjáték. Rókatárgy. 

De épp ez az. Kicsi és nagy egymásra montírozódik. A lomposka lobbanás és a szőlő lángra kapása. A múlt apró részletei, a 19. század, a kopott rever, és az égés, a tűzvész, a pusztulás metafizikája. 

Igen, pont ez az! Úgy beszélni a metafizikai mélységű tragikumról, hogy mindeközben ne feledjük el a játékot, sőt a kifejezetten gyermeki, szinte gyerekes játékot, játszást, még a bugyutának vélt szójátékokat sem! 

Nekem valami ilyesmiben rejlik a Rókatárgy varázsa. Úgy éget, hogy nem felejti, mit éget el.