Majd talán a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában 
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi Ekhóhoz című verse kötelező olvasmány a középiskolákban. Én is ott ismertem meg, és persze — ritmusa, rímei, énekelhetősége okán — szerettem is. Jó néhány szakaszát fejből is el tudnám mondani mind a mai napig, jóllehet külön soha nem tanultam. Egyszerűen rám ragadt.

A költemény beszédhelyzete az, hogy a költő (lírai én) Tihanyban van, egyedül, és játszik a visszhanggal, miközben bánatos irigykedéssel figyeli a túlparton, Füreden a szerencsésebbeket, boldogabbakat, akik önfeledten mulatoznak. 

Ebből a beszédhelyzetből aztán egész filozófia bomlik ki, a Rousseau-i tanok közvetítése, melyek szerint az ember igazi közege a természet, az emberek világa pedig tele van tévedéssel, bírvággyal. A versben hangzik el a híres jelszó is: Ember és polgár leszek. Ami többet is jelent, mint a tömegtől való elkülönülést: egy jobb, erkölcsösebb társadalom létrehozását, kiszabadulást a feudalizmusból.

A vers legizgalmasabb része számomra mindazonáltal a befejezés. 

Majd talán a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában 
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

A versszakok utolsó sora az egész műben duplázódik. Túl azon, hogy az ilyesféle gondolatritmus — gondoljunk csak Adyra — a költészet egyik megszokott eszköze, itt most valami külön is indokolhatja a használatát: az ismétlést mintha a visszhang kiáltaná.

Csakhogy ez az ismétlődés belevisz a szövegbe valami csavart. Mintha a két azonos sort minden versszakban máshogyan kellene érteni. Egyszer komolyan, egyszer gúnyosan? Egyszer mintha én mondanám, egyszer mintha valaki rám olvasná a szavaimat? Akárhogy is, van itt valami játék, ami az egész mondást elemeli attól az egyhangúságtól, ahogyan sokan mintha még ma is értelmeznék ezt a költeményt.

Gimnáziumi irodalom-tankönyvünkben Tóth Árpád: Jó éjszakát című versével állították párhuzamba A tihanyi Ekhóhozt. A tankönyvíró szerint amíg Csokonai a felvilágosodás szellemétől hajtva csakugyan hihetett egy jobb jövőben, addig Tóth Árpádnál ez a hit öngúnyba fordul át. De vajon csakugyan erről van szó?

Persze Csokonai valóban ír arról, hogy egyszer majd a boldogabb időben máshogy lesz minden. Az egyűgyű sírhalom zarándokhellyé válik, és nem a füredi fürdőzők valamelyike, hanem a most még magányos költő lesz tisztelet tárgya, ő kerekedik felül, az ő igazságait igazolja az idő.

De vajon ezt nem ironikusan kell értenünk? Mármint nem úgy ironikusan, ahogyan Tóth Árpádnál, hanem valami másféle, kajánabb, bölcsebb, derűsebb iróniával?

Kik azok, akik arról álmodoznak, hogy sírhelyük majd ájult tisztelet tárgya lesz az utókorban? Tipikusan a hatalmasok, az uralkodók, királyok, fáraók, politikusok, miniszterelnökök gondolkodnak ilyesféle „sírhelyekben”. Persze egy költő is megteheti, ha kellően hiú, miért is ne? De hogy ezt le is írja? Nem visszataszító felfuvalkodottságra vallana ez?  És ha valakinek éreznie kell a mondatok, mondások, állítások árnyalatait, akkor éppen egy költőnek mindenképp.

És itt kap szerepet az ekhó általi ismétlődés! 

Az első sor még lehet komoly. Igen, a sírhelyem: Szent lesz tisztelt hamvamért. 

De ha az ismétlést már a visszhang mondja, akkor lehetetlen ebből nem kiérezni valamiféle öngúnyt: Szent lesz tisztelt hamvamért. Na igen. 

Az igazi csavar mégsem ez.

Az igazi csavar az, hogy mindez teljességgel eldönthetetlen. Komolyan beszél itt a beszélő? Vagy ironikusan? Öngúnnyal? Lelkesen és dacosan? Lemondóan? Büszkén? 

Ki tudja?

Ha ízlelgetjük ezeket a szavakat: szent, tisztelt, hamu; a pátosz az, ami szembeötlő. Politikusok beszélnek így, amikor szónokolnak. Egy költő mindig is irtózott az ilyen nagy szavaktól.

De talán mégis kimondhatók a nagy szavak, ha ilyen lebegő közegbe helyezzük őket.

Igenis, hihetem azt, hogy szentként fog tisztelni az utókor. És hihetem ezzel egyidejűleg azt is, hogy ez a vágy már mint vágy is nevetséges és kicsinyes.

A kettőt egyszerre kimondani: erre csak a költészet közegében képes az ember.

Kimondani, és visszavonni. Kigúnyolni, és a kigúnyolást is visszavonni. Talán azt a Rousseau-i gondolatot sem kell annyira egy az egyben venni — merülhet föl bennünk, amikor mindez átfut a fejünkön, és az egész verset újraolvassuk. Talán mindig csak egy visszhang visszhangzik a fejünkben, talán saját szavunk is már egy másik szó visszhangja.

És pont ettől olyan szép az egész. Hiszen csakugyan egyűgyű és szent is lesz az a sírhalom. Ha a miénk lesz, akkor is. Akkor pláne.